Egyszerűen kitették az ajtón… Tíz év együttélés után azokkal az emberekkel, akiket a családjának tartott.
Kiderült, hogy a újszülöttnek esetleg allergiája lehet a szőrre. Ez a bizonytalan „esetleg” döntötte el az egész sorsát.
A macskát, aki már tíz éves volt, senki sem akarta magához venni. Így a férfi, anélkül hogy sokat gondolkodott volna vagy más megoldást keresett volna, egyszerűen kimentette az utcára a hideg tél közepén.
Nem messzire, csak a szomszéd ház udvarába. Tökéletesen tudta, hogy a régi macska a hóban és a fagyban nem fog visszatalálni. És az is világos volt, hogy reggelig talán már meg sem éri. Egyszerű számítás volt – hideg logika, semmi együttérzés.
Így ért volna véget minden. De ezúttal közbelépett a sors. A macska, aki már felkészült a megfagyásra, éhesen és elhagyatva, hirtelen megérezte, hogy valami mozog mellette. Valami meleg és apró.
Erőt gyűjtve felemelte a fejét. Két apró szőrgombócot látott. Két kismacskát, akik egymáshoz bújtak, és könyörgő, reményteli szemekkel néztek rá.
„Tényleg még békésen meghalni sem hagynak…” – gondolta keserűen.
Őket a két kicsit is kidobták a fagyba. Hogy miért – azt nem tudni. De most élet-halál kérdés állt előtte. Ha ő feladja és meghal, ezek a kicsik sem maradnak életben. Egyszerűen megfagynak majd a teste mellett.
Szürke mozgatni kezdte dermedtté vált mancsait, hogy visszahozza nekik a meleget. Közelebb húzta magához a kicsiket, hozzábújt, és nyalogatni kezdte őket, ahogy egykor az anyjuk tette.
Ők az egyetlen megmentőjüknek néztek rá. Mint egy anyára. Mint egy csodára.
„No, ezt is megúsztam…” – gondolta végzetesen.
A gyomra görcsbe rándult az éhségtől. Ha neki ennyire rosszul volt, mit mondhatott akkor a kicsikről? Felállt, és elindult a szeméttárolók felé – onnan jött az ételszag.
Nehézkesen kihámozott fagyott fasírtdarabokat és belsőségek maradékát, majd odahozta az ételt a kicsiknek. Ők rögtön rávetették magukat, Szürke pedig megette a maradékot. A kismacskák hozzábújtak, doromboltak és elaludtak, az orrukat dörgölve hozzá.
Elbóbiskolt… majd egy kiáltásra ébredt:
– Anyu! Apu! Gyere! Itt egy macska a kicsikkel!
Szürke félig kinyitotta a szemét, és iróniával gondolta: „Macska… persze.”
De a kislány nem hiába kiabált.
Néhány perc múlva visszajött – kezében egy ételszagú zacskóval és egy régi, de meleg, puha takaróval.
Most már nem a hóban feküdtek, hanem egy meleg rongyon. És ez még csak a kezdet volt. Egy óra múlva újra jött – már az apjával.
Az apa egy furcsa szerkezetet cipelt, ami egy kennelre hasonlított, régi bútorokból összerakva. A homlokzatán piros festékkel ez állt:
„NE NYÚLJ HOZZÁ. NE RUGD MEG. NE BÁNTSD. ETETÜNK. LAKÁS 22.”
Egész este csöngettek az ajtójukon. A szomszéd házakból emberek hoztak ételt, konzervpástétomot, maradék ebédet – mindazt, ami most már az utcán élőknek szólt.
Másnap az apa és a lánya hoztak ebédet. Annyi mindent, hogy a kismacskák annyira jóllaktak, hogy meg sem értek Szürkéhez, útközben elaludtak.
Harmadik nap, amikor a család hazafelé tartott, a kismacskák örömteli nyávogással odarohantak a kislányhoz. Szürke kimászott a kuckóból, ásított, és leült a bejárat elé. Nem sietett az emberekhez odamenni. Túl friss volt még a hátulütők emléke.
– Anya – mondta a kislány – etetnünk kell az anyjukat is. Biztos éhes.
– Megeszi magától – válaszolta a nő. – Ő már felnőtt macska. Miért aggódsz ennyire?
– Milyen macska? – csodálkozott az apa. – Itt nincs semmiféle macska.
– Megőrültél? – tört ki a feleség. – Ott van! Ő az anyjuk! Melegíti, nyalogatja őket!
– De ez kandúr – mondta nyugodtan a férfi. – Nézd meg jobban! Az arca nem macskás, a hasa pedig nem szoptat.
A nő először nézte meg igazán Szürkét. Leguggolt, óvatosan végigsimított a testen.
A macska elégedetlenül megmozdult, ránézett, de nem menekült el.
– Istenem… – suttogta a nő. – Szóval te… kandúr vagy?
„Persze, hogy kandúr” – gondolta Szürke iróniával.
– Vagyis egész idő alatt nem a saját kölykeidet gondozod?
Szürke nem reagált. Mit számít nekem a meglepetésük? Csak nézte, ahogy a kislány foglalkozik a kiscicákkal, és remélte: talán elviszi őket… És ő végre nyugodtan eltűnhet. Megfagyhat, elfelejthet mindent, eltűnhet.
De úgy tűnik, a sors ismét máshogy döntött.
A nő nem ment el. Sírt.
– Anya – mondta a lány, szorosan magához ölelve a kicsiket – ő bizony házimacska. Látszik rajta. Nemrég dobták ki.
– Hóba és fagyba – tette hozzá az apa. – Remélték, hogy nem éli túl. De ő… elhalasztotta a végét, hogy másokat megmentsen.
– Szándékosan? – zokogta az anya. – Szándékosan akarsz engem megölni?
– Csak azt mondom, ahogy van – vont vállat az apa.
Ekkor a nő felemelte Szürkét, és magához szorította.
Ő megdöbbent. Kitörni? Igen. De csak nyávogott és dorombolt. Maga sem értette, miért. Zavarodottan elhallgatott, várva, mi lesz a vége.
Az lett, hogy fürdetés következett. Meleg vízben, szappanillattal. Szörnyülködött, vonyított, próbált kiszabadulni. A kislány és az anya azonban gyengéd szavakkal fürdették.
Aztán törölköző, majd kanapé. Letette magát, és komoran nézett a nőre.
„Na, itt vagy – gondolta. – Mos, simogat… Megszegi a függetlenségemet! Jó, alszom egyet, eszem, aztán megmutatom, ki a főnök itt.”
A megfürdetett és jóllakott kiscicák felugrottak a kanapéjára, odabújtak hozzá, és elaludtak.
– Hős vagy, nagy macska – mondta a nő, simogatva őt. – Nem minden ember tenne így.
„Csak olajat önt a tűzre…” – gondolta, de hirtelen dorombolni kezdett. A kislány nevetett.
„Talán mégsem kapok karmot… Olyan rendesnek tűnik” – gondolta Szürke, becsukva a szemét.
Magához szorította a kicsiket, elkezdte nyalogatni őket. A nő ismét sírni kezdett.
„Furák ezek az emberek – töprengett. – Néha sírnak, fürdetnek, mentenek. Talán megbánja.”
Elaludt, átölelve a kicsiket, anélkül, hogy sejtette volna, igaza volt. Ő volt az, aki eredetileg ellenezte, hogy elvigyék a macskát a kölykeivel. Ezért építették a férj és a lány a kuckót.
Szürke és a kicsik aludtak. Mellette állt hárman – apa, anya és a kislány – és nézték a megmentőt, aki nem hagyta el az idegeneket.
– De mi elvittük őket, ugye? – kérdezte halkan a kislány.
– Igen, elvittük őket – válaszolták a szülők. Csak valahogy nem akarták tovább beszélni.
Talán azért, mert a kérdésre adott válasz nem is olyan egyszerű.
