– Tessék! – A lány szinte belenyomta a kezembe a kis csomagot, utána pedig egy sűrű, nehéz zacskót. – Kérem, vigyázzon rá.
A vonat megbillent a sínek illesztésénél, alig bírtam megtartani a váratlan terhet. A csomagban valami megmozdult. Felhajtottam a takaró sarkát – és egy gyerek nézett rám. Egy csecsemő. Élő, meleg, nagy barna szemekkel, amelyek valami furcsa bizalommal szegeződtek rám.
– Várjon! – bukott ki belőlem, de a lány már utat tört magának a palántás zsákokkal és táskákkal zsúfolt utasok között a kijárat felé.
A vonatajtók sziszegve bezáródtak. Ő leugrott egy isten háta mögötti állomás peronjára, és eltűnt a májusi szürkületben. A szerelvény elindult.
– Szerjózsa, láttad ezt? – még mindig nem tértem magamhoz.
A férjem felnézett a rejtvényéből, rám, majd a gyerekre pillantott:
– Miért kiabálsz? Mi van nálad?
– Egy nő… csak úgy odaadta és elszaladt.
Az utasok kezdtek felénk fordulni. Az előttem ülő néni megrázta a fejét:
– Talált gyerek, úgy néz ki. Hívni kéne a rendőrséget.
A kicsi mélyen felsóhajtott, és hozzábújt a kabátomhoz. Tej és valami édeskés illat áradt belőle – talán hintőpor. A zacskóból zizegés hallatszott.
– Megnézzük, mi van benne? – kérdezte Szerjózsa.
Belenézett – és elsápadt. A zacskóban pénz volt. Gondosan kötegelt bankjegyek, banki gumikkal összefogva. Egy cetli is hevert köztük:
„Timofejnek hívják. Március 3-án született. Bocsásson meg.”
A mi megállónkig negyven perc volt hátra. Negyven percig tartottam a kezemben egy idegen gyereket, nem tudva, mit tegyek. Szerjózsa próbált hívni a rendőrséget, de a vonaton akadozott a térerő.
– Halló? Igen, itt… ránk bíztak egy gyereket… Halló?
Timofej békésen elszenderedett. Lélegzete alig hallható volt, szinte súlytalan. A csuklóján piros cérnaszál, rajta egy apró arany kereszt.
– Amint leszállunk, megyünk a rendőrségre – döntötte el Szerjózsa.
De a Lugovaja állomáson lévő őrs zárva volt. Az ajtón tábla: a legközelebbi szolgálat a járási központban, harminc kilométerre innen.
– Menjünk haza – öleltem magamhoz a kicsit. – Reggel majd intézkedünk.
Szerjózsa bólintott, és a zacskót a kocsihoz vitte. Csendben autóztunk hazáig. Csak a reflektor világította meg a sötétben a nyírfák törzsét, mintha valaki mozogna közöttük. Talán ő – az a lány, aki az első vonaton szembejövőre bízta a gyerekét?
Otthon óvatosan kibontottam Timofejt az asztalon. Tiszta, ápolt kisbaba, jó állapotú rugdalózóban. Az egyik zsebében még egy cetlit találtunk:
„Nincs allergiája. ‘Nutrilon’ tápszert eszik.”
– Figyelj – számolta Szerjózsa a pénzt, néha eltévesztve – ez egy vagyon. Egy egész házra elég. Egy rendes házra.
A kisbaba felébredt és sírni kezdett – halkan, mintha bocsánatot kérne. Felvettem, az arca a pulcsimhoz simult, elcsendesedett.
Így kezdődött életünk új fejezete.
Reggel cumisüvegből etettem Timofejt – a közeli boltban kapható volt a megfelelő tápszer –, amikor megérkezett Petrovics, a körzeti megbízott.
– Hol van a talált gyerek? – leült a padra, látszott rajta, hogy nem ez az első esete.
Miközben Szerjózsa elmesélte a vonatutat, én Timofejre néztem. A gyomrom összeszorult – most biztos elviszik.
– Van cetli? Meg pénz? – vakarta meg a fejét Petrovics. – Hát ez jó kis papírmunkát jelent. Először be a gyerekotthonba, amíg az anyját meg nem találjuk.
– És ha… mi nevelnénk fel? – szólaltam meg hirtelen, és magamhoz szorítottam a kicsit.
A rendőr összevonta a szemöldökét:
– Hogy érti ezt?.
— Hát jó, ideiglenesen befogadjuk. Amíg keresik az anyját.
Szerjózsa meglepetten nézett rám. Öt éve voltunk házasok, de gyerekünk sosem lett. Az orvosok szerint minden rendben volt — mégsem sikerült.
— Ez nem így működik — állt fel Petrovics. — Kellenek a papírok, a gyámság…
— Petrovics, beszéljünk emberként — mondta Szerjózsa, és elővett a pincéből egy üveg házi pálinkát.
Három órával később a körzeti megbízott együtt jött ki a férjemmel a tornácról. Petrovics arca jóval pirosabb volt, mint mikor megérkezett, és jóindulatúan vállon veregette Szerjózsát:
— Hívd fel Nadezsda Pavlovnát a gyámügyön. Mondd meg, én kértelek. Jó szíve van.
Nadezsda Pavlovna egy idősebb asszony volt, jóságos, de fáradt szemekkel. Pár nappal később megérkezett, megnézte a házat, belesett a hűtőbe.
— A körülmények megfelelők — bólintott. — De a szabály az szabály. Ideiglenes gyámságot jegyzünk be, aztán ha az anya nem kerül elő, bírósági úton lehet továbblépni.
— És a pénz? — kérdezte Szerjózsa.
— Miféle pénz? — nézett rá szigorúan a szemüvege fölött. — A gyereknél semmi sem volt. Ezt fogjuk rögzíteni is.
Összenéztünk. A csomagot elrejtettük a pincében, az uborkás és paradicsomos befőttek mögé.
Teltek a hónapok — egyszerű falusi élet, de már egy kisgyerekkel. Timofej úgy nőtt, mint a gomba — három hónaposan már fordult, öthónaposan ült, ha megfogta az ujjam. A szomszéd néni, Nyura, segített megtanulni pelenkázni, fürdetni, kását főzni.
— Erős fiúcska — mondogatta. — Mintha a sajátotok lenne.
Esténként Szerjózsával a gyerekszobát tapétáztuk, ablakpárkányt festettünk, polcokat barkácsoltunk játékoknak, amik még nem is voltak.
— Mása, mi van, ha egyszer visszajön? — kérdezte egyszer a férjem.
Megráztam a fejem. A lány soha többé nem jelent meg. Petrovics megnézte a kamerafelvételeket — csak elmosódott képek, arcot nem lehetett kivenni.
— Talán valahol elveszett az életben — sóhajtotta. — De legalább a gyerekre gondolt.
De én nem hittem ezt. Emlékeztem a tekintetére a vonat félhomályában — határozott volt, tiszta. Tudta, mit csinál.
Őszre megérkeztek az ideiglenes gyámság papírjai. Timofej már magabiztosan kúszott, kapaszkodott a bútorokba, nevetett, amikor Szerjózsa grimaszolt neki. Egyik nap pedig rábökött az apjára és azt mondta:
— Apa.
Szerjózsa megdermedt a kanállal a kezében. Aztán széles mosolyra húzódott az arca, mintha erre a szóra várt volna egész életében.
— Apa — ismételte Timofej, magára büszkén.
Aznap este döntést hoztunk — harcolni fogunk az örökbefogadásért. Bármi áron.
—
— Anya, eldöntöttem — lépett be a konyhába Timofej, magas, tizennyolc éves fiú. — A bölcsészkarra jelentkezem. Irodalmat szeretnék tanítani.
Letettem a tésztát, és megtöröltem a kezem a kötényembe. Biológiai anyjától sötét szemeket és makacs állat örökölt.
Minden más — a miénk volt: az, hogy evés közben is olvas, ahogy a gallérját babrálja, az állatok iránti szeretete.
— A bölcsészkar jó választás — mosolyogtam rá.
— Tudod — leült az asztalhoz —, fura álmom volt. Mintha egy vonaton lennék, és egy nő valami fontosat adna át nekem.
Szerjózsával újra összenéztünk. Tizenhat éves volt Timofej, amikor elmondtuk neki az igazat — a vonatról, a lányról, a cetliről. Sokáig hallgatott, aztán átölelt minket. Erősen.
— Ti vagytok az igazi szüleim. Ti neveltetek fel.
A pénzről csak később beszéltünk — amikor már idősebb lett. A csomag mindvégig egy bankban volt letétben, az ő nevére. Szép összeg gyűlt össze — elég lett volna egy városi lakásra vagy egy saját vállalkozás indítására.
— Okosan fogom elkölteni — ígérte. — Talán alapítok egy iskolát. Vagy egy falusi könyvtárat.
Mindig különleges volt. Ötévesen már szótagolva olvasott, hét évesen felnőtt könyveket mesélt vissza. A helyi tanárok nem tudtak mit kezdeni vele: megoldotta a nagyobbak feladatait, verseket írt, színjátszókört szervezett a falubeliekből.
— Tim, kész a reggeli! — kiáltott be Szerjózsa a verandáról.
— Megyek, apa!
Az asztalnál összegyűlt kis családunk. Barszik, a harmadik macska, a lábunkhoz dörgölőzött, Druzsok, a kutya, palacsintáért kunyerált. Egy szokásos nyári reggel Lugovaján.
— Anya, te sosem bántad meg? — kérdezte hirtelen Timofej. — Hogy akkor nem adtál be az árvaházba?
Ránéztem — az élénk szemekre, ahogy a bögrét tartja, pont úgy, mint Szerjózsa. A zsebéből kilógó Brodszkij-kötetre.
— Egyszer sem.
— És ha visszajönne?
Ez a kérdés évekig nyugtalanított. Minden ajtócsengés belső remegést váltott ki. De az évek múltak, a félelem elenyészett.
Timofej nem vér szerint, hanem minden lépésben, minden álmatlan éjszakában, minden szóban, könnyben és mosolyban vált részünkké.
— Megköszönném neki — válaszoltam őszintén. — Hogy ránk bízott téged.
Timofej bólintott, és visszatért az evéshez. Ősszel elutazik a városba tanulni. Másként tér vissza — felnőtten, önállóan.
De számunkra örökké az a kisbaba marad az elektromos vonatról, aki fenekestül felforgatta az életünket.
Szerjózsa elkapta a pillantásomat, és kacsintott. Sikerült. Felneveltünk egy csodálatos embert. Nem számít, hogy nem mi adtunk neki életet. Otthont adtunk neki, szeretetet és jövőt.
És ennél többre nincs is szükség.
— Anya, csukd be a szemed — Timofej gyengéden megfogta a kezem. — Apa, ne leskelődj!
— Mik ezek a meglepetések már megint — morgott Szerjózsa, de a hangjában ott bujkált az öröm.
Friss faforgács és festék illata szállt a levegőben. A lábunk alatt ropogott az új kerti ösvény kavicsa. Valahol a közelben motorfűrész zúgott — folyt a munka.
— Kinyithatjátok!
Kinyitottam a szemem — és ledermedtem. A régi, megroggyant házunk helyén most egy tágas új otthon állt — nagy ablakokkal, terasszal, tornáccal, és meleg, otthonos kisugárzással.
A gerendák szinte ragyogtak a napfényben, a tetőt sötétzöld cserép borította.
— Timofej… ez…
— Ez a ti új házatok — ölelt át minket a fiunk. — Emlékeztek arra a pénzre? Mondtam, hogy okosan fogom felhasználni.
Huszonnyolc éves volt. Irodalomtanárként dolgozott a városi gimnáziumban, diákjai rajongtak érte. Nemrég nősült meg — Katya, a történelemtanár lett a felesége.
— Fiam, ezt nem kellett volna — Szerjózsa letörölt egy könnycseppet. — Ez a te pénzed, a te jövőd.
— Az én jövőm ti vagytok — válaszolta Timofej, és a ház felé vezetett minket. — Gyertek, nézzétek meg belülről is.
Fa- és meleg illat fogadott. Tágas konyha orosz kemencével — amiről évek óta álmodoztam.
A nappaliban kandalló, a falakon polcok, amik már várták a könyveket. A hálószobából kilátás nyílt az almafás kertre.
— És ez? — álltam meg egy ajtó előtt, rajta a felirat: „Gyerekszoba”.
— Hát… — Timofej zavartan vakarta meg a fejét — pont úgy, mint Szerjózsa. — Katya babát vár. Az ünnepi vacsorán akartuk bejelenteni, de…
Átöleltem a fiam, és az arcomat a vállához szorítottam. A kör bezárult. Egykor egy idegen nő ránk bízott egy gyermeket. Most a mi fiunk lesz apa.
— Nagypapa! — suttogta Szerjózsa, és lehuppant egy székre. — Ez igen… nagypapa!
— És nagymama — nevetett Timofej. — A legjobbak a világon.
Este az új asztalnál összegyűlt a családunk. Katya salátát tálalt, Szerjózsa házi bort töltött. Timofej hangosan olvasott fel Mandelstamot — régi családi hagyomány volt.
— Tudjátok — mondta elgondolkodva, miután letette a könyvet — néha eszembe jut az a nő. Vajon hol lehet most? Hogy alakult az élete?
— Talán nézi, mi lett belőled, és örül — mondta Katya halkan.
— Bárcsak elmondhatnám neki… — Timofej elhallgatott.
— Mit, drágám? — kérdeztem csendesen.
— Hogy minden rendben lett. Hogy boldogan nőttem fel. Hogy a fia szeretetben él, gondoskodásban. Hogy az a pénz, amit adott, segített felépíteni egy otthont azoknak, akik a családommá váltak. És egyszerűen csak… köszönöm. Mindenért.
Az ablakon túl fülemülék csiviteltek. Új otthonunkban melegség és béke honolt. A falon ott lógott az első családi fénykép — én, karomban Timofejjel, Szerjózsa átölel bennünket.
Minden valóban rendben volt.
