Alina a férje falujába érkezett egy hónappal a szülés előtt — így akarta az anyósa, Marfa.
— A város zajos, itt meg csend és gondoskodás van — mondta, miközben simogatta Alina karját. — Ne aggódj, nálunk ez régi hagyomány — minden emberi módon történik.
A férje, Andrej, a városban maradt — a munka nem engedte el. Alina egyedül maradt a házban, ahol a padló nyikorgott, a falak pedig ősi titkokat hordoztak. A faluban a nők figyelmesek voltak, de furcsán néztek utána, suttogtak és elfordultak tőle.
A nyolcadik hónapban véletlenül hallotta, ahogy a szomszédasszony, Tanya néni telefonon beszél:
— Elsőszülöttje van. Akkor a kemencébe kell. Másképp nem lehet.
És rekedten nevettetett, mintha kétségbeesetten.
Alina nem értette. Azt hitte, hallucinál. Aztán megkérdezte Marfát egyenesen:
— Mi az a „kemence”?
Az csak megkeresztelkedett és azt mondta:
— Ne foglald a fejed, kicsim. Minden úgy van, ahogy kell.
Az éjszaka elkezdődtek a fájások. A bába azonnal jött, mintha várta volna. A szoba megtelt sóhajjal, gőzzel, gyógynövények illatával. Alina majdnem elvesztette az eszméletét, amikor hallotta a sírást — megszületett a fia.
— Erős — suttogta a bába. — Isten óvja…
De ekkor két idős asszony lépett be a házba. Csomókkal, valami kendővel, komoly arccal.
— Itt az idő — mondta az egyik. — Eljött a pillanat. A kemence vár.
— Mit hoztok? — ugrott fel Alina, félelemtől átszellemülve. — Kit a kemencébe?!
— Minket — suttogta a bába. — Aki életet adott, viszi magával a régit. Így szokás. Így tartja a világ rendje.
Könnyek gördültek végig az arcán. Megölelte Alinát, megcsókolta a csecsemőt, majd a kemence felé indult. Nem állították meg. Az öregek csendben kitárták a kemence ajtaját, és a bába maga lépett be. A tűz fellobbant, majd kialudt.
Alina kábultan állt. Ez az egész egy őrült álomnak tűnt. Reszketett.
— Ő fogadta be az elsőszülöttet — súgta az egyik öregasszony. — És átadta magát. Ez a fogadalom. Hogy a fiad éljen, valakinek önként el kell mennie.
Egy nap múlva Andrej megérkezett Alinához. Ő a férfi karjaiban sírt, képtelen volt elmondani, mit látott. Ő csak simogatta a haját, és suttogta:
— Minden rendben lesz. A legfontosabb, hogy te és a baba éltek.
Eltelt tíz év. A fiú egészségesen és tisztán nőtt fel. De minden tavasszal, a Gyümölcsoltó előtti éjszakán, Alina kiment a falun túl az öreg kemencéhez. Kenyeret tett bele, gyertyát gyújtott, és mondta:
— Bocsáss meg, nagymama. És köszönöm. Nem felejtem el. Soha.
Az a tavasz korán érkezett. A hó már március elején elolvadt, a folyó egészen a temetőig elárasztotta a partokat. A faluban ismét emlegették a régi szokásokat — egyesek félelemmel, mások tisztelettel. Alina próbált normális életet élni: nevelte fiát, gondozta a kertet, néha elutazott Andrejhoz a városba. De a lelkében valami örökre megváltozott. Mintha aznap éjszaka után már nem tartozott volna a hétköznapi emberek világához.
Egyszer egy idegen kopogtatott az ajtójukon. Fiatal, sápadt, könyörgő tekintettel.
— Terhes vagyok — mondta reszketve. — Kidobtak otthonról. Azt mondták, hogy itt… segítenek.
Alina megdermedt.
— Ki mondta ezt neked?
— Egy öregasszony a buszon. Átadta a címet, és suttogta: „Ha azt akarod, hogy a baba megmaradjon, menj oda. Ők tudják.”
Alina Marfát hívta. Az öregasszony átvette a cetlit, elsápadt.
— Ez Darja kézírása. Rég meghalt. Ő volt a bába… az az asszony, aki a kemencébe ment.
Ekkor Alina megértette — ez nem egyszerű falusi szokás. Valami több. Egy áldozat, szeretet és titkos kötelezettség hálója, amely generációkon át öröklődik.
Az idegen éjszaka szült. Alina egyedül maradt vele. Marfa a kemence mellett ült, és halkan sírt.
— Anya — nem bírta tovább Alina — nem tudom őt elengedni. És magamat sem. Van egy fiam.
— Tudom — suttogta Marfa. — Ezért jött el az én időm.
— Mit…
— Amikor te szültél, neked kellett volna menned. De az a nő — Zinaida — tudta, hogy előtted az élet áll. Te nem innen vagy. Én meg innen. Már akkor elmentem, amikor elment… az apád.
Alina felkiáltott:
— Ne merészelj! Elég volt ebből! Meg kell állítani ezt a szokást!
Marfa felemelte a szemét. Anyai mosollyal válaszolt.
— Néha a gonoszság megállításához az utolsó áldozatra van szükség. Akkor szakad meg a kör.
Hajnalra a gyermek már aludt, betakarva takaróval. Az idegen békésen lélegzett. A kemence pedig… hideg volt.
Alina odalépett. Bent — üresen állt. Csak hamu volt. És benne egy régi ezüst bross, amit Marfa viselt.
Azóta a faluban nem haltak meg bábák. A szüléseket valóban, rendesen fogadják — mindenféle szokás nélkül.
De évente egyszer Alina még mindig gyertyát tett a kemence mellé. És halkan suttogta:
— Marfa… most már te vigyázol ránk az égből. Köszönöm.
Eltelt tizennyolc év. Alina megöregedett, de még mindig ugyanabban a faluban élt. A házat már régen átépítették — a fia ragaszkodott hozzá. Ő jólelkű, okos és figyelmes fiatalemberré nőtt. Orvosi egyetemre járt, majd szülésznő lett — mintha az élet maga vezette volna a lábnyomokon, amikről ő semmit sem tudott.
A neve Timofej volt. Huszonkét évesen először kérdezte meg igazán az édesanyjától:
— Anya, mondd meg… miért gyújtasz minden évben gyertyát az öreg kemencénél? Mit jelent ez neked?
Alina megrezzent. Ez a kérdés túl sokáig váratott magára. Az ablakhoz nézett, ahol a fű hajladozott, és vékony, tavaszi köd lebegte be a tájat.
— Mert abba a kemencébe egyszer belépett egy ember… azért, hogy te élj, Tima.
Ő csendben maradt. Aztán leült mellé, megfogta a kezét.
— Tudtam, hogy titkolsz valamit. Egészen gyerekkorod óta. De most… készen állok. Mondd el az egészet.
Hosszan ültek csendben. Alina elmesélt mindent, amit csak tudott. Díszítés nélkül. Sejtetés nélkül. Zinaidáról, az öregekről, Marfáról.
Amikor befejezte, Timofej felállt és kiment. Csak este tért vissza — lámpással, szerszámokkal, ásóval.
— Hova mégy? — kiáltott utána Alina.
— A kemencéhez. Tudni akarom, igaz-e minden. Maradt-e legalább por a múltból. Vagy csak a félelemben éltünk?
Óvatosan szedte szét a téglákat. Tisztelettel. A hamuréteg alatt összegöngyölt rongyot talált. Benne megégett naplót és részben megégett papírt:
„Ha ezt olvasod — a kör megtört. Ne ismételd meg. Csak szeress. És élj.”
Több szóra nem volt szükség.
Egy év múlva Timofej már feleségével tért vissza a faluba. Ő várandós volt. Otthon szültek. Szertartás nélkül. Félelem nélkül. A madarak énekére és a üröm illatára.
Alina a kezében tartotta az unokáját. A szíve remegett.
— Hogy fogjátok hívni? — kérdezte.
— Marfa — válaszolta halkan Timofej.
Alina becsukta a szemét. Könnyek gördültek végig az arcán. A sarokban az öreg kemence mintha lágy, naplementés fényt sugárzott volna. Nem haragot — meleget.
Az évek múltak. A faluban már nem emlegették a kemencét. Az öreg alapot betemették, helyén lóhere nőtt. Az emberek normális életet éltek, gyerekeket szültek félelem és rítusok nélkül, mintha a rossz, mely a régi szertartásban rejtőzött, végleg elment volna az utolsó áldozattal.
Alina megöregedett. A haja megőszült, a keze lassult, de a lelke nyugodt volt. Amikor az unokája, Marfa betöltötte a hetet, adott neki egy kis dobozkát, szalaggal átkötve.
— Akkor nyisd ki, amikor megérted, miért élsz — mondta Alina, és szorosan átölelte a kislányt.
Ugyanazon a tavasszal Alina csendesen, álomban távozott. Fájdalom nélkül. Szavak nélkül. Csak egy derűs mosollyal az arcán. Timofej sokáig ült az ágya mellett, fogva a kezét — úgy, ahogy egyszer ő fogta őt az élet első perceiben.
Eltelt még tizenöt év. Az unoka, immár felnőtt nő, állt az öreg lóhere mellett. A tenyérben ott volt a kis dobozka. Benne a megégett papír:
„Ha ezt olvasod — a kör megtört. Ne ismételd meg. Csak szeress. És élj.”
Marfa becsukta a szemét. Elmosolyodott.
Már tudta, miért él.
Mert egyszer, sok évvel ezelőtt, egy nő nem a falut mentette meg —
hanem a szeretetet.
És ez örökké így marad.
