Eleinte Katya fel sem fogta, mi kúszik az út szélén. Hirtelen lefékezte az autót, kiugrott belőle, és odarohant a lényhez, amely kétségbeesetten segítségre szorult.
Ahogy közelebb ért, alig tudta visszatartani a könnyeit. Előtte egy kimerült macska állt remegő lábakon. Olyan piszkos volt, hogy a színe sem volt kivehető – a bundája összeragadt, föld, por és szemét tapadt rá.
De a legszörnyűbb az volt, hogy a szerencsétlen se rendesen látni, se lélegezni nem tudott. A fejére szorosan rászorult egy levágott műanyag palackdarab.
— Istenem… ki tehetett veled ilyet? — suttogta Katya, miközben óvatosan felemelte a nyomorultat.
Olyan könnyű volt, mintha semmi súlya sem lenne. A macska próbált megmozdulni, de nem bírt – elernyedt, és élettelenül lógott a lány karjaiban.
— Artyom! Szolgálatban vagy? Azonnal szükségem van rád. Már úton vagyok! — kiáltotta bele a telefonba, majd a régi barátja munkahelyére, az állatorvosi rendelőbe sietett.
A következő két órában Artyom és a kollégái mindent megtettek, hogy megmentsék az állatot. Katya közben a folyosón ült, mélyen belesüppedve a székbe, és feszült figyelemmel hallgatta a bentről kiszűrődő zajokat.
— Most már fellélegezhetsz… Nagy szerencséje volt, hogy pont te találtál rá. Ha egy kicsit később érsz oda, esélye sem lett volna. Ma itt marad. Én vagyok ügyeletben, figyelek az új kis szomszédodra — mosolygott Tyoma.
— Köszönöm… nem is tudom, mit csináltam volna nélküled… — sóhajtotta Katya, majd sírva Artyom vállára hajtotta a fejét.
A fiú átölelte, és gyengéden végigsimított a haján:
— Minden rendben lesz, Katjuka. Emlékszel, gyerekkorunkban is mindig megoldottuk? — kacsintott rá.
Katya könnyes szemmel halványan elmosolyodott. Kicsi koruk óta ismerték egymást, és Artyom mindig mellette volt – megmentette, segített, támogatta. Mellette mindig biztonságban érezte magát.
— Menj haza most már. Különben anyád megint dührohamot kap — tette hozzá aggódva.
Katya bólintott, és hátra sem nézve távozott. Artyom gyengéd szomorúsággal nézett utána.
És joggal aggódott. Katya a szomszédban lakott, és Tyoma jól tudta, mi zajlik a lány otthonában. A szülei régóta az alkohol rabjai voltak. Egy évvel ezelőtt az apja meghalt. Az anyja pedig végképp elveszítette önmagát, és folyamatosan a lányán vezette le a dühét.
A szeplős, vörös hajú kislány mindig szánalmat ébresztett Artyomban. Három évvel idősebb volt nála, és gyerekkora óta óvta: kiállt érte, ha bántották, segített a leckékben, egyszerűen csak ott volt mellette. Katya mindig hálás volt érte.
A szüleivel ellentétben ő hitt a jövőben. Ezüstéremmel érettségizett, majd bejutott egy rangos egyetemre, ahol fordító szakon tanult. Jelenleg harmadéves hallgató volt. Az egyetem mellett futárként dolgozott, apjától örökölt régi autójával járt.
— Itthon vagyok! — kiáltotta, miközben belépett a lakásba.
Válaszul csak hangos horkolás érkezett. A levegőt elárasztotta az alkohol szaga. Anyja a kanapén feküdt, egyik lába lelógott. Mindenütt üres üvegek hevertek. Katya felsóhajtott, összeszedte a szemetet, majd a szobájába ment – órákra készült. De a gondolatai még mindig annál a gyötört macskánál jártak. „Vajon hogy van most?..” – gondolta, és írt egy üzenetet Artyomnak.
Közben a macska aludt, néha megrándult a lába. Az emlékektől megrezzent, mintha a kínzói még mindig mellette lennének. Néha felnyögött a fájdalomtól, majd ismét elnyelte az eszméletlenség.
— Tarts ki, kicsim… Katya miatt. Nagyon aggódik érted — suttogta Tyoma, aki egy percre sem mozdult mellőle.
Hajnalban a macska kinyitotta a szemét. Amint meglátta az embert, megpróbált elmenekülni, de nem tudott. Megmerevedve, félelemtől teli tekintettel bámult Artyom arcába.
— Csitt, kicsim. Nem bántalak — mondta nyugodtan a fiú.
De a macska tudta: nem szabad bízni senkiben. Meg akarta fújni, de csak egy rekedt hörgés jött ki a kiszáradt torkából.
— Semmi baj, szépségem — mondta Artyom, miközben óvatosan megvizsgálta.
A macska egy teljes hetet töltött a rendelőben. Katya minden nap beugrott hozzá. Először még megrémült minden mozdulattól, de lassan-lassan kezdett bízni — először a lányban, majd Artyomban is.
— Végül úgy döntöttél, hazaviszed? — kérdezte Artyom.
Aggódott, hogyan fog reagálni Katerina anyja. De a lány magabiztosan ölelte magához a macskát.
Meglepő módon Tamara Ivanovna nem csapott hisztit. Csak rekedt hangon megkérdezte:
— Remélem, etetni nem nekem kell ezt a dögöt?
— Nem, mama. Mindenről én gondoskodom — sóhajtott Katya.
— Na, ez már felnőttes hozzáállás. Ezt becsülöm — bólintott az asszony.
Majd hirtelen, mintha kissé felélénkült volna, megkérdezte:
— És neve van már?
— Rüszik — felelte a lány, miközben a poros-szürkés pofikára nézett.
— Tényleg hasonlít egy hiúzra… — kuncogott az anyja.
Attól a naptól hármasban éltek tovább. Katya úgy érezte, hogy végre van valaki a házban, aki várja őt haza.
Rüszik továbbra is tartott Tamara Ivanovnától — a hangos beszéde és az alkohol szaga nyugtalanságot keltett benne. Ha Katya elment otthonról, a macska elbújt.
— Vad ez a macska. Egyáltalán nem bújós — morgolódott az anyja.
Katya csak vállat vont. Nem akart vitába szállni.
Ha Artyom jött látogatóba, Rüszik óvatosan előbújt, odadörgölőzött a lábához — emlékezett, ki mentette meg.
— Úgy négyéves lehet — magyarázta Tyoma. — Több foga is hiányzik, az egyik lába megsérült, és a szíve sem teljesen egészséges. Repülni vagy erős stresszt átélni tilos neki.
— Kár, pedig épp vele akartunk külföldre utazni tengerparti nyaralásra — nevetett Katya, megértve a tréfát.
Eltelt két év.
Katya már a célegyenesben volt — hamarosan befejezte az egyetemet. Egy nap, amikor iratokat kézbesített egy nagyvállalati irodába, furcsa helyzetbe került.
Épp indulni készült, amikor az egyik irodából kirohant egy férfi:
— Fogalmam sincs, mit tegyek! Egy óra múlva tárgyalás, de a tolmács eltűnt!
Katya ösztönösen ránézett. A férfi tekintete találkozott az övével.
— Ne haragudjon, maga véletlenül nem tolmács?
A titkárnő épp szólni akart, de Katya megelőzte:
— De igen. Beszélek angolul és kínaiul — válaszolta magabiztosan.
Kockáztatott.
Így lett Katerina Szergejevna diplomás, és rövid időn belül állásajánlatot kapott — személyi asszisztensként alkalmazták Mihail Valerjevics mellett.
Mihail egy harmincas évei elején járó, karizmatikus férfi volt. Néhány hónap elteltével a munkakapcsolatuk átalakult: Katya élvezte a figyelmét, a férfi udvarias volt, figyelmes, különleges ajándékokkal lepte meg.
— Fel sem ismerlek, barátnőm. Mióta dolgozol, teljesen megváltoztál — jegyezte meg egy nap Artyom, miközben Katjára nézett.
A lány csak sejtelmesen mosolygott, és nem sietett megosztani, mi az, ami belülről melengeti…
— Mondd már el neki végre! Meddig akarod még húzni? — sürgette Nikita Artyomot.
— Lehet, igazad van. De ha elmondom, és ő nem viszonozza… elveszítem még a barátságát is — vallotta be Artyom.
— Ez nem barátság, hanem önkínzás. Nézz már magadra – napról napra komorabb vagy — csóválta fejét Nikita.
Artyom tudta, hogy a barátjának igaza van…
Tyoma születésnapján Katya, ahogy mindig, most is elsőként érkezett. Kopogott — a fiú már az ajtóban várta.
— Boldog szülinapot, Tyomka! — mosolygott, miközben belépett a lakásba.
— Ennyi év után is ugyanaz a lányka vagy — mosolygott rá Tyoma anyja, aki épp a konyhából lépett elő.
Katya saját kezűleg készített kedvenc tortát hozott neki, majd leültek teázni.
— Ma valahogy más vagy… Történt valami? — kérdezte a lány, miközben teát töltött a csészékbe.
— Tudod, régóta szerettem volna elmondani valamit… — kezdte Artyom, de Katya közbevágott:
— Várj. Nekem is komoly mondanivalóm van.
A fiú megdermedt. A szívében remény gyúlt.
— Akkor kezdd te — javasolta halkan, izgatottan.
— Hát, tudod, hogy kaptam egy új állást… És… beleszerettem valakibe! — mondta Katya, egyenesen a szemébe nézve.
Artyom egy pillanatra ledermedt.
— Ez… nagy hír… Örülök neked, tényleg, mert én is… — de nem tudta befejezni, mert Katya már folytatta:
— Olyan figyelmes… Igen, idősebb nálam, de ez számít?
Artyom hallgatta, igyekezett nyugodt maradni. Az életkor semmi volt ahhoz képest, amit ő érzett.
— Ez az én lehetőségem. Mihail hamarosan Londonba költözik, és azt szeretné, ha vele mennék. Csak egy gond van — nem vihetem magammal Rüsziket. Gyenge a szíve, te is mondtad. Mihail pedig allergiás az állatokra — mondta csendesen.
Artyom úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj.
— Várj… Milyen Mihail? Miféle allergia és Rüszik? — kérdezte rekedt hangon.
— Tyoma, figyelsz egyáltalán? Mihail a főnököm. Most már a vőlegényem is. Londonba megyünk. Ez az, amit mindig is akartam. De a macskával nem tudom, mit tegyek. Anyámat hiába kérem, és Rüszik rajtad kívül senkit sem fogad el…
A fiú hallgatott. A gondolatok összezavarodtak a fejében. „Bolond vagy! Miért nem mondtad előbb?..” — hasított belé.
Vett egy mély levegőt, felvett egy mosolyt, és megszólalt:
— Katenka, ne aggódj. Minden rendben lesz. Én magamhoz veszem Rüsziket — ismer engem. A legfontosabb, hogy te boldog légy.
Katya a szemébe nézett. Azok a szemek már nem ragyogtak.
— És te mit akartál mondani? — kérdezte bizonytalanul.
— Áh, semmiség. Csak egy kis átszervezés a munkahelyemen — legyintett.
Katya készülődni kezdett a költözésre. Minél közelebb volt az indulás, annál nagyobb nyugtalanság telepedett a szívére.
„Talán csak anyám miatt…” — próbálta magát nyugtatni. De mélyen belül tudta: nem csak erről van szó. Egyre gyakrabban gondolt Artyomra.
„Elég! Londonba megyek, új életet kezdek Mihaillel!” — korholta magát, de a szorongás nem csillapodott.
Rüszik, mintha érezte volna a lelkében dúló vihart, odabújt hozzá, dorombolt, dörgölőzött.
— Hogy fogok én élni nélküled, kicsim? — suttogta, miközben magához ölelte.
Eszébe jutott egy beszélgetés Mihaillel, amikor a férfi világosan kimondta:
— Katya, nem akarok egész életemben antihisztaminokon élni egy macska miatt. Kérlek, érts meg.
Olyan volt, mint egy ítélet.
—
— Na, Katenka, ideje búcsúzni! — mondta vidáman Artyom, miközben karjában tartotta Rüsziket.
— Csak ígérd meg, hogy hívsz, jó? — kérte Katya, alig visszatartva a könnyeit.
— Ne sírj, különben a macska is megijed. És bocs, hogy nem kísérünk ki a reptérre — mondta, miközben megsimogatta Rüsziket.
A lépcsőházban álltak. Artyom beengedte a macskát a lakásba, majd átölelte a lányt.
„Ne engedd el… Csak most ne engedd el!” — zakatolt a fejében.
— Mennem kell — suttogta Katya, és puszit nyomott az arcára.
— Nem felejtelek el. Soha — válaszolta halkan, miközben elengedte a kezeit.
A reptéren, a check-in pultnál Katya egyre erősebben érezte, hogy hibát követ el.
— Miért vagy ilyen komor? — kérdezte Mihail.
— Semmi gond — mosolygott rá. De belül visszhangzottak Artyom szavai: „Nem felejtelek…”
Tekintete megakadt az üveg mögött magasodó reptéri épületen. Hirtelen megfordult, és kiszaladt az utcára.
— Visszajöttek az útról? — érdeklődött a taxis.
— Nem. Csak maradtam — felelte Katya, mosolyogva, de könnyekkel a szemében.
— Néha ez a leghelyesebb döntés — jegyezte meg bölcsen a sofőr.
Otthon Rüszik csendesen ült az ablaknál.
— Minden rendben lesz, kicsim — mondta neki Artyom.
Ekkor kopogtak. Kinyitotta — az ajtóban Katya állt.
— Akkor, a születésnapodon… mondani akartál valamit, ugye? — kezdte.
Artyom döbbenten nézett rá:
— Te… te miért vagy itt?
— Válaszolj. Mit akartál akkor mondani? — kérdezte, miközben a szemébe nézett.
A fiú odalépett hozzá, és némán átölelte.
Rüszik boldogan dörgölőzött a lábukhoz, halkan dorombolva.
— Szeretlek… És nem tudok élni nélküled. Nélküled, és Rüszik nélkül sem — suttogta a lány.
— Pont ezt akartam akkor elmondani — válaszolta Artyom.
