A löwchen fajta tenyésztői a szomszéd lépcsőházban laktak.
Láttál már ilyen kutyát? Egy csoda! Olyan, mint egy apró oroszlán. A gyerekek pedig addig könyörögtek apának és anyának:
– Apa, anya! Vegyetek nekünk egy kutyust! Kérlek, vegyetek… Mi magunk fogunk gondoskodni róla. Sétáltatni is mi visszük. Még tanulni is jobban fogunk…
Szóval, ígéretek voltak bőven. De anya és apa pontosan tudták, hogy minden gond rájuk fog hárulni. És ha csak ennyi lett volna – de hát…
Bocsánatot kérek, hölgyeim és uraim, de egyetlen kölyök ára akkora volt, hogy helyette szinte az egész lakás bútorzatát le lehetett volna cserélni!
Közeledett a fiú születésnapja. Nem kis dolog – nyolc éves lett, már nagyfiú, szinte felnőtt… A kislány még csak hat éves volt.
És akkor a szülők úgy döntöttek:
– A bútorokat ráérünk pár év múlva kicserélni, most… Vegyünk neki ajándékba egy kölyköt. És a kislánynak is lesz öröme.
Ráadásul a hirdetések mindenütt ott voltak:
„Eladó löwchen kölykök. Előrendelés lehetséges.”
A szomszédokkal való telefonos egyeztetés után kiderült, hogy a kölykök még túl kicsik, egy ideig még az anyjukkal kell lenniük. Csak utána lehet őket elvinni. De mivel a fajta különösen népszerű, előrendelni kellett őket, ami azt jelentette…
Azt jelentette, hogy: pénzt előre. Ez nem vicc! Háromezer dollár.
Kölcsönkértek a szülőktől. Munkahelyi hitel. Összességében a szükséges összeg megvolt, egy borítékban ott feküdt az asztalon.
A fiú születésnapján a gyerekek nem mentek iskolába – megengedték nekik, mert vidám séta várt rájuk a tenyésztőkhöz, és ott kiválaszthatták a kölyköt.
Reggel, az ünnepi reggeli közben jelentették be nekik.
A gyerekek ugráltak, kiabáltak, ölelték és puszilták anyát és apát. A szülők szíve megkönnyebbült.
Végül is, a pénz csak pénz. Ha ennyivel örömöt lehet szerezni a gyerekeinknek, akkor megéri…
Reggeli után, desszertként egy-egy szelet tortát és teát elfogyasztva felöltöztek, és elindultak a szomszéd lépcsőházba. Előre megbeszélték az érkezést.
Szakadt az eső – késő őszi idő volt. És hogy azt a harminc métert megtegyék, fel kellett venniük a kabátokat, csizmákat, és ernyőt is vinniük kellett…
Átküzdve magukat ezen a rövid úton, lecsöpögtették az esernyőt, végül becsöngettek. És akkor kezdődött…
Kutyalatyi… Gyönyörű szülőkutyák… Öt kölyök!
Ők voltak az elsők, így joguk volt választani. És éltek is vele. A fiú és a lány a padlón mászkáltak a kis szőnyeg mellett, ahol a kölykök voltak, és választottak…
Sejted már, hova akarok kilyukadni? Igen, igen. Pontosan oda – a fiú kiválasztott egy kölyköt, a lány pedig egy másikat. Mindketten magukhoz szorították a sajátjukat, és követelték, hogy azt vigyék haza.
Hát, ezt megértitek…
Anya szeme megtelt rémülettel, apa arckifejezése pedig… nos, pontosan az az arckifejezés jelent meg rajta, mint mindig, amikor anya elmagyarázta neki, miért nem lehet az adott hétvégén horgászni menni.
A helyzet teljesen kilátástalan volt, ekkor a kutyusok gazdája a következő megoldást javasolta:
– Vigyék el mindkét kölyköt. Mi pedig adunk egy kedvezményt. Egész ötszáz dollárt! Így az összeg, amit fizetniük kell, öt és fél ezer.
A gyerekek a földön ültek, magukhoz szorították a kiskutyákat, és reménykedve néztek a szüleikre.
– Lehet részletfizetésre is, – szólt közbe a tenyésztő férje.
Anya és apa egymásra néztek, és anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, nehéz sóhajt hagyta el ajkukat. Az összeg számukra csillagászatinak tűnt.
– Ki kell mennünk egy pillanatra, és megbeszélnünk, – mondta anya a szomszédoknak, a tenyésztőknek.
A gyerekek kelletlenül engedték el a leendő kis kedvenceiket, megfogták a szüleik kezét, és együtt elindultak kifelé a lakásból. Visszanéztek, arcukon könnyek csillogtak.
Hát, mit lehet tenni? Ti mit tettetek volna? Megtagadjátok tőlük?
Anya és apa nem tudtak nemet mondani. Kiléptek a második emeleti lépcsőház folyosójára. És azon kezdtek gondolkodni, honnan szerezhetnék elő a hiányzó összeget.
A régi autót nem lehetett eladni, anya azzal járt dolgozni. Apa rettenetesen érezte magát – semmit sem tudott felajánlani, miközben a gyerekek reménykedve néztek rá…
És akkor anya, ismét nagyot sóhajtva, lehúzta az ujjáról a gyűrűt. Azt a gyűrűt, amit az esküvőjükre kapott tőle sok évvel ezelőtt.
Sokáig spórolt rá. Aranygyűrű volt, apró gyémánttal, de akkoriban nem volt olcsó. És ő mégis összegyűjtötte rá a pénzt.
– Nem. Soha! – mondta apa. – Hiszen ez a jegygyűrűd. Ezt nem lehet eladni.
– Tudom, – válaszolta anya. – De nincs másunk… Sebaj, majd veszel másikat. Nekem mindegy, mit hordok. Lehet akár tízdolláros is…
Apa kétségbeesésében a fejéhez kapott – és teljesen véletlenül kiverte anya kezéből a gyűrűt! Az egyetlen reményt, az egyetlen lehetséges megoldást.
A gyűrű a legfelső lépcsőfokra esett, felpattant, és ugrálva elindult lefelé. Mindenki egyszerre felkiáltott, és utána vetették magukat, hogy elkapják.
Négy ember rohant lefelé a lépcsőházban, lépcsőfokokat átugorva, és kétségbeesetten akadályozták egymást.
Apa, anya, a fiú és a lány kinyújtott kézzel szaladtak, kiabáltak, a csökönyös gyűrű pedig egyre csak pattogott lefelé, nekiütődve a lépcsőfokoknak, és mintha direkt menekült volna az ujjaik elől.
Az utolsó lépcsőfokhoz érve még egyet pattant, és már majdnem leesett a földszinti pihenőre, amikor hirtelen egy őszi széllökés kivágta a bejárati ajtót!
A gyűrű, ahogy a gyémántja megvillant, kirepült az utcára. Mind a négyen rémülettel teli kiáltást hallattak.
Utána rohantak, igyekeztek nem szem elől téveszteni. Az esővel kevert szél az arcukba csapott, egy pillanatra levegőt sem kaptak, közben pedig a gyűrű eltűnt a szemük elől – feloldódott a pocsolyákban…
Ott álltak a bejárat előtt mozdulatlanul. A rémület megbénította a kezüket-lábukat. Anya és apa már nem próbálták elrejteni érzéseiket – zokogtak. Eltűnt az utolsó reményük!
A gyerekek átölelték a szüleiket. Hideg esőcseppek folytak végig az arcukon. Könnyek és az égből zuhogó végtelen víz keveredett.
– Nézd, apa! – szólalt meg hirtelen a fiú.
Közvetlenül előttük két aprócska alak kuporgott – egy kiscica és egy kölyökkutya.
Egymáshoz bújtak. Nagyokat reszkettek. Nem tudták, hová bújjanak a hideg eső és a szél elől. Csak ültek a pocsolyában, miközben vízcsíkok folytak végig rajtuk.
De a kiskutya szájában…
Valami volt a fogai között! Valami apró és fénylő. A bejáratból kiszűrődő fényben a kis gyémánt úgy villant fel, mint egy aprócska csillag.
Anya és apa egyszerre kaptak levegő után, majd a kutyushoz rohantak:
– Istenem… – suttogta elfojtott hangon az apa. – Ez az… Kicsim… – fordult a kiskutyához, kezét felé nyújtva. – Add ide, kérlek…
A kölyök felemelte kis fejét, és a férfira nézett. Mellette a cica is a szemébe nézett, és halkan, szinte könyörögve nyávintott.
A kiskutya résnyire nyitotta a száját, és a gyűrű, benne a gyémánttal, kicsusszant és egyenesen az esővíztől elázott apai tenyérbe hullott.
Az apa ösztönösen ökölbe zárta a kezét, felkelt a jeges pocsolyából, és felesége elé lépett, majd átnyújtotta a megtalált ékszert:
– Vedd el – mondta halkan.
Anya átvette a gyűrűt, közel emelte a szeméhez, és bólintott:
– Ez az… Az igazi.
Az apa mély levegőt vett:
– Mehetünk a tenyésztőkhöz. Odaadjuk a pénzt meg a gyűrűt. Ennyi elég lesz.
A gyerekek felé fordult, akik kissé távolabb álltak:
– Nos, indulunk? – kérdezte.
De amikor hátranézett, észrevette, hogy a két elázott kis csomó még mindig ott ül a pocsolyában. Nem néztek az emberekre, de apának újra az volt az érzése, hogy a tekintetük a hátába fúródik. Megborzongott.
Anya hallgatott… és mozdulatlan maradt.
És akkor a kislány, túlharsogva az eső kopogását, félénken, mintha félt volna a választól, megszólalt:
– Anyucikám… Apucikám… Megtarthatom őket? Mindkettőt? Kérlek. Nem kell az a drága kutyus… Őket add nekem születésnapomra. Vigyázni fogok rájuk. Más nem is kell.
Anya felszisszent, és apa kezébe kapaszkodott. Hangja remegett, nem jött ki szó a torkán.
Ekkor apa összeszorította az állkapcsát, lenyelte a torkát fojtogató gombócot, és így szólt:
– Persze, drágám. Menj, vedd el őket…
Még ki sem mondta teljesen, a fiú már ki is tört előre, odarohant a kiskutyához, óvatosan felvette a karjába, és lelkesen kiáltotta:
– A kutyus az enyém! Én voltam az első!
A kislány óvatosan magához ölelte a reszkető, csuromvizes kiscicát.
Apa és anya megfogták a gyerekek kezét, és az egész család elindult vissza a saját lépcsőházukhoz. Az esernyők a szomszédoknál, a löwchen tenyésztőknél maradtak.
Sétáltak az esőben, ügyet sem vetve sem a hidegre, sem a szélre. Ezek az apró kellemetlenségek eltörpültek most minden más mellett.
Apa ugyanúgy fogta anya kezét, mint azon a napon, amikor a nő először felhúzta a gyűrűt – az esküvőjük napján. És mosolygott.
Anya hozzásimult, arcán ott derengett az a könnyed mosoly – az, amelyet az apa kívülről ismert, és amelybe beleszeretett.
A gyerekek gondtalanul ugráltak a pocsolyákban, vidáman csapkodva a vizet a cipőikkel. A hideg őszi eső egy cseppet sem zavarta őket. Igazán boldogok voltak.
És vajon elronthatja egy zuhé az igazi boldogságot?
Természetesen nem.
– Olyan boldog vagyok – mondta anya –, hogy akkor épp veled hozott össze a sors…
– És elengedsz horgászni hétvégén? – kacsintott rá apa, elmosolyodva.
– Horgászni? – nevetett anya. – Ugyan már! Most aztán bőven lesz dolgunk!
Apa elmosolyodott, lehajolt, és megcsókolta a felesége arcát:
– Hát, legyen – legyintett.
Amikor beléptek a lépcsőházba, a földszinten, az ablakokból kiszűrődő fényben, közvetlenül az esőben egy különös alak állt…
Egy férfi, kopott farmerben és régi kabátban. Úgy tűnt, az esőcseppek meg sem érintik – elkerülték, mintha egy másik világból jött volna.
Tekintetével követte az ajtó mögött eltűnő családot, aztán, mintha csak magának mondaná, halkan megszólalt:
– Néha a gyémánt… nem is kő. Nem. A lélek egy darabja. És mennyire fontos, hogy ne veszítsük el az eső örvényében…
