Marina el sem tudta képzelni, hogy valaha ilyen helyzetbe kerül. A „Beluga” étterem – ahol Viktor harminc évvel ezelőtt megkérte a kezét – most a titkos találkák helyszínévé vált. A nő a panorámaablaknál állt, és nézte, ahogy a férje gyengéden összefonja ujjait egy fiatal, alig huszonöt éves szőkeséével.
– Te különleges vagy – hallatszott el Marinához, és az ismerős hang hirtelen idegennek tűnt.
A lány játékosan mosolygott, megmutatva hibátlan fogsorát és elbűvölő gödröcskéit. Ápolt, tökéletes manikűrrel ellátott ujjai gyengéden érintették Viktor csuklóját.
– És mi lesz a feleségeddel? – sipította a barna hajú nő, miközben duzzogva biggyesztette ajkait.
– Marinával? – Viktor hanyagul legyintett. – Elfoglalt a virágokkal meg a sorozataival. Tudod, a mi korunkban… – sokatmondóan elhallgatott.
Marinát elöntötte a fullasztó érzés, kezei áruló módon remegni kezdtek. Harminc év házasság, három felnőtt gyerek, megszámlálhatatlan közös este – mindez egyetlen megvető kézmozdulattal lett áthúzva.
Első késztetése az volt, hogy berohanjon, botrányt csapjon, és borral öntse le a kis párocskát. De valami visszatartotta – talán a hosszú évek alatt kialakult önuralom, vagy a természetes megfontoltság.
Otthon Marina gépiesen főzött egy teát, és belehuppant kedvenc foteljébe. Tekintete megakadt a szekrényben lévő iratmappán – a papírokon, melyeket az utóbbi öt évben férje kérésére írt alá.
– Drágám, ez csak formaság – jutottak eszébe a szavai. – Csak az adóoptimalizálás miatt szükséges.
Most, miközben remegő kézzel átnézte a dokumentumokat, kezdte felfogni a valódi helyzetet. A ház, a vidéki rezidencia, három autószalon, egy étteremlánc – mind hivatalosan az ő nevén volt.
Viktor, tartva az ellenőrzésektől, fokozatosan a feleségére íratta az üzleti vagyont, mert hűségesnek és gyenge akaratúnak hitte őt.
Marina keserűen elmosolyodott. Mekkora tévedés volt ez! A házasság évei alatt nemcsak orchideákat tanult nevelni és tortákat sütni – hanem csendben, a háttérből figyelte a családi vállalkozás fejlődését.
Éjfélre a könnyei felszáradtak. A kétségbeesést jeges elszántság váltotta fel. Marina elővette a határidőnaplóját, és tervezni kezdett. Öt nap – ennyi kellett csupán.
Az első nap egy korai hívással kezdődött az ügyvéd felé.
Jelena Szergejevna, a családjogra specializálódott, nagy tekintélyű ügyvéd alaposan átnézte a dokumentumokat, miközben Marina idegesen dobolt ujjaival az asztalon.
– Gratulálok – szólalt meg az ügyvédnő, miközben megigazította a szemüvegét. – Jogi értelemben ön az egyedüli tulajdonosa az egész vállalkozásnak.
– És a meghatalmazás, amit kiállítottam neki?
– Az azonnal visszavonható.
Marina az iroda ablaka mögött kavargó őszi faleveleket nézte. Harminc éven át példás feleség volt – támogatott, inspirált, megbocsátott. Most azonban eljött az idő, hogy végre önmagára gondoljon.
– Kezdjünk bele – jelentette ki határozottan.
Ugyanezen este Viktor későn tért haza. Drága parfüm illata lengte körül. Marina, mintha mi sem történt volna, felszolgálta a vacsorát.
– Ma valahogy más vagy – jegyezte meg a férfi, miközben szalvétával törölte meg ajkait.
– Csak elfáradtam – mosolygott Marina. – Egyébként holnap este ne számíts vacsorára. Találkozóm van a barátnőimmel.
Viktor figyelmetlenül bólintott, elmerülve a telefonjában. Marina látta, ahogy elrejti a mosolyát az üzenetek olvasása közben.
Másnap bejárta az összes bankot, ahol közös számláik voltak. A folyamat órákig tartott – Viktor különböző intézményeknél helyezte el a pénzeket. Estére a vagyon jelentős részét új számlákra helyezték át, amelyek kizárólag Marina nevére szóltak.
– Sokolova asszony, nem hagyjunk meg egy kis tartalékot? – kérdezte óvatosan az utolsó bank menedzsere.
– Nem – rázta meg a fejét Marina. – Mindent utaljanak át.
Otthon egy rózsacsokrot talált – Viktor néha hozott ilyet, főleg ha bűntudat gyötörte. Régen ez meghatotta volna, most azonban csak keserű mosolyt csalt az arcára.
A harmadik napon találkozott Mihail Petroviccsal, a családi vállalkozás régi partnerével.
– Megválni az autószalonoktól? – döbbent meg Mihail Petrovics. – Hiszen stabil bevételt hoznak!
– Pontosan ezért most a legjobb alkalom – válaszolta nyugodtan Marina. – A piac épp felfelé ível.
Estére az előzetes megállapodásokat aláírás pecsételte meg. Most már megbízható anyagi védelme volt.
A negyedik nap érzelmileg volt a legmegterhelőbb. Keze áruló módon remegett, amikor aláírta a papírokat.
– Biztos a döntésében? – kérdezte együttérzően a közjegyző, egy vele egykorú nő.
– Teljes mértékben – felelte Marina, miközben kihúzta magát.
A következő lépés az ingatlanközvetítő irodával való találkozás volt. A tizenöt éve felépített családi villa immár teljes egészében az ő tulajdonában állt.
– El akarom indítani a kilakoltatási eljárást – mondta határozottan, a fiatal ügyvéd szemébe nézve.
– De hát ő a férje… – kezdte zavartan az ügyvéd.
– Volt férj – javította ki Marina. – És pontosan hét napja van, hogy elhagyja a házat.
Az ötödik nap egy szépségszalonban tett látogatással kezdődött. Marina egy elegáns fekete ruhát választott, tökéletes frizurát csináltatott, és gondosan kisminkelte magát.
– Drágám – hívta fel Viktort –, találkozzunk este a Belugában! Beszélnünk kell.
– Természetesen, kedvesem – válaszolta a férfi, hangjában egyértelmű megkönnyebbüléssel. Nyilván azt hitte, Marina készen áll megbocsátani.
Az étterem lágy fénnyel és élőzene hangjaival fogadta őket. Viktor, mint mindig, hibátlan öltönyben, magabiztosan és leereszkedően mosolygott.
– Megrendeltem a kedvenc borodat – mondta, miközben odatolta neki a poharat.
– Köszönöm – válaszolta Marina, miközben elővette a táskájából egy iratmappát. – De ma én vendégellek meg.
Lassan, módszeresen kezdte egymás után kirakni a papírokat: válókereset, kilakoltatási dokumentumok, bankszámla-kivonatok, üzleti adásvételi szerződések.
Viktor arckifejezése minden egyes dokumentummal változott: először értetlenség, majd aggodalom, végül teljes sokk.
– Mi ez az egész? – rekedt meg a hangja. – Megőrültél?
– Épp ellenkezőleg, drágám. Évek óta először látok mindent kristálytisztán – mondta Marina, miközben belekortyolt a borába. – Emlékszel erre az asztalra? Itt búgtál a kis barátnőd fülébe öt nappal ezelőtt.
Viktor elsápadt.
– Rosszul értelmezted…
– Tökéletesen értettem mindent. Harminc év után először – válaszolta Marina, miközben elé tette a tollat. – Írd alá.
– Nem teheted ezt velem! – csapott az asztalra Viktor. – Ez az én üzletem! Az én pénzem!
– Már nem az. Te magad ruháztad át rám, emlékszel? – Marina elmosolyodott. – „Csak formaság, drágám. Az adóoptimalizálás miatt.”
Ebben a pillanatban megjelent a szőke lány. Határozott léptekkel indult feléjük, de megtorpant, amikor meghallotta Viktor emelt hangját:
– Mindentől megfosztottál! Eladtad az autószalonokat! Elvitted az összes pénzt!
A lány megdermedt, szemei elkerekedtek. Megfordult, és gyors léptekkel elhagyta az éttermet.
– Nézd csak – jegyezte meg Marina gúnyosan –, úgy tűnik, a kis barátnőd mégis inkább a vagyonos férfiakat kedveli.
– Bíróságra megyek! – sziszegte Viktor. – Bebizonyítom…
– Mit is pontosan? Hogy önként írtad át rám az egész üzletet? Vagy hogy megcsaltad a feleségedet? – Marina felállt. – Egy heted van elhagyni a házat. Kérem a számlát!
Másnap reggel megszólalt a telefon. Viktor hívta, hangja kimerült és meggyötört volt, nyilván egész éjjel nem aludt.
– Marina, beszélnünk kell… mindent elmagyarázok…
– Nincs miről beszélnünk – válaszolta nyugodtan Marina, és letette a kagylót.
Egy órával később az anyósa, Antonina Pavlovna telefonált. A határozott asszony, aki sosem kedvelte igazán Marinát, most könyörgött:
– Marinyocska, kicsim, hogy történhetett ez? Vitya egész éjjel nem találja a helyét. Hisz szeret téged!
– Harminc év szeretet elég idő, hogy megtudjuk, mennyit is ér valójában – felelte Marina, és bontotta a vonalat.
A napot Marina wellness-szolgáltatásoknak szentelte. Először hosszú idő után valóban törődött magával: masszázs, testpakolás, arcpakolások – minden, amire korábban „sosem jutott idő”. Este, amikor betért kedvenc kávézójába, ismerős hang ütötte meg a fülét:
– Marina, igaz ez? Az egész város erről beszél! Azt mondják, kiraktad Viktort a házból?
– Még nem. Még van öt napja – Marina kortyolt a cappuccinójából. – Csatlakozol?
Svetlana leült mellé, és döbbenten nézte barátnőjét:
– De hogyan… hogy tudtál erre elszánni magad? Ennyi év után…
– Tudod – Marina elgondolkodva kavargatta a fahéjat a csészében –, néha elég egyetlen pillanat, hogy az ember mindent újragondoljon. Láttam őket együtt – őt és azt a lányt. Olyan idős, mint a lányunk! És akkor hirtelen megértettem: ez nem az első afférja. Csak eddig becsuktam a szemem, és mindig azt hajtogattam magamnak, hogy majd minden rendbe jön…
– És most?
– Most már tudom, hogy nem akarok többé díszlet lenni az életében. Nem akarok úgy tenni, mintha nem látnám a hűtlenségeit, a megvető viselkedését. Nem akarok többé esténként azon töprengeni, hol van és kivel.
Svetlana hallgatott, és a kezében forgatta a kiskanálat:
– Tudod… irigyellek. Nekem sincs minden rendben Pállal, de hogy ezt meg merjem lépni…
– A legfontosabb az első lépés – Marina ráhelyezte a kezét barátnője kezére. – A többi már jön magától.
Amikor hazaért, látta, hogy Viktor már elvitt néhány holmit. A gardróbban üres helyek tátongtak, eltűntek a kedvenc öltönyei és az óragyűjteménye. A fésülködőasztalon csak az ő parfümje maradt – az illat, ami most már túlságosan édesnek tűnt.
Marina kitárta az ablakot, beengedve a friss levegőt. Eljött az idő, hogy ne csak az életét változtassa meg, hanem az illatokat, a szokásokat, az ízeket is. Ideje önmagává válni – azzá a nővé, aki mindig is lenni szeretett volna, csak félt tőle.
A hetedik nap egy váratlan látogatással kezdődött.
Az ajtóban ő állt – ugyanaz a szőke lány az étteremből. Smink és dizájner ruhák nélkül egészen fiatalnak és elveszettnek tűnt.
– Bejöhetek? – kérdezte remegő hangon. – Beszélnem kell önnel.
Marina némán félreállt, utat engedve a vendégnek. A nappaliban a lány idegesen babrálta a táskája pántját.
– A nevem Alina. Én… én nem tudtam, hogy ő nős. Viktor Alekszandrovics azt mondta, hogy egyedül él, hogy a volt felesége már rég külföldre költözött…
– Ülj le – mutatott Marina a fotelre. – Teát, kávét?
– Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Alina. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. És hogy figyelmeztessem önt.
– Mire?
– Viktor Alekszandrovics… nagyon dühös. Tegnap véletlenül hallottam, ahogy valakivel beszélt telefonon. Azt mondta, hogy meg fog támadni minden szerződést, azt állítja, hogy becsapta őt, visszaélt a bizalmával…
Marina elmosolyodott:
– Hát próbálja meg. Minden aláírásról van videófelvétel, közjegyzői hitelesítés, tanúk. Nem tegnap kezdtem a felkészülést.
– Ön olyan… erős – nézett fel Alina. – Én erre nem lennék képes.
– Képes leszel – felelte halkan Marina. – Amikor eljön az ideje. Csak ne felejtsd el: többet érdemelsz.
Alina távozása után Marina sokáig állt az ablaknál. Úgy érezte, egyetlen hét alatt egy egész életet élt le. Minden nap új felismeréseket hozott – önmagáról, az emberekről, és arról, mennyit érnek valójában a kapcsolatok.
Este hívás érkezett Londonból, a lányától:
– Anya, mindent tudok. Holnap az első járattal jövök.
– Nem kell, drágám. Jól vagyok. Megbírok vele.
– Tudom, hogy megbírsz vele. De veled akarok lenni. Hiszen te vagy az anyám.
A vonal túloldalán szipogás hallatszott:
– Bocsáss meg, hogy nem vettem észre… nem értettem, mennyire nehéz lehetett neked ezekben az években…
– Semmi baj, kicsim. Néha át kell menni a fájdalmon, hogy megerősödjünk.
A beszélgetés után Marina felment a hálószobába. Az ágyon egy boríték feküdt – az utolsó dolog, amit Viktor hagyott hátra. Benne egy rövid üzenet: „Még meg fogod bánni.”
Marina nyugodtan szétszaggatta a papírt, és a szemétbe dobta. A fenyegetések már nem rémisztették meg. Tudta, hogy új élet vár rá – és készen állt arra, hogy belépjen.
A tükörben egyenes hátú, büszke nő tükröződött vissza. Egy nő, aki végre megtalálta önmagát.
