„Milyen rövid kis élet jutott nekem…” – gondolta a kölyökkutya. – „Tavasz, nyár, ősz és egy csepp tél… Szomorú.”
Már nem ellenkezett – tudta, hogy egyszer a fagy megmarkolja majd a szívét jeges, közönyös kezével…
Az öregember észre sem vette, mikor lett belőle névvel rendelkező emberből egyszerűen csak „a bácsi a tizedik lakásból”.
Senki sem emlékezett már arra, ki volt ő valaha. A neve is régen feledésbe merült.
Megszokta.
Azt is, hogy láthatatlanná vált, és azt is, hogy senkinek sem hiányzik.
„Ma már mindenki siet. Az embereket nem érdekli a másik. Az öregek lassan eltűnnek – először kifakulnak, aztán teljesen észrevétlenné válnak” – gondolta.
„Szabad vagyok!” – ujjongott a kiskutya.
Ezt a mondatot egy elsuhanó autóból kiszűrődő dalfoszlányból jegyezte meg.
A dal eltűnt, elveszett az utca zajában, de ezek a szavak megragadtak benne.
Szabadnak lenni sokkal jobb volt, mint elfeledettnek lenni.
A kiskutya fiatal volt, nem volt otthona, de nem panaszkodott.
Az utcán született, és már az is csoda volt, hogy életben maradt.
Másfajta létet nem ismert, így természetesnek vette a sorsát.
Örült minden egyes napnak.
Most éppen nyár volt.
Ott volt neki a puha napsütés, a zöld bokrok az üres telken, és egy darab virsli, ami még mindig a gyomrában volt.
A nap melegen sütötte sötét bundáját, az emberek nyüzsögtek körülötte, a világ pedig jónak és barátságosnak tűnt.
Nyáron egyedül lenni – nem is olyan rossz.
Az öreg is szerette a nyarat.
A nyár lehetőséget adott neki, hogy kiszabaduljon a lakás szűk falai közül, és lassan sétáljon, miközben régi emlékeken mereng.
Vagy csak ült a padon, gondolatok nélkül, arcát a nap felé fordítva, és nézte, ahogy az ég világoskékre fakul.
Senki sem zavarta.
Senki sem vette észre.
Vagyis szinte senki. Csak ő – a szomszéd lány a szemközti lakásból.
– Jó napot! – köszönt minden alkalommal, amikor elhaladt mellette.
Az öreg biccentett, és halványan elmosolyodott.
A nevét nem tudta. Magában csak „kislánynak” nevezte. Fiatal volt, karcsú, sugárzó.
Húszéves lehetett? Vagy kicsit több?
Az öreg nem értett az életkorokhoz.
A nőket három csoportra osztotta: lányok, asszonyok és nagyik.
Az utóbbiak voltak a kortársai – de belőlük már alig maradt. Kevesen élik meg a nyolcvanat…
A vele egyidősökkel nem barátkozott.
Nekik volt családjuk, unokáik, elfoglalt életük.
Mellette mindig idegennek érezte magát.
Neki nem volt senkije. Így hozta az élet.
A nő, akit szeretett, nem akarta osztozni a sorsában.
Stabilitást, jólétet, nyugalmat keresett.
Más mellett döntött.
Azóta az öreg nem keresett szerelmet.
Így élt – magányosan.
Néha úgy érezte: ha a „kislány” egy nap nem köszönne – ő egyszerűen eltűnne…
A kölyökkutya nem tudta, hogy eljött az ősz. Még sosem találkozott vele.
Eleinte még tetszett is neki: a forróság megszűnt, a fák színes leveleket hullattak, amelyek a pocsolyákba esve apró hajókká változtak.
De hamarosan minden megváltozott.
A reggeli köd áthatóvá vált, az eső hidegen szurkált, a szél pedig kíméletlen lett.
A levelek elfogytak, a fák csupaszon meredeztek, mint csontvázak.
A pocsolyákon megjelent a jég – először vékony, áttetsző réteg, aztán egyre vastagabb…
A szabadság már nem okozott örömet.
A kölyök melegre vágyott. Otthonra.
Egy tál ételre és egy meleg fekhelyre a radiátor mellett.
De senki sem hívta. Senki sem figyelt fel rá.
Az emberek elsiettek mellette, mind mentek a maguk dolga után.
Úgy tűnt, észre sem vették, hogy vége lett a nyárnak.
„És most mi lesz?” – tette fel magának a kérdést.
És hirtelen megérezte: fél…
Az öregember gyűlölte az őszt. De a telet még inkább.
A lakás fojtó és nyomasztó lett, az ablakon túl fehér üresség uralkodott.
Az ég alacsonynak tűnt, a fák sötétek és élettelenek voltak.
A legfájóbb az volt, hogy még a „kislány” is eltűnt.
Télen már nem találkoztak.
A tél elvette tőle az utolsó szálakat is, amelyek összekötötték a világgal…
A kis kutya a távhővezeték aknafedele felett feküdt.
Már nem félt. Elfáradt.
Elfáradt az éhezéstől, a szél elől való bujkálástól, a reménytelen ételkereséstől.
Küzdött a hideggel, de a tél közönyös volt.
Nem kegyelmezett.
Hóval takarta be az utcákat, megfagyasztotta a földet, néma fehérségbe burkolta a világot.
„Milyen rövid kis élet… Csak tavasz, nyár, ősz… és egy kevéske tél” – gondolta.
A kölyök tudta: a fagy előbb-utóbb áthatol a testén, megragadja szívét jeges tenyerével.
Aztán a hó óvatosan befedi majd a testét…
Az öreg kiment a boltba – ez volt azon kevés dolgok egyike, amiért télen elhagyta a lakást. A fagy csípte az arcát, a szél behatolt a ruhái alá. Belebújt a kabátjába, markolta a botját, óvatosan lépkedett – a hó alatt alattomos jégcsapdák rejtőzhettek.
És akkor meglátta: fekete kis gombóc a hőaknán. Egy kutya? Halott?
Az öreg lassan odament, leguggolt, levette a kesztyűjét, és megérintette a bundáját. Meleg volt!
A kölyökkutya résnyire nyitotta a szemét. Értetlenül nézett az öregre. Mintha azt kérdezte volna: „Miért jöttél ide?”
Nem várt semmit. Se csodát, se segítséget. Egyszerűen nem szokta meg, hogy bárki is észrevegye őt.
Az öreg nagy nehezen megpróbálta felemelni a kutyát.
– Semmi baj… megoldjuk…
– Segítsek? – hangzott fel egy hang.
Ő volt az. A „kislány”. Csúszott a havon, integetett a kesztyűjével, sietett feléjük. Támogatta az öreget, felvette a botját, aztán felemelte a kutyát is.
– Szegényke… Teljesen megfagyott. És maga hogy van? Gyertek, hazakísérem!
– Én… csak boltba…
– Majd utána. Adjon egy listát, mindent megveszek. Most hazamegyünk. A meleg az első!
És az öreg ment. Ellenkezés nélkül…
Amíg a bejáratig sétáltak, végre megtörtént az igazi bemutatkozás:
– Lénának hívnak – mosolygott a „kislány”. – Milyen furcsa, szomszédok vagyunk, mégsem tudtuk egymás nevét.
– Ivan Petrovics – mondta az öreg.
A név furcsán hangzott számára – olyan régóta nem mutatkozott be senkinek, mintha el is felejtette volna, hogyan kell.
– És hogy hívják ezt a fekete kis fickót? – nézett Léná a kutyára. – Talán legyen Szerencsés? Ma igazán rámosolygott a szerencse.
– Legyen Szerencsés…
Attól a naptól kezdve Léna gyakori vendég lett. Alig hangzottak fel ismerős léptek a lépcsőn, Szerencsés már boldogan rohant az ajtóhoz, és a csengő vidáman szólt: „Bzzzz!” A kutya türelmetlenül toporgott a küszöbnél, az öregre pillantgatva.
– Jövök már, jövök! Ez csak Léna lehet! Ki más csöngetne ilyen elszántan? – sietett az öreg az ajtóhoz.
– Sziasztok, férfiaim! – lépett be Léna, és mintha a napfény öntötte volna el a lakást. – Hiányoztam?
A konyhában telepedtek le egy csésze tea mellé, értelmes, tartalmas beszélgetéseket folytattak. Szerencsés az asztal alatt feküdt, és minden szóra figyelt…
– Akkor magának valóban volt az a bizonyos… szerelem? – kérdezte egyszer Léna.
– Nem volt az valami hatalmas, hattyúk közötti szerelem, csak egy egyszerű, emberi – válaszolta Ivan Petrovics. – Egyszerűen így alakult, hogy csak egyszer szerettem igazán… Komolyan érdekel?
– Persze. Mesélje el.
Az öreg végigsimított a halántékán, mintha a megfelelő emléket keresné, majd mesélni kezdett…
– Régen történt… Bányamentőként dolgoztam. Nem is munka volt, hivatás. Értsd meg, Lénácska, bányászvárosban nőttem fel. Apám egy omlásban halt meg, mikor még gyerek voltam. Nem tudták időben kimenteni…
Akkor megfogadtam: ha nagy leszek, megmentem másokat. Hogy senki se veszítse el az apját úgy, mint én. Tanultam, kiképzést kaptam, beléptem az egységbe. Szerettem a munkámat, és hasznosnak éreztem magam. Aztán megjelent ő – Szveta.
Nem fogok sokat beszélni róla. Csak annyit mondok – ő volt az egyetlen. És én sem voltam közömbös számára. De a munkámat nem tudta elfogadni.
– Ványa, egyszer nem fogsz visszajönni! – rótt meg gyakran. – Én családot szeretnék, nyugalmat, biztonságot…
Próbáltam meggyőzni, hogy képes vagyok rá, hogy nem hiába tanultam. Eleinte csak dühös volt, aztán elment. Ahhoz, aki „megbízhatóbb” volt. Megvolt neki minden: „rendes” állás, jó kereset…
Megőrültem, a fal lett a beszélgetőtársam. De túléltem. Csak a szívem zárult be örökre, azt hiszem. A sors által nekem rendelt szerelem mind hozzá ment…
Innentől csak a munkának éltem. Mindig a legveszélyesebb bevetésekre jelentkeztem, nem féltem semmitől. És a sors ezt nem nézte jó szemmel – megleckéztetett…
Egy régi bányában omlás történt. Tizenéves fiúk másztak le oda, őket kerestük. Egyet azonnal megtaláltunk, a másik sehol. Egyedül mentem le. Hiba volt…
A mennyezet beomlott. A kórházban tértem magamhoz. A lábamat darabokból rakták össze. Véget ért a mentőmunka. Áthelyeztek az anyagbeszerzésre. Iratok, raktár… Aztán nyugdíj, magány, elvonultság.
Így éltem. Egyedül. Se család, se barát, még egy sírhely sem, ahová kijárhatna valaki…
Ivan Petrovics elhallgatott, mélyet sóhajtott.
– Ne beszéljen így! – szólt rá komolyan Léna. – Itt van magának Szerencsés, és most már én is – a barátja vagyok. Felejtse el a Kaszást! Magának örökké kell élnie, világos?
– Igyekszem – mosolygott az öreg. De kis szünet után hozzátette: – Csak ígérd meg, Lénácska, ha mégsem sikerülne… ne hagyd magára Szerencsést. Ő már a közös kutyánk.
– Ne is mondjon ilyet. Ő velem marad. Örökre.
– Tudod… Most már nem is rettegek annyira az öregasszonytól kaszával. Mert te itt vagy. Te vagy az én örökösöm…
– Ezt most hagyja abba! – ráncolta össze a homlokát Léna.
Ivan Petrovics még nyolc szép évet élt. Tiszta elmével, meleg szívvel. Szerencsés mindig mellette volt, Léna pedig minden nap benézett hozzá. Még miután férjhez ment, akkor is látogatta – sétált a kutyával, segített Ivan Petrovicsnak, egyszerűen csak ott volt mellette.
Egy napon az öreg odaadta neki a lakás második kulcscsomóját. „Biztos, ami biztos.” És eljött az a bizonyos eset.
Léna tudta meg először, hogy a Kaszás végül mégis eljött. Az ágyában találta meg Ivan Petrovicsot. Szerencsés mellette feküdt, halkan nyüszített.
Léna felemelte a kutyát, a mellkasához szorította.
– Tudom, hogy fáj. De nem vagy egyedül. Ő jól élte le az életét. És most mi élünk tovább. Együtt. Hiszen mi – szinte család vagyunk.
A kutya elcsendesedett. Tudta. És tudott még valamit, amit Léna akkor még nem: Ivan Petrovics rá hagyta a lakást. Elment a közjegyzőhöz, mindent hivatalosan elintézett, és még Szerencsésnek is elmondta:
– A mi lakásunk Lénáé lesz. Jó ember ő. Ne mondd el neki, legyen meglepetés.
Szerencsés hallgatott. Aztán Léna is megtudta.
Évek teltek el. Szerencsés megőszült, megkomolyodott. De a nyár még mindig a kedvence. Különösen szereti, amikor Léna előveszi a pórázt, és azt mondja:
– Gyere, látogassuk meg Ivan Petrovicsot.
Átvágnak a parkon, a kis ösvényen a szürke kerítéshez. Léna virágokat ültet, újrafesti a padot. És Szerencsés úgy gondolja: az igazi boldogság nem a szabadság. Az igazi boldogság – a szeretet.
