A meggylekvár tökéletesnek tűnt — sűrű volt, áttetsző, élénk, telt színnel. Jekatyerina gondosan letörölte az üveg szélét, szorosan rácsavarta a fedelét, majd betette a csomagba, ahol már két másik üveg lekvár, házi sütemények és egy doboz jó minőségű tea is lapult. Nem sok, de azért mégsem üres kézzel érkezik.
— Kátya, kész vagy már? — nézett be a konyhába András. Már fel volt öltözve, a kezében kulcsokat tartott, és türelmetlenül lépegetett egyik lábáról a másikra. — A taxi pár perc múlva itt lesz.
— Majdnem — mosolygott a nő, igyekezve kedves hangon palástolni az izgalmát. — Szerinted anyukádnak ízleni fog a lekvár?
— Ugyan már, ez felesleges — legyintett András. — Anyám így is szívesen lát minket, ajándékok nélkül is.
Könnyű ezt neki mondani. Az édesanyjának ő volt a szeme fénye, az egyetlen és megismételhetetlen.
De a menynek, akivel eddig csak egyszer találkozott — három hónapja az esküvőn —, ez a látogatás igazi próbatételnek számított: vajon hogyan fogadja majd őt a férje családja?
— Jó benyomást akarok kelteni — válaszolta Jekatyerina, miközben felvette a kabátját.
— Te aztán tényleg túlgondolod — nevetett András. — Anyám egyszerű asszony. Ez nem valami hivatalos esemény.
Egyszerű… Talán. De Tamara Viktorovna iskolai igazgatóhelyettesként dolgozott, és az esküvőn olyan ízlésesen volt felöltözve, hogy egyenesen társasági dámának tűnt. A kérdései is ehhez méltóak voltak — például, kik a meny szülei, és hol dolgoznak.
— Összepakoltad a holmidat? — kérdezte András, miközben segített begombolni a kardigánt. — Hiszen két hétre megyünk.
— Igen, mindent bepakoltam.
A taxival a vasútállomásig mentek, onnan pedig egy kétórás vonatút vitte őket abba a kisvárosba, ahol András gyerekkora telt. Itt lakott az édesanyja és a húga.
— Andriskám! — kiáltott fel örömmel Tamara Viktorovna, amikor leszálltak a vonatról. A peronon várta őket, hibátlan öltözékben — elegáns ruhában, tökéletes frizurával. Első ránézésre tíz évvel fiatalabbnak tűnt a koránál.
Miután megölelte a fiát, melegen, de tartózkodóan üdvözölte a menyét:
— Szervusz, Kátya. Remélem, az út nem volt túlságosan fárasztó?
— Nem, minden rendben volt, köszönöm — mosolygott Jekatyerina, miközben átnyújtotta a csomagot. — Hoztam egy kis házi lekvárt és süteményt. Meg jó teát is.
— Ó, igazán nem kellett volna — vette át a csomagot Tamara két ujjal, mintha attól tartott volna, hogy összekoszolódik. — Nálunk már minden elő van készítve a vacsorához.
Tamara Viktorovna háza tágas, gondosan karbantartott villa volt egy csendes utcában. Belül hibátlan tisztaság, világos tapéták, masszív fa bútorok és sok családi fénykép fogadta őket: András gyerekként, Natasa iskolai egyenruhában, közös fotók karácsonyfa előtt.
— Te a vendégszobában fogsz lakni, Katinka — mondta Tamara, miközben bemutatta a házat. — Andruska természetesen a saját szobájában. Mi itt tiszteletben tartjuk a hagyományokat.
Jekatyerina kérdőn nézett a férjére. Ő csak megvonta a vállát:
— Anyu, hát mi házastársak vagyunk.
— Emlékszem, fiam — felelt Tamara csak az ajkaival mosolyogva. — De az én házamban az én szabályaim érvényesek. Ne haragudj, Katya. Csak két hétről van szó.
— Természetesen, semmi gond — sietett beleegyezni Jekatyerina.
A vacsoránál jelen volt Natasja is — anyja kicsinyített mása, ugyanazzal a fürkésző tekintettel és enyhén összeszorított ajkakkal. A beszélgetés vontatottan haladt.
Jekatyerina mesélt a könyvtári munkájáról, a terveiről, de állandóan érezte magán a szinte vizsgáztató pillantásokat.
— És a szüleid most hol vannak? — kérdezte Tamara, miközben teát töltött.
— Kiküldetésen. Apukám gyakran van úton.
— Érdekes. Mivel is foglalkozik?
— Ő… az önkormányzatnál dolgozik.
— Melyiknél pontosan?
— A megyeinél.
— Nahát! — Tamara gyors pillantást vetett a lányára. — És ott mi a beosztása?
— Tanácsadó.
— Csak úgy általánosan? Vagy valamilyen konkrét területen?
— Anya, elég volt a kihallgatásból — szólt közbe András. — Katya apukája a megyei önkormányzatnál dolgozik. Tisztességes ember, mondtam már.
— Csak érdeklődöm, fiam — válaszolta Tamara szelíden, de határozottan. — Szeretném jobban megismerni az új rokonunkat.
Az első nap feszült udvariasságban telt. A második nap egy kéréssel indult: segítsen a házimunkában.
— Mutasd meg, mire képes egy fiatal háziasszony — mosolygott Tamara. — Remélem, a fővárosban még tanítanak takarítani?
Jekatyerina igyekezett minden erejével: súrolt, mosott, törölgetett, hogy megfeleljen az anyósa elvárásainak. De úgy tűnt, semmi sem ütötte meg a kívánt mércét.
— Kislányom, te még soha nem mostál ablakot? — sóhajtott fel színpadiasan Tamara, miközben a tiszta üveget vizsgálta. — Nézd, milyen csíkos. Gyere, megmutatom, hogyan kell rendesen csinálni.
Estére Jekatyerina keze csípett a vegyszerektől, a kedve pedig a mélypontra zuhant. Amikor éppen a tányérokat tette helyére, Tamara némán, de beszédesen kijavította őt.
— Elnézést, rosszul tettem?
— Nálunk a családban ez másképp szokás — válaszolta hidegen az anyós. — Bár, persze, honnan is tudhatnád a mi hagyományainkat…
Ebéd közben Natasja lelkesen mesélt egy szomszéd történetét, aki nagyon jól ment férjhez — most már egy Mercedesen járkál.
— Képzeljétek, a Sanyija mindent magának köszönhet! Pedig a lány teljesen átlagos családból jött.
— Ügyes, persze — bólintott Tamara. — Lám, milyen fontos, hogy az ember jó férjet válasszon. És a te Vadimod? Még mindig azzal a Volkswagennel jár?
— Cserélni akarja a kocsit — mondta Natasja, jelentőségteljes pillantást vetve Jekatyerinára. — De mindent egyedül, apai segítség nélkül.
Jekatyerina érezte, ahogy elönti az arca a forróság. A célzás egyértelmű volt: egy hivatalnok lánya, nagyvárosi szépség, „rászállt” egy egyszerű fiúra.
— Apámnak nincsenek olyan nagy összeköttetései, mint amilyennek tűnik — mondta halkan. — Mi magunk teremtjük meg, amink van.
— Ó, persze, drágám — mosolygott Tamara leereszkedően. — Egy könyvtáros és egy mérnök is keres valamicskét.
András hallgatott, a tányérját bámulta. Mikor Jekatyerina finoman megbökte a lábával az asztal alatt, csak megvonta a vállát:
— Anya, kérlek, hagyjuk ezt. Jól megvagyunk.
— Én nem is mondtam, hogy rosszul — vágott vissza Tamara. — Csak hát… valakinek jobb háttere van, mint másnak.
Este, miközben Jekatyerina a vendégszobában a tükör előtt fésülte a haját, belépett András.
— Ne törődj vele — mondta, miközben leült az ágy szélére. — Csak szokja a helyzetet.
— Szokja? Hiszen észre sem vesz! Mindent kijavít utánam, állandóan célozgat…
— Ugyan már — legyintett a férfi. — Anyám mindig ilyen volt. Emlékszel, meséltem Lenkáról? Őt konkrétan elüldözte.
— És te ezt normálisnak tartod? Hogy anyád minden barátnődet elüldözi?
— Csak… úgy védi a maga módján, amit fontosnak tart.
— Mitől? Attól a nőtől, akit te magad választottál? Tőlem?
András elhúzta a száját:
— Kátya, ne vedd túl komolyan. Tarts ki. Két hét, és megyünk haza.
Adott egy puszit az arcára, majd visszament a saját szobájába, Jekatyerinát pedig magára hagyta a belső nyugtalansággal.
Másnap reggel Tamara Viktorovna bejelentette, hogy vendégeik lesznek — a szomszédok és néhány kolléga az iskolából.
— Katya, segítenél nekem készülni a vendégek fogadására? — kérdezte Tamara Viktorovna. Bár inkább hangzott utasításnak, mint kérésnek. — Megnézném, mennyire tudsz főzni. Gondolom, anyukád megtanított?
A nap igazi próbája lett a főzési tudásnak. Jekatyerina salátákat és előételeket készített, miközben az anyósa szigorú pillantással figyelte minden mozdulatát, folyamatosan kommentált és kijavított.
— Nem-nem, nálunk ezt nem így csinálják. Az uborkát vékony karikákra kell vágni — Tamara kivette a kezéből a kést, és megmutatta, hogyan kell. — Nálatok otthon senki nem evett még normális salátát?
Estére Jekatyerina úgy érezte magát, mint egy maraton után — kimerülten, elgyötörten, minden izma fájt a feszültségtől. A vendégek — hat fő, főként középkorú nők és két férfi — érdeklődve mustrálták a fővárosi menyecskét.
— Ő az? — szólalt meg hangosan egy testes asszony virágos ruhában. — A fontos hivatalnok lánya?
— Úgy hallottam, az apja a közigazgatásban dolgozik? — tette hozzá egy másik. — Nem semmi!
Jekatyerina kissé zavarba jött:
— Igen, tanácsadó. De nem valami magas beosztás.
— Szerénykedik — mosolygott Tamara, miközben összenézett a vendégekkel. — Ezek a pesti lányok mindig ilyen visszafogottak, ha a kapcsolataikról van szó. Ugye, Katjuska?
Az asztalnál egyre jobban belemelegedtek a beszélgetésbe. Dicsérték, milyen jól alakult Natasja élete, mennyire tehetséges András, és hogy „milyen támogatást” kapnak nyilvánvalóan Jekatyerina családjától.
— Mi magunk keressük meg a pénzünket — tört ki végül Jekatyerina. — Senki nem vett nekünk semmit.
— Előfordul — bólintott egy szomszédasszony. — Mint a Szidorovék: a fiúnak mintha lakást vettek volna, aztán kiderült, hogy egy életre eladósodtak. Mindenki azt hitte, nagy emberek.
— Ezzel azt akarja mondani, hogy hazudok? — remegett meg Jekatyerina hangja.
— Jaj, drágám — szólalt meg Tamara édeskésen —, itt vidéken mi egyszerűbben élünk. Itt minden tiszta sor. Mindenkiről tudunk mindent. Bezzeg a fővárosban… ott könnyű szép meséket kitalálni.
Minden nappal egyre fogyott Jekatyerina türelme. Az első hét végére alig beszélt Tamarával vagy Natasjával. A kapcsolata Andrással is megfeszült. A férfi kerülte a beszélgetést az anyjáról, esténként pedig inkább a barátait választotta, mint az otthoni közös időt.
Egy reggel, amikor Jekatyerina lement a konyhába, Tamarát és Natasját élénk beszélgetés közben találta. Az érkezésére hirtelen elhallgattak.
— Jó reggelt — köszönt udvariasan Jekatyerina.
— Neked is — válaszolta röviden az anyós. — A tea a tűzhelyen van.
Jekatyerina töltött magának egy csésze teát, majd leült az asztalhoz. A csend nyomasztó volt, akár egy ólomsúly a mellkasán.
— Üzenetet kaptam anyukámtól — szólalt meg, igyekezve nyugodtan beszélni. — Egy hét múlva jönnek vissza apuval. Meghívtak minket vacsorára, Andrással együtt.
— Na persze! — fújt megvetően Natasa. — A tanácsos úr úgy döntött, meglátogatja a halandókat?
— Natasa! — Tamara úgy tett, mintha rendreutasítaná a lányát, de a hangjából egyáltalán nem csengett ki rosszallás.
— Miért is ne? Hiszen mindenki tudja, hogyan élnek a fővárosi vezetők. Mi csak por vagyunk a lábuk alatt.
— Az én apám nem ilyen — válaszolta Jekatyerina higgadtan, de határozottan.
— Hát persze, persze — húzta el a szót Tamara szárazon. — Nálunk is van önkormányzat a városban. Tudjuk, hogyan dolgoznak ezek a „tanácsadók”… kenőpénz, visszaosztás…
— Az apám becsületes ember! — Jekatyerina hirtelen felpattant, és kilöttyent a teája. — Egész életében tisztességesen dolgozott!
— Valóban? — Natasa kétkedve megrázta a fejét. — És azt a villát Moszkva környékén is a fizetéséből vette? Ne nézz bolondnak, Katya.
— Nincs semmiféle villa! Egy átlagos lakásban élünk!
— Ne szépíts már — vágta rá Tamara keményen. — András mesélte, hogy voltatok a nyaralótokban. Két emelet, medence — ha ez nem villa, akkor mi az?
Jekatyerina megdermedt. Tényleg volt nyaralójuk — egy apró házikó, amit az apja évekig épített saját kezűleg, a medencét pedig csak pár éve csinálták a bátyjával. De most mindez úgy hangzott, mintha valami luxus életmód bizonyítéka lenne, amivel sosem azonosult.
— Teljesen félreértitek… — próbálta megmagyarázni, de Tamara ismét közbevágott:
— Katya, mi egyszerű emberek vagyunk. Nem szeretjük ezt a „ál-szerénység” játékot. András jó fiú, tisztességes családból. Többet érdemel annál, mint egy olyan lányt, aki szégyelli a gyökereit és állandóan hazudik.
Ebben a pillanatban álmosan belépett András a konyhába.
— Mi ez a lárma? — ásított. — Még a hálóban is hallani.
— A te anyád hazugnak tart engem, a húgod szerint pedig az apám korrupt — vágta oda Jekatyerina.
András sóhajtott:
— Anya, megbeszéltük…
— Mit beszéltetek meg? — Jekatyerina hol a férjére, hol az anyósára nézett.
Tamara karba tett kézzel felállt:
— Csak tudni akarom, kik vagytok valójában. Mit rejtegettek.
— És mit mondott a fiad?
— Azt, hogy szerény vagy, jó családból származol — sóhajtott Tamara. — De én mást látok. Egy könyvtáros, aki éhbérért dolgozik, egy apa, aki „tanácsadó”, de senki sem tudja, miben… Ez így nagyon zavaros.
Jekatyerina érezte, ahogy csípni kezdi a szemét a visszatartott könny.
— És te ezt hagyod? Hogy így beszéljenek rólam? A családomról?
— Katya, kérlek, nyugodj meg — mondta András, és megdörzsölte az arcát. — Anyu csak aggódik. Nem rosszindulatból mondja.
Ebben a pillanatban valami végleg eltört benne. Öt nap megaláztatás, gúnyos pillantások, csipkelődő megjegyzések — és egy férj, aki egyszer sem állt mellé.
— Tudjátok mit? — Jekatyerina kihúzta magát. — Igazuk van, Tamara Viktorovna. Valóban nem vagyok az, akinek eddig mondtam magam.
Az anyós diadalittasan pillantott a fiára: „Ugye, megmondtam!”
— Az apám a kormányzóhelyettes, szociális ügyekért felel. Mi sosem kérkedtünk ezzel, mert nálunk az számít, ki vagy te magad, nem az, hogy ki az apád.
Súlyos csend telepedett a konyhára.
— Azért hallgattam, mert azt akartam, hogy úgy fogadjanak el, mint Jekatyerinát — nem mint egy „hivatalnok lányát”. De nektek a cím fontosabb, mint a lélek.
András felé fordult:
— Elmegyek. Ma. És nem tudom, egyáltalán akarom-e még, hogy mellettem legyél.
Két óra múlva már a taxiban ült, úton az állomás felé. Az ablakon keresztül látta, ahogy Tamara Viktorovna idegesen járkál az udvaron, telefonálgat, valószínűleg épp az információkat ellenőrzi.
Egy héttel később, amikor Jekatyerina visszatért a könyvtári munkájához, a telefonja szinte felrobbant a hívásoktól és üzenetektől. Tamara és Natasa keresték. Kiderült, hogy az apja valóban magas rangot tölt be. És hogy hamarosan az ő városukban nyílik egy kulturális központ — éppen az ő nevét viselve.
András három nappal később tért vissza a fővárosba. Az ajtóban állt, akkora virágcsokorral, mint ő maga, a szemében pedig bűntudattal.
— Bocsáss meg — mondta azonnal. — Úgy viselkedtem, mint egy önző barom.
— Igen — felelte nyugodtan Jekatyerina. — Pontosan úgy.
— Anyu is bocsánatot kér. Nem tudta…
— Pont ez a baj, András. Őt nem az érdekli, ki vagyok, hanem hogy kik a rokonaim. És úgy tűnik… téged is csak ez érdekel.
Jekatyerina becsukta az ajtót, Andrást pedig a folyosón hagyta a virágokkal és a megbánásával. Belül üresség volt — de béke is. Végre megértette: nem a pénz, nem a rang, nem a kapcsolatok határozzák meg az embert. Csak egyetlen dolog számít — a tisztelet. Azt pedig nem lehet megvenni vagy örökölni. Az vagy van… vagy nincs. Náluk pedig nem volt.
