Vaszilij Sztepanovics a falu szélén élt, ahol az idő mintha megállt volna. Kis, öreg házacskája úgy bújt a földhöz, mintha fáradtan nyomódott volna hozzá, körülötte pedig egy ferde kerítés és nyikorgó kapuk voltak, amiket már régóta senki sem javított meg. Körülötte csend honolt. Az egész utca kihalt: a szomszédok elköltöztek, egyesek a városba mentek, mások az örökkévalóságba távoztak. Csak az emlékek és a múlt maradt.
Hetvenéves volt. Negyven évet töltött az emberek szolgálatában — mint körzeti ápoló a helyi kórházban, amely ma már bezárt, akárcsak minden, ami a múltjához kötötte. Felesége halála után egyedül maradt. A gyerekek ritkán látogatták, néha hívták telefonon, néha gondoltak rá. De ő már rég hozzászokott az egyedülléthez. A magány megszokássá vált, pajzsa, amely megvédte a fájdalomtól és a fölösleges beszédtől.
Az idei tél korán és kegyetlenül érkezett. A szél úgy süvített, hogy még a legerősebb ablakkeretek is remegtek haragjától. A hó olyan sűrű falat alkotott, amely a tetőkről hullott le és a levegőben kavarodott, mintha el akarná ragadni az emberi élet utolsó nyomait is.
Vaszilij Sztepanovics háza volt az egyetlen, ahol még világított a lámpa. Fűtötte a kemencét, egyszerű vacsorát készített magának — héjában főtt krumplit és pár sózott uborkát a hordóból. Így evett mindig, egyszerűen és fölösleges nélkül. Semmi különleges, semmi felesleges.
Már majdnem lefeküdt, amikor furcsa zajt hallott. Elsőre csak a hóvihar szokásos üvöltése volt. De aztán újra. Halkan, majdnem suttogva, mintha valaki segítséget kért volna. A szíve megállt egy pillanatra, majd gyorsan dobogni kezdett.
Ez nem volt egyszerű aggodalom. Ez volt a szakmai érzékenység, amit az évek során egy pillanatra sem vesztett el mentősként. És ez visszatért hozzá, éles fájdalomként ébredve fel a mellkasában.
Gyorsan felkapta a bundáját, felhúzta a bundacsizmát, fogta a lámpást — azt a kopott házú lámpást, amely sokszor megmentette már az éjszakai bevetéseken. Kiment az utcára. A hideg arcába csapott, lehelete fehér gőzfelhővé vált. Lépésről lépésre, minden hangra figyelve haladt az úton, míg észrevett egy alakot az út szélén.
Először zsáknak vagy szemétnek vélte. De közelebb érve megértette: ember az. Egy nő. Mászott a hóban, gyenge nyomokat hagyva maga után. Ujjai kékek voltak, ajkai remegtek, és a régi kabát alatt a hasa előre domborodott — terhes volt. Közel a szüléshez.
Vaszilij letérdelt mellé. Óvatosan lehajolt hozzá:
— Lányom… hallasz engem?
Ő lassan kinyitotta a szemét, nehezen ránézett, majd suttogta:
— Segítsen… nagyon fáj…
Majd elájult.
Az öreg nem gondolkodott egy pillanatig sem. Óvatosan felemelte — hihetetlenül könnyű volt, mintha nem is élő, hanem árnyék lenne. Úgy tűnt, maga az élet csúszik ki belőle. Lassan indult vissza, átküzdve magát a hótorlaszokon, a szélviharon, a hidegen és az életkorán.
A gondolatai kuszálódtak, de egy dolog világos volt: ha nem ér oda időben, ketten halnak meg — ő és a benne lévő gyermek.
Amikor visszaért a házhoz, a hóvihar még félelmetesebbnek tűnt, de amikor átlépte a küszöböt, valami rég elfeledett dolog lángra kapott benne — az élet tüze, az értelme, a szükségesség érzése. A ház, amely évekig csak csendet őrzött, hirtelen megtelt káosszal, meleggel és reménnyel.
Letette a nőt a régi, de meleg ágyra, betakarta néhány takaróval, begyújtotta a kemencét úgy, hogy a láng zúgott a kéményben. A víz felforrt a tűzhelyen. Eszébe jutott minden, amit a szülésről tudott — bár sok év telt el, a kezei emlékeztek, hogyan kell cselekedni.
A nő eszméletlen volt, teste görcsben rángatózott, homlokát izzadság borította. Vaszilij elfutott a kamrába, elővett egy régi fa ládát — abban volt minden, ami szükséges lehet: kötszerek, fertőtlenítők, olló, még egy tiszta pólya is, amit „biztonsági tartaléknak” hagytak ott évekkel ezelőtt.
Tenyerét a nő homlokára tette — láz. Majd ellenőrizte a pulzusát — gyenge, de egyenletes volt. Megnedvesítette az ajkát vízzel, és halkan megszólalt:
— Ébredj fel, lányom. Otthon vagy. Senki sem hagy el.
Kinyitotta a szemét. Az élet halvány szikrája pislákolt benne.
— A baba… ő… hamarosan… fáj…
— Tarts ki. Itt vagyok. Meg fogjuk csinálni. Ígérem.
Elkezdődött a folyamat. És kegyetlen volt. De Vaszilij nem sajnálta magát. Vizet hozott, cserélte az ágyneműt, segített lélegezni, támogatta, amikor a nő fel akart adni. Ebben a pillanatban nem érezte az életkorát, nem gondolt a hátfájásra, sem a falakon át szivárgó hidegre. Újra az volt, aki egész életében — ápoló, mentő, barát.
És akkor, az éjszaka közepén, felhangzott egy kiáltás. Hangos, tiszta, tele élettel. Egy kisfiú jött a világra — vörös, ráncos, de élő. A nő sírni kezdett. Vaszilij óvatosan betakarta a gyermeket a pólyába, és a mellére tette.
Évekkel ezelőtt először érezte, hogy a saját szeme is könnybe lábad. Suttogta:
— Üdvözöllek, kisfiam. A legfélelmetesebb estén érkeztél a világra. Talán ezért hozod el a fényt.
A reggel észrevétlenül jött el. A hó még mindig hullott, de a vihar elcsendesedett. A párás ablakon keresztül lágy, szürkés fény szűrődött be a házba.
Vaszilij a karosszékben ült, kezében egy csésze forró teával. A nő aludt, fiát magához szorítva, most már nyugodtan, halvány mosollyal az arcán. Amikor felébredt, tekintete értelmes lett. Szemeiben hálát csillant.
— Jó reggelt! Hogy érzi magát? — kérdezte közelebb lépve, és igazítva a takarót.
— Jobban… köszönöm. Ön… megmentett minket!
Szeme könnyekkel telt meg.
— Te csináltad az egészet, lányom. Én csak egy kicsit segítettem.
Csendben maradt, majd erővel felült a párnára.
— A nevem Marina. Elszöktem… — hangja megremegett. — Apám kidobott, amikor megtudta, hogy terhes vagyok. Azt mondta, megszégyenítem a családot. Nem tudtam, hová menjek. Mentem az úton, amíg a lábaim fel nem adták. Azt hittem, meghalok.
Vaszilij csendben hallgatta. Szemeiben egy csepp ítélet sem volt. Csak együttérzés és megértés. Régen rájött, hogy az életben nincs fekete vagy fehér. Csak emberek vannak, akik próbálnak túlélni.
— Hol élt korábban?
— Vologda mellett. Nincs senkim… csak ő. — A kisbabára nézett. — Alexejnek fogom hívni.
Vaszilij bólintott. A név erősnek, megbízhatónak tűnt, mintha a sors adta volna.
— Tehát most új utad van. Itt senki sem fog megítélni. Ebben a faluban alig maradt igazság, de lesz tetőd, csended, meleged… és egy öreg morgós társasága, mint én.
Marina könnyein át mosolygott.
— Nagyon szeretnék maradni… Pedig azt sem tudom, hogy hívnak.
— Vaszilij Sztepanovics. Csak Vaszilij, ha úgy kényelmesebb.
Elhallgattak. Közöttük nyugalom lebegett, ritka és értékes. Ő magához szorította a gyereket, ő pedig ment teát tölteni.
A csendes élet újra kezdődött — váratlanul, nem terv szerint, de reménnyel.
Eltelt néhány hét. A tél lassan engedett. A hótorlaszok még magasak voltak, de a napok hosszabbak lettek, és a nap már tavaszias meleggel sütött.
Vaszilij Sztepanovics házában újra gyereknevetés csendült — csilingelő, tiszta. A kis Ljosha gyorsan nőtt, Marina pedig nap mint nap megtöltötte a házat gondoskodással, melegséggel és energiával, amit az öreg már rég elfelejtett.
Egy reggel kopogtak az ajtón. Ez ritkán történt — a falu rég kiürült, és akik maradtak, tudták: Vaszilij Sztepanovicshoz nem megy csak úgy bárki.
Kinyitotta az ajtót. Az ajtóban egy férfi állt drága kabátban, hideg tekintettel és összezavart gondolatokkal.
— Marina Karpova lakik itt?
Vaszilij elkomorodott.
— Ki kérdezi?
— Én vagyok az apja. Azt mondták, itt lehet.
Marina mögötte jelent meg. Megmerevedett. Szemei kitágultak. Egy pillanat örökké nyúlt.
— Apa…
Ő egy lépést előre tett. Az arca öregebb volt, mint emlékezett rá. Szemeiben bizonytalanság, megbánás.
— Kerestelek. Mindent megértettem, amikor megtudtam, hogy élsz. Bocsáss meg… Nem volt jogom…
Marina hallgatott. Tekintetében nem csak fájdalom, hanem erő is volt. Az az erő, amely átvészelte a havazást, a születést, a magányt.
— Miért jöttél?
— Mert már nem tudok együtt élni azzal, amit tettem. Látni akartam az unokámat… legalább egyszer. És, ha megengeded, segíteni szeretnék.
Hosszan nézett rá, aztán a kezében békésen alvó Ljoshára emelte a tekintetét. Lassan oldalra lépett, és azt mondta:
— Gyere be. De tudd: már nem vagyok az a lány, akit kitagadtál. Én anya vagyok. És ez a ház az erődítményem.
Vaszilij oldalra állt. Egy szót sem szólt, de belül büszkeséget érzett. És csendes hálát, hogy ott lehetett, amikor neki támaszra volt szüksége.
Magában gondolta:
„Még a legsúlyosabb télben is adhat a sors egy második esélyt. A lényeg, hogy ne menjünk el mellettük, akik magányosan fagynak meg.”
