Anna sosem vágyott semmi különösre. Nem álmodozott nagy tettekről vagy fényes életről a falu határain túl. Egy csendes hajnali reggelen született, abban a házban, ahol a kemence füstje, a házi sütemény illata és az eső utáni föld illata keveredett. A szülei egyszerű emberek voltak: az apja erős, mint a tölgy, munkában kimeríthetetlen; az anyja gyengéd, meleg tekintetű, mindig tudta, mit mondjon, hogy szavakkal öleljen meg.
A falusi élet egyhangú volt, de élő. Már kora reggeltől kezdve: tyúkok, tehenek, szaladgálás az udvaron. A nap a veteményes, a kút és a régi nyikorgó mosógép között telt el. Este tea lekvárral, néha gitáros éneklés, de legtöbbször csend — tele gondolatokkal és emlékekkel.
Anna kedvesen nőtt fel, de nem naivan. Tudott figyelni, észrevette az apróságokat, értékelte az egyszerűséget. A szeme nem felszínes örömmel, hanem valami belső bizonyossággal ragyogott. Úgy tűnt, tudja: az élet nemcsak szépség, hanem munka, türelem, és szeretet is — amely akkor jön, amikor készen állsz elfogadni.
Ifjúsága lányos játékok, fiúktól kapott első virágok, és jövőbe révedő néma tekintetek között telt. De Anna szíve sokáig nyugodt maradt. Egyetlen pillantás, egyetlen mosoly sem tudta megzavarni.
Aztán egy nyári napon, amikor a fű még nem perzselődött ki a napon, és a levegő teli volt a virágzó vadcseresznye illatával, megérkezett ő — Mihail.
Magas volt, széles vállú, minden mozdulatában magabiztos. Azt beszélték, több zöldség-gyümölcs boltja van a városban. A helyiek szemében — már-már gazdag embernek számított. A nők úgy keringtek körülötte, mint méhek a méz körül. Ő pedig nevetett, elfogadta a bókokat, de máshová nézett. Egyszer pedig — Annára.
— Te más vagy — mondta neki egy este, amikor a folyó menti ösvényen sétáltak, amit a naplemente világított meg. — Veled könnyű. Nyugodt. Olyan, mint otthon.
Anna elpirult. Nem hitt neki azonnal. Úgy érezte, az ilyen férfiak nem az ilyen lányoknak valók, mint ő. Egyszerű vidéki lány, saras cipőben, kérges kézzel. De a férfi visszatért. Újra és újra. Aztán megkérte a kezét.
Az esküvő szerény volt — a helyi kultúrházban, házi marcipános tortával, és telefonról szóló zenére táncoltak. Anna nem vágyott pompára. Elég volt neki, hogy mellette van egy ember, aki épp őt választotta. Boldog volt.
Feleség, akit senki sem kért, hogy tökéletes legyen
Anna igyekezett jó feleség lenni. Igazi. Minden nap a piacon kezdődött, ahol a legfrissebb zöldségeket választotta, minden este meleg vacsorával várta a férjét. Ingat vasalt, mosott, takarított, főzött. Halkan dudorászott magában, amikor leszedte az asztalt. Néha ránézett Mihailra és arra gondolt: „Micsoda szerencsém van.”
De… ő hideg volt. Tartózkodó. Nem mondta, hogy „szeretlek”, nem fogta meg a kezét, még a szemébe sem nézett igazán. Néha úgy tűnt, észre sem veszi. De Anna nem csüggedt. „A férfiak mások. Nem tudják kimutatni az érzéseiket. Ki kell bírni. Idővel jobb lesz.”
Aztán egy este vacsora közben a férfi azt mondta:
— El kellene gondolkodni a gyerekeken.
Ezek a szavak valami nagyobbnak a kezdeteként hangzottak. Anna szíve megdobbant. „Akkor tényleg családot akar. Igazit.” Gondolatok kavarogtak a fejében: esti mesék, első lépések, reggeli palacsinták, ölelések, nevetés, egy név, ami úgy szól majd, mint egy dallam.
Először érezte magát igazán boldognak.
Hármas remény
Az élet csendesen folyt. A ház rendben volt, a férj dolgozott, pénz is volt. Anna várt. Álmodozott. A vágya körül forgott, mint macska a karácsonyfa körül. Mihail egyre gyakrabban emlegette a „gyerekeket” többes számban, és Anna reménykedni kezdett: talán már nemsokára?
És akkor a teszten a két csík egyre erősebben kirajzolódott. Erősebben, mint a naplemente. Erősebben, mint a mosolya. Csendesen sírt — olyan boldogságtól, amit nem lehet bent tartani. Várt. Család lesznek. Igazi, teljes család.
Amikor az orvos azt mondta:
— Hármas ikrek. Két fiú és egy lány.
Anna egy pillanatra szavát vesztette.
— Hárman?… Komolyan?…
Mintha ködben járt volna
Anna úgy jött ki az orvosi rendelőből, mintha ködbe lépett volna. Leült a kórház előtti padra, a kezét a hasára tette, és halkan suttogta:
— Ti az enyéim vagytok. Az én hármaim. Bármi is történjék, senkinek nem adlak oda titeket.
Félelem és hallgatás
Anna ismerte Mihailt. Tudta, mennyire óvatos, számító, mennyire fél a bizonytalanságtól. Félt attól, hogyan fog reagálni. Ezért úgy döntött, vár. Addig, amíg a terhesség már túlságosan előrehaladott lesz ahhoz, hogy változtathasson bármin is.
De az idő telt. A hasa gyorsan nőtt — túl gyorsan. Az emberek kezdték észrevenni. Anna próbált tartani magát, de a lelkében egyre gyakrabban ébredt félelem. Mihail pedig továbbra sem vette észre a változást. Későn jött haza, elintézte a beszélgetéseket egy kézlegyintéssel:
— Fáradt vagyok. Holnap beszélünk.
De a holnap sosem jött el.
Egy este aztán összeszedte a bátorságát. Leült mellé, levest szedett neki, és megszólalt:
— Misa… Voltam ultrahangon.
A férfi még csak fel sem nézett a telefonjából.
— Na? Minden rendben?
Anna mély levegőt vett.
— Nem egy gyermekünk lesz.
— Ikrek?
— Hármas ikrek. Két fiú és egy lány.
Mihail felnézett. Úgy nézett rá, mintha nem értené, mit hallott. Aztán felállt, elvette a kulcsait:
— Találkozóm van. Majd beszélünk.
Másnap reggel Annának rosszul lett. Szédült. A fájások hirtelen kezdődtek. Megfogta a hasát, mentőt hívott, összepakolta a táskáját, és elindult a szülészetre.
Mihail nem válaszolt. A telefonja ki volt kapcsolva.
Együtt születtek
A szülés nehéz volt. De a gyerekek egészségesen jöttek világra. Három apró kis csomag. Három szív. Három élet.
Két nappal később — megszólalt a telefon.
— Hol a pokolban vagy?! — üvöltötte Mihail. — Egyszerűen eltűnsz, szó nélkül! Én dolgozom, te meg felszívódsz, mint valami…
— A szülészeten vagyok, Misa. Megszültem.
Csend.
— Te… mit?
Amikor megérkezett, egy műanyag zacskó volt a kezében, amiben pelenkák és takarók voltak. Meglátta a gyerekeket — elsápadt.
— Ezek… mind a mieink?
Anna bólintott.
Mihail leült. Sokáig hallgatott. Aztán megszólalt:
— Talán… egyet odaadni? Legalább egyet. Az mégiscsak spórolás lenne.
Anna először nem is értette, hogy komolyan beszél. Aztán egyszerűen felállt, odalépett hozzá, és azt mondta:
— Vidd a pelenkáidat, és menj el innen.
A férfi robbant. Kiabált, naivitással vádolta, azt mondta, „csapdába csalta”, pénzről beszélt, még azt is megjegyezte, hogy a gyerekek talán nem is az övéi. Becsapta az ajtót és elment. Többé nem tért vissza.
Anna az ablakon át nézett kifelé. A párkányon ott feküdt a táskája. Mellette, az átlátszó kiságyakban aludtak a gyerekei. Mindhárom. Az ő boldogsága. Az ő sorsa.
Nem sírt
Nem sírt. Sem azon a napon, sem másnap reggel, sem akkor, amikor hazaengedték a kórházból. Nem volt ideje sírni — a karjaiban három csecsemő, mögötte az üresség. Mihail eltűnt. A telefon néma. Sem bocsánatkérés, sem pénz. Csak az ő visszhangzó mondata: „Talán egyet — a csecsemőotthonba…”
A ház, ahol várnak rád
Anna felhívta az édesanyját. A hangja remegett, de tartotta magát:
— Anya, hazajönnék… Lehet?
Az apja egy öreg Nivával érkezett. Odalépett a lányához, sokáig nézte az újszülötteket. Aztán csak annyit mondott:
— Sebaj. Átverekedjük magunkat.
A ház olyan volt, mint régen: öreg, sparhelttel, tej- és földszaggal. De most meleg volt benne. Éjszakánként a nagyapa ringatta az unokákat. Az anyja mosott, segített, melegítette a tejet. Anna pedig, ahogy erőre kapott, munkát vállalt — zöldséget csomagolt egy farmon. Nappal egy kis alvás, este mosoly a gyerekeknek.
Mihail nem hívta. Sem egy hét, sem egy hónap után. Nem kérdezte, hogy vannak. Nem érdekelte a nevük. Egy fillért sem küldött.
Anna végül mégis összeszedte magát, és ő maga hívta fel. A férfi hangja fáradt és ingerült volt:
— Te most hülyéskedsz? Nekem is van elég bajom. Nem kapsz tőlem se gyerektartást, se semmit.
Anna hallgatott. Csak halkan kifújta a levegőt.
Aznap este a tornácon ült. Az anyja mellé ült, egy bögrében meleg tejet nyújtott felé.
— A nagyanyám a háború alatt egy gyógynövényes kenőccsel kente az arcát. Égésekre, ráncokra jó volt. Aztán még a piacon is árulta — kenyérre elég lett belőle a gyerekeknek.
Anna elmosolyodott.
— Azt akarod, hogy szépségszalont nyissak itt?
— Próbáld meg. Minden valahol elkezdődik.
És ő megpróbálta.
A fűtől a sikerig
Még aznap éjjel, amíg a gyerekek aludtak, elővette a jegyzetfüzetét, és leírta a receptet: kamilla, menta, orbáncfű, egy kevés méz, egy kanál olaj és — egy titkos összetevő, amit az anyja suttogva árult el, mintha varázslat volna.
Megfőzte. Lehűtötte. Bekente magát és az anyját is. Reggelre a bőrük sima lett, akár a babáké. Anna viccelt ugyan, de belül hosszú idő óta először érzett valami olyasmit, mint a remény.
Egy hét múlva megkínálta a barátnőjét is. Aztán még egyet. Beindult az érdeklődés, és Anna elkezdte kis tégelyekbe adagolni a krémet, amit a helyi piacon árult. Később létrehozott egy oldalt a közösségi médiában. Lassanként jöttek a rendelések. Egyre többen.
Hamarosan kénytelen volt bérelni egy kis helyiséget a járási központban. Felújította, berendezte: asztal, tégelyek, csomagolás. A szülei segítettek. Beindult a pénz. Anna egyéni vállalkozó lett, tanúsítványokat szerzett, és elkezdte alkalmazni a faluból az asszonyokat. Ekkor már nem csupán egy arckrémje volt — hanem egy saját márkája.
Eltelt három év. Mihailtól régen elvált, még csak gyerektartást sem kért.
Most már saját lakása volt a városban — nagy, világos, három gyerekszobával. A gyerekek jó iskolába jártak, úsztak, rajzoltak, és úgy mondták, hogy „anya”, hogy attól minden megállt benne egy pillanatra. A szüleinek új házat vett.
Találkozás, ami semmit sem változtatott
Egy nap egy üzleti találkozón meglátta Mihailt.
Megöregedett, kopaszodott, olcsó zakóban állt egy sarokban, és papírokat lapozgatott. Amikor meglátta Annát, ledermedt. Anna nyugodtan odalépett hozzá, szép kosztümben, egyenes háttal, magabiztos tekintettel.
— Szia, Misa — mondta. — Nem gondoltam volna, hogy még összefutunk.
Ő valamit motyogott arról, mennyire örül, hogy látja. Zavartan toporgott.
— Azt mondtad, nem élnél túl nélkülem — jutott eszébe hirtelen, és félmosollyal hozzátette: — Aztán lám…
Anna elmosolyodott.
— Mint tudod, a kolhozban sem rohadtam meg. Túléltem. És kihúztam a hármat is.
Mihail sokáig nézett utána. Fél évvel később megjelent Anna életében András. Egy férfi, aki nem félt a pelenkáktól, aki mesét olvasott a gyerekeknek, és termoszban teát hozott neki, ha sokáig bent maradt a munkában. Nem ígért csillagokat, nem épített légvárakat — csak ott volt. Minden egyes nap.
És egy reggel Anna felébredt, ránézett a három alvó gyerekre, a mellette szuszogó férfira — és megértette: otthon van. A saját életében. Ami nem tökéletes, de boldog.
