Nika mostanában nem volt önmaga. A férjével való kapcsolatukon komoly repedések jelentek meg, és a nő nem tudta, mitévő legyen ebben a gyötrő helyzetben. Minden apróságokkal kezdődött – ahogy az általában lenni szokott.
Munka után Tólya egyre gyakrabban szúrt oda neki mérgező megjegyzésekkel. A viccei tele voltak gúnnyal, minden egyes szava mélyebben sebezte, mint egy ütés. A férfi viselkedése napról napra romlott. Még nyaralás alatt sem hagyta őt nyugodni.
– Úgy nézel ki, mint egy vénasszony! – mondta a telefonját bámulva. – Más pasiknak igazi feleségük van, nekem meg egy összeaszalódott sárgabarack jutott!
Valóban, Nika idősebbnek tűnt a koránál. Nehéz, megterhelő munkája nyomot hagyott az arcán. De különösen fájó volt ezeket a szavakat épp a férjétől hallani. Hiszen ő a családért dolgozott, kétszer annyit keresett, mint a férfi, így nem volt oka panaszkodni.
Tólya viszont a saját pénzével úgy bánt, ahogy neki tetszett, senkivel nem egyeztetve:
– Azt csinálok vele, amit akarok! Gyerek sincs, hogy félretennék!
Nika ezt is tűrte. Összességében elég volt a pénz a megélhetéshez. Hivatalosan nem voltak összeházasodva, de úgy éltek, mint a házastársak, és nem is siettek az esküvővel. Tólya anyja azonban már rég menyének szólította Nikát, ő pedig anyósként tekintett rá.
Az anyós nyűgös, elégedetlen asszony volt. Folyton beleütötte az orrát a fiatalok dolgába, és legtöbbször Nikát vette célkeresztbe.
Egy családi házban laktak. Bár városon belül volt, a ház rengeteg gondoskodást igényelt. Nika gyakran kérte a férjét, hogy segítsen:
– Egyszerűen nincs időm, reggeltől estig dolgozom!
– És nekem mi közöm hozzá? – felelte Tólya. – Ez a te házad, te vagy itt a háziasszony, én meg mit tehetek róla?
Valóban: télen a házban térdig ért a hó, amíg Nika maga nem vette kézbe a lapátot. Nyáron a fű szinte benőtte az ablakokat. Kénytelen volt embereket felfogadni, hogy rendbe hozzák a kertet, aztán munka után maga fejezte be, amit azok elkezdtek.
Tólya addig a kanapén heverészett, és csak néha nézett ki, hogy megnézze, hogyan halad a munka.
A nő sok mindent megbocsátott, de az utolsó csepp az volt, amit egy nehéz munkanap után hazaérve látott. Olyan fáradt volt, hogy alig bírta húzni a lábát, útközben még beugrott a boltba is. A keze sajgott a nehéz szatyortól.
Abban reménykedett, hogy Tólya elé jön – még telefonált is neki, de nem válaszolt. Sóhajtva, izzadságát törölgetve, zenét hallott kiszűrődni az udvar felől.
A szatyrot letette a kerítés mellé, és sietett be a házba, ahol hangos diszkózene dübörgött. Belül egyre nőtt benne a düh és a keserűség – ma este ki akarta mondani végre mindazt, amit régóta elnyomott.
A házban igazi buli zajlott! A zene dübörgött, az ablaküvegek remegtek. Az asztalon harapnivalók és kész ételek, amiket Nika előre megfőzött, hogy este ne kelljen főznie. Tólya pedig, ügyet sem vetve a feleségére, egy nővel táncolt, aki láthatóan túl sokat ivott, és kihívóan volt öltözve.
Nika szó nélkül átsétált a szobán és kikapcsolta a zenét.
Tólya lassan ráemelte ködös tekintetét:
– Mit művelsz?! – kérdezte akadozva, tántorogva.
– Ezt inkább én kérdezem! Mi folyik itt? Ki ez a nő?
A nő tovább riszálta magát, mintha mi sem történt volna.
– Na és? – fújt egyet Tólya. – Régi osztálytárs, összefutottunk, megünnepeltük. Vagy nem lazíthatok a saját házamban?
– Ha emlékszel, te magad mondtad, hogy ez az én házam, neked semmi közöd hozzá. Úgyhogy most azonnal takarodj, kísérd ki a vendégedet, aztán beszélhetünk!
– Nem megyek! – próbált meg egyenesen állni Tólya, de megbillent.
Nika már undorodott tőle. Rég nem volt férfi a szemében. Nem segített semmiben, csak teher volt. Csak azért élni vele, mert félt az egyedülléttől? Na nem!
Határozottan karon fogta a nőt és kivezette a kapun:
– Ideje mennie!
Majd visszament a házba:
– Téged is kísérjelek ki, vagy magadtól is menni fog?
A férfi vállat vont, felkapott egy tál salátát meg egy üveget az asztalról, és imbolyogva elindult kifelé.
– Ha már nem bírsz nélkülem élni, majd felhívsz, te hisztérika! – vetette oda búcsúzóul.
– Ajajaj! – jajgatott Tólya anyja, fejét fogva. – Majd’ szétszakad a fejem!
– Anya, ne kiabálj! Nika kidobott. Azért, mert nem mentem elé – hazudta a fia, tudva, hogy az anyja úgyis az ő pártját fogja.
– De miért kellett volna elé menni? – csodálkozott az asszony.
– Ki tudja, mit akar! Folyton beleköt mindenbe: ez se jó, az se jó! Már az idegeimre megy! Talán én is elfáradok a munkában, nem? Mit gondolsz, nekem olyan könnyű? És mégis miért kellene segítenem egy idegen házában?
– Helyes! – értett egyet a fia szavaival az anyja. – Előbb írassa át a házat, adjon belőle részt, aztán kérjen valamit! Úgy nézd, mintha valami nagyasszony lenne! Hogy még én fogadjam őt? Egészséges nő, oldja meg a dolgait!
– Ezt én is megmondtam neki! Erre megsértődött!
– Hát sértődjön csak! Te ne engedj neki! Ha férjhez akar menni, akkor viselje is el! Már nem kislány, hogy följebb hordja az orrát!
– És most mit csináljak? – kérdezte Tóni, és lehajtotta a fejét.
– Tarts ki, fiam! – oktatta az anyja. – Maga fog visszakúszni, még könyörögni is fog, hogy gyere vissza! Él majd egy hetet egyedül, és rögtön rájön, mit követett el! De te ne engedj! Ha vissza akar vinni, csak akkor menj, ha bejelent a lakásba. Különben ott marad egyedül!
Így oktatta ki a fia anyját, tanácsokat adva, hogyan kell bánni Nikával. A fiú meg figyelmesen hallgatta, és bólintott minden mondatra.
– Igazad van, anya! Nem fogok többé tűrni! Mégis kinek képzeli magát, hogy parancsolgasson nekem? Nem vagyok rabszolga, hanem felnőtt férfi! A magam ura vagyok!
Tóni pedig anyja útmutatásait követve valóban elhatározta, hogy lépni fog. Nem ment haza, nem hívta Nikát, pontosan egy hétig kivárt.
Igaz, az anyjánál sem volt olyan fenékig tejfel. Az is folyamatosan zsörtölődött vele: ezt csináld meg, azt csináld meg. Mikor próbált visszaszólni, az asszony elővette a jól bevált módszert – egy jó nagy vesszőcsapás a hátára:
– Itt nem a feleségednél vagy, hanem az anyádnál! Ha nem dolgozol, ebéd sincs!
Egyszerűen és röviden. Vitának helye nincs.
Alig bírta ki a hetet, Tóni végül bejelentette:
– Elmegyek, anya! Megnézem, mi van vele nélkülem. Már térden csúszva kellene könyörögnie!
– Menj csak! De ne engedj! Mondd meg neki világosan: csak a te feltételeiddel jössz vissza!
Győztesen lépett ki az ajtón. „Na most megmutatom neki, ki az úr a háznál!” – sugárzott a járásából. Álla felfelé, háta egyenes, lépése magabiztos – sőt, kissé kérkedő is.
Odasétált a kapuhoz, belépett az udvarra… és megdermedt.
Valami nem stimmelt.
Körbenézett: az udvar rendben volt, a fű frissen nyírva, az ablakok ragyogtak, a virágágyások rendezettek, a járdák tiszták, gaznak nyoma sem volt.
És nem csak ez volt feltűnő – minden körülötte élettel teli, színes és gondozott volt.
Még a kapu is új – nem az a régi, nyikorgó, hanem masszív, megbízható.
Tóni elővette a kulcsot, de rájött, hogy már nem illik bele a zárba. Kis ideig tétovázott, majd határozottan az ajtóhoz lépett és kopogott.
Belül elhallgattak a léptek, aztán kinyílt az ajtó.
De nem az a Nika állt ott, akit ő ismert. Nem az a komor nő, sötét karikákkal a szeme alatt. Hanem egy friss, mosolygós nő, ragyogó szemekkel.
– Azt hittem, itt ülsz magadban, szenvedsz… És te meg… Hát legalább felhívhattál volna!
– Minek? – kérdezte Nika lágyan, és játékosan félrehajtotta a fejét.
– Hogyhogy minek? Egy hétig nem jövök haza, és téged ez se érdekli?
– Nekem nincs férjem – válaszolta nyugodtan.
– Hát honnan lenne? – nevetett Nika. – Volt egy ilyen „bejárós”, de az nem jött be. Olyanra kár is emlékezni!
Tóni elvörösödött:
– Rólam beszélsz?! Mindjárt adok egyet, aztán majd máshogy beszélsz! Már régen meg kellett volna neveljelek! Csak kár, hogy eddig sajnáltalak!
Lépett egyet előre, de Nika meg sem mozdult.
Ekkor kilépett mögüle egy magas férfi, kezét nyugodtan Nika vállára tette, és határozottan megszólalt:
– Hé, haver, menj el. És jobb, ha békében.
– Ez meg ki? Új pasid van? Hát jó, ha kirúgod, én megbocsátok, és visszajövök! Még azt is megígérem, hogy nem verlek meg! – jelentette ki Tóni fontoskodva, nagylelkűséget színlelve.
És ekkor valami furcsa történt. Mintha a gravitáció meghibásodott volna, vagy az idő zavarodott volna meg – az imént még ott állt, de most már fut. Olyan sebesen, mintha az ördög kergetné! Hátulról pedig valaki segít neki gyorsabban futni.
Nika a tornácon állt, és könnyesre nevetve nézte, ahogy a bátyja szó szerint kirúgja az egykori élettársat az udvarról. Az szinte repült a kapuig, a báty pedig néhány pontos rúgással gyorsította meg a mozgását.
Amint Tóni kint volt, a testvér becsukta a kaput, és visszament a nővéréhez:
– Nikucikám, csak azt ne mond, hogy visszafogadnád ezt a szerencsétlent! Komolyan nem értem, hogy bírtad ki vele eddig!
Nika mély levegőt vett:
– Buta voltam, azért tűrtem. Azt hittem, majd megváltozik.
– Az ilyeneket nem lehet megváltoztatni, azokat ki kell penderíteni! Ha kell segítség a ház körül, csak hívj, jövök és segítek. Ennek meg legyen világos: ide többé ne tegye be a lábát!
– És ha nem érti meg?
– Akkor majd elmagyarázom még egyszer – kacsintott a báty, és együtt bementek a házba.
Odabent már vidáman szórakoztak a vendégek, akik az egész jelenetet az ablakon át figyelték.
– Na, szülinapos, rád koccintunk!
– Rád, szülinapos! – hangzott a válasz, és összecsörrentek a poharak.
Nika elmosolyodott. Milyen jó, hogy van egy ilyen bátyja – gondoskodó, erős és mindig mellette áll!
