Egy idős asszonnyal és körülbelül hatéves unokájával utaztam a vonaton. A fülke kicsi volt, mint mindig – két alsó és két felső fekhely. Nekem alsó ágy jutott, a gyereknek is, a nagymamának pedig a felső.
Már az utazás elején követelni kezdte, hogy adjam át neki a helyemet. Azt mondta, figyelnie kell az unokára, és nehéz neki felmászni. Hangosan, ingerülten beszélt, háromszor is megpróbált egyszerűen leülni a gyerek mellé. Udvariasan, de határozottan visszautasítottam – nem az én hibám, hogy így vették meg a jegyeket. Még a kalauzt is hívta, de ő csak megvonta a vállát: minden a szabályok szerint történt.
Reggel elmentem megmosakodni. Amikor visszatértem, azt láttam, hogy az ágyamon kiömlött tea, kenyérmorzsák, tojáshéjak hevernek, a takaró pedig maszatos. Először nem is értettem, mi történt. Megkérdeztem.
– Nem szándékos volt – mondta az öregasszony ártatlan képpel. – A gyerek csak evett, és véletlenül kiöntötte. Még kicsi.
Visszafogtam magam. De belül forrtam. Igen, tisztelem az időseket. De a pofátlanságot nem. Úgy döntöttem, leckét adok neki. És ezt tettem – remélem, nem hibáztam.
Elővettem a hátizsákomból egy dobozt – az unokaöcsémnek szánt ajándékot. Egy mozgásérzékelős elektronikus kígyó volt benne. Akkor kapcsol be, amikor valaki közelít hozzá – sziszegni kezd és gyorsan „elmenekül”.
Elég élethű, ha valaki nem tudja, hogy játék. Főleg sötétben.
Megvártam az estét. Amikor a nagymama az unokával elment az étkezőkocsiba, a kígyót elrejtettem az alsó ágyuk alá, egy táska mellé. Beállítottam az érzékelőt.
Éjjel, amikor kialudtak a fények és minden elcsendesedett, a kígyó „életre kelt”.
Először éles sziszegés hallatszott, majd zörgés a padlón. A sötétben az öregasszony valószínűleg meglátta a kígyózó alakot, és úgy sikított, hogy az egész vagon felébredt.
– KÍGYÓ! KÍGYÓ! – visította, az unokát a karjába kapva, és őrjöngve szaladgált a fülkében.
Odafutott a kalauz, a szomszéd fülkékből is kijöttek az utasok. Pánik lett. Valaki hívta az állomási ügyeletest is.
Én nyugodtan felálltam, felkapcsoltam a villanyt, lehajoltam, és felvettem a játékot.
– Ez csak egy játék. Bocsánat, valószínűleg valamelyik gyerek játszott vele…
A kalauz fújtatott, az utasok nevetgéltek, a nagymama elvörösödött. Az unokája már kacagott, és nyúlt a kígyó felé.
Azóta – se egy szó, se panasz, se „adja át a helyét”. Reggel csendben lemászott a fekhelyéről, segített összeszedni az unoka cuccait, és többé rám se nézett.
