Göndör hajú, magas, sovány nő volt.
A blúza egész jó volt, de a keze egészen más, mint anyáé. Az ujjai rövidebbek és vastagabbak voltak. Összekulcsolva tartotta őket. A lábai soványabbak voltak, mint anyáé, a lábfeje pedig hosszabb.
Ültünk a bátyámmal, Valérkával – ő hét éves volt, én kilenc –, és szinte villámokat szórtunk felé.
Nem is Míla, hanem inkább egy kilométeres Míla-szörnyeteg!
Apa észrevette a lenézésünket, és ránk szólt:
– Viselkedjetek rendesen! Hogy viselkedtek így? Hol a nevelésetek?
– Ő sokáig marad nálunk? – kérdezte nyafogva Valérka. Neki még elnézték az ilyesmit. Kicsi volt és fiú.
– Örökre – válaszolta apa.
Hallatszott a hangján, hogy kezd ideges lenni. És ha egyszer kijön a sodrából, nekünk annyi. Jobb nem haragítani őt.
Egy óra múlva Míla elindult haza. Felvette a cipőjét. És amikor kilépett, Valérka ügyesen elgáncsolta.
Majdnem kirepült a lépcsőházba.
Apa megijedt:
– Mi történt?
– Megbotlottam egy másik cipőben – mondta Míla, rá se nézve Valérkára.
– Minden szanaszét van. Majd én elpakolom! – ígérte Valérka lelkesen.
És akkor megértettük. Apa szereti őt.
Bárhogy próbáltuk, nem sikerült kizárni őt az életünkből.
Egyszer, amikor Míla otthon volt velünk apa nélkül, egy újabb undok viselkedésünkre nyugodt hangon azt mondta:
– Meghalt anyukátok. Sajnos ilyen megtörténik. Most ott ül a mennyországban, és mindent lát. Szerintem nem tetszik neki, ahogy viselkedtek. Ő tudja, hogy csak dacból vagytok ilyenek. Így őrzitek az emlékét?
Megmerevedtünk.
– Valér, Kszjusha, ti jó gyerekek vagytok! Így kell emlékezni anyára? Az ember tetteiben mutatkozik meg, hogy milyen. Nem hiszem el, hogy mindig ilyen tüskés sünik vagytok!
Ezekkel a beszélgetésekkel fokozatosan elvette a kedvünket a rossz viselkedéstől.
Egyszer segítettem neki kipakolni a boltban vásárolt dolgokat. Hogy dicsért akkor Míla! Megsimogatta a hátamat.
Igen, az ujjai nem anyáéi, de akkor is jólesett…
Valérka féltékeny lett.
Ő is elpakolta a tiszta bögréket a polcra. Míla őt is megdicsérte.
És este apának is lelkesen, hangosan elmesélte, milyen nagy segítség voltunk. Apa örült.
Idegensége sokáig nem engedett ellazulni. Már szerettük volna beengedni a lelkünkbe, de nem ment.
Nem ő az anyánk, és kész!
Egy év múlva már el is felejtettük, milyen volt nélküle. És egy eset után végleg beleszerettünk Mílába – éppúgy, mint apa.
…Valérkának a hetedik osztályban nehéz volt. Egy fiú, Vanka Hramcov bántotta őt – halk szavú, zárkózott bátyámat.
Vanka ugyanakkora volt, mint Valérka, de pimaszabb.
Egyszerűen csak kiszemelte őt magának, hogy legyen ki ellen harcolnia.
A Hramcov család teljes volt, Vanka érezte az apai védelmet. Az apja nyíltan mondta neki: „Fiam, férfi vagy, üss vissza mindenkit. Ne várd, hogy téged verjenek meg először.” Így lett Valérka a kézenfekvő célpont.
Valérka hazajött, de nekem, a saját nővérének, nem szólt semmit. Azt hitte, majd magától elmúlik.
De az ilyen dolgok nem múlnak el maguktól. A zaklatók csak egyre bátrabbak lesznek, ha a célpont nem védekezik.
Hramcov már nyíltan ütötte Valérkát. Ahányszor csak elment mellette, vállon vágta.
Nagy nehezen kiszedtem belőle az egészet, amikor megláttam a zúzódásokat a vállán.
Szerinte egy férfi nem zúdíthatja a problémáit a nővérére – még ha idősebb is.
Nem tudtuk, hogy Míla az ajtó mögött áll, és figyelmesen hallgatja a beszélgetésünket.
Valérka megkért, hogy ne szóljak apának, mert akkor még rosszabb lesz.
És könyörgött, hogy ne menjek most rögtön szétkarmolni Vankát! Pedig nagyon szerettem volna! A bátyámért ölni tudnék!
Apát sem jó lett volna beavatni. Ő biztos összetűzésbe kerülne Hramcov apjával, és abból még börtön is lehetne…
Másnap péntek volt.
Míla azzal az ürüggyel, hogy boltba megy, elkísért minket az iskoláig, és titokban megkért, mutassam meg neki Hramcovot.
Megmutattam. Tudja csak meg, az a gazember!
Ami ezután jött – az már fergeteges volt.
Valérkának éppen oroszórája volt.
Míla mosolyogva benézett az osztályba – frizurája rendben, manikűrje tökéletes – és kedves hangon megkérte Vanya Hramcovot, hogy jöjjön ki egy percre, mert beszélnie kell vele.
A tanárnő engedélyezte, semmit sem sejtve. A fiú is nyugodtan kiment, azt gondolva, hogy Míla valamilyen új szervező. Vanya épp azt hitte, hogy ő kapja meg a szegfűket az egész osztály számára, hogy hős katonák sírjára vigyék.
Míla megragadta a fiú mellkasánál fogva, felemelte a földről és sziszegve kérdezte:
– Mit akarsz a fiamtól?
– M-m-melyik fiától? – hebegte megzavarodva.
– Valéra Rjabinintól!!
– S-semmisem…
– Hát én is azt akarom, hogy ne is legyen semmi! Mert ha még egyszer hozzáérsz a fiamhoz, megközelíted vagy csak rosszul nézel rá, kinyírlak, te féreg!
– Né-ni, engedjen el – visított vékony hangon Hramcov. – Nem csinálok semmit többé!
– Takarodj! – tette le a nő. – És meg se próbálj rólam bármit is fecsegni! Az apádat börtönbe juttatom, amiért egy fiatalkorú bűnözőt nevel! Értetted? A tanárnőnek azt mondod, hogy a szomszédod vagyok, kulcsot kértem! Óra után pedig bocsánatot kérsz Valérától! Én magam fogom ellenőrizni…
A fiú visszaslisszolt az osztályba, rendezgetve az egyenruháját. Motyogott valamit a szomszédasszonyról.
…Onnantól kezdve soha többé nem nézett csúnyán Valérára. Egyáltalán nem nézett rá – kerülni kezdte!
Még aznap bocsánatot kért. Röviden, darabosan, idegesen, de megtette.
– Apának ne mondjátok – kérte tőlünk Míla. De nem bírtuk ki – mindent elmeséltünk neki.
Apa el volt ragadtatva.
Egyszer engem is visszaterelt az igaz útra.
Tizenhat évesen beleszerettem – azzal a buta, hormonok vezérelte szerelemmel, amikor az ember az eszét teljesen elveszti, és csak a tiltott gyümölcsre vágyik.
Szégyen visszaemlékezni rá! Na jó, elmesélem. Egy munkanélküli és örökké részeg zongoristával keveredtem össze, anélkül, hogy észrevettem volna a nyilvánvalót.
Azt suttogta a tapasztalatlan fülembe, hogy én vagyok a múzsája, én meg olvadoztam a karjában, mint a viasz. Ő volt az első férfi, akivel ilyen kapcsolatom volt.
Na hát, anya (mármint Míla) elment ehhez a zongoristához, és két kérdést tett fel neki: „Kijózanodik-e néha, és miből tervezünk élni?”
Ha lett volna valamilyen stabil életcélja, megígérte, hogy átgondolja a szerelmünk jövőjét – természetesen, csak ha a zongorista átveszi az eltartásomat.
Mert egy bűzös dohányszagú albérlet kevés volt a komoly szándék bizonyítására.
A férfi öt évvel volt fiatalabb Mílánál, de huszonöt évvel idősebb nálam. Míla nem lacafacázott vele.
A zongorista válaszait nem idézem szó szerint, de még soha nem szégyelltem magam annyira, mint akkor.
Főleg, amikor anya azt mondta: „Azt hittem, okosabb vagy ennél.”
Így ért véget a szerelmi történetem – csúnyán és keserűen.
De legalább börtön nem lett belőle – sem a zongoristának, sem apának.
Míla időben közbelépett…
Azóta sok év eltelt. Nekem és Valérkának már saját családunk van – olyan család, ahol a legfontosabb értékek a szeretet, a tisztelet és az, hogy nem vagy közömbös, ha a szeretted rossz úton jár vagy téved.
És mindezt Míla oltotta belénk.
Nincs a világon még egy olyan nő, aki többet tett volna értem és a bátyámért. Apa vele boldog, gondozott, szeretve van.
Egyszer, régen, Mílát is családi tragédia érte. Mi, Valérkával, nem is tudtuk! Apa nem avatott be minket.
…Míla beleszeretett apánkba, és elhagyta a férjét. Korábban volt egy fia – de a férje hibájából meghalt.
Ezt soha nem tudta neki megbocsátani.
Szeretnénk hinni, hogy egy kicsit enyhítettük Míla fájdalmát.
Mindenesetre az ő hatalmas szerepét a nevelésünkben soha senki nem kérdőjelezte meg.
Körülötte mindig összegyűlik az egész család. Nem is tudjuk, hogyan kedveskedjünk neki, milyen papucsot adjunk a lábára.
Megtartjuk őt, becsüljük.
Mert az igazi anyák, még ha akadályok is tornyosulnak eléjük – például egy rosszindulatú láb formájában –, soha nem botlanak meg.
Vége.
