Inna nehéz sóhajjal lapozgatta újra az újságot. Egyetlen olyan álláshirdetés sem akadt benne, ami alkalmas lett volna mellékállásként. Már régóta gondolkodott azon, hogy munkahelyet vált. Az állandó műszakok miatt a gyerekek gyakran egész nap egyedül maradtak, a fizetése pedig alig volt elég a legszükségesebbekre.
Megszólalt a csengő. Gyorsan Denis szaladt ajtót nyitni, Inna pedig követte. Már este nyolc óra volt – kicsit késő egy látogatáshoz.
– Innka, szia! – állt a küszöbön mosolyogva Marina, a barátnője.
Ki más jöhetett volna ilyen későn? Marina magabiztosan indult a konyha felé, egy csomaggal a kezében. A gyerekek azonnal utána szaladtak, ő pedig egyszerre osztogatta a finomságokat, és kérdezgette őket az iskoláról és az óvodáról.
– Marina, miért csinálod ezt? Mindig megdöbbent, hogy mennyi pénzt el tudsz szórni mindenféle butaságra – jegyezte meg Inna rosszallóan.
– Ez nem neked van, bár neked is jutott valami – felelte Marina nevetve, miközben egy üveget tett az asztalra, majd elindult gyümölcsöt mosni. – Ma ünnepelünk, barátném, mégpedig azt, hogy új munkád lesz!
Inna meglepetten ült le az asztalhoz.
– Milyen új munkám? Miért nem tudok róla semmit? Bár ha te mondod, nem is csoda – te mindig előbb tudod, mint én – mondta mosolyogva.
Marina ügyet sem vetett a megjegyzésre, és tovább terített. Amikor minden elkészült, végre leült.
– Na, igyunk egyet. Elmesélek mindent. Holnap úgyis szabadnapos vagy, szóval lazíts egy kicsit, és ne vágj már ilyen képet – tette hozzá mosolyogva.
Inna felnevetett:
– Marina, amióta ismerlek, nem tudok hozzászokni, hogy olyan vagy, mint egy hurrikán – berobbansz és mindent felforgatsz magad körül.
– Egyszerűen nem tudok másképp élni – vonta meg a vállát Marina.
Egy perccel később belekezdett a mesélésbe:
– Van egy ismerősöm, akivel ritkán szoktunk beszélni, de most véletlenül összefutottunk. Amikor elmesélte, hol dolgozik, azonnal te jutottál eszembe, és felajánlottam a főnökének a nevedet. Szóval várnak téged.
– És mégis milyen munka ez? Mondd már! – kérdezte Inna türelmetlenül.
– Taxizás – mondta Marina, miközben felemelte a poharát.
– Taxizás? És mit kellene ott csinálnom?
– Micsoda kérdés? Van egy kocsid, ami csak áll a parkolóban. Hamarosan már benzint sem tudsz venni, és te még azt kérdezed, mit csinálnál ott? – Marina majdnem nevetésben tört ki.
Inna majdnem leesett a székről:
– Komolyan azt javaslod, hogy taxizzak?
– Igen, pontosan! Végre leesett! És ez nem csak mellékes jövedelem – rendes pénzt lehet vele keresni.
– Nem vagyok benne biztos… – rázta meg a fejét Inna.
– Két nő is dolgozik náluk. Az egyik először szintén csak mellékállásnak szánta, aztán ott ragadt, és felmondott a régi munkahelyén.
– Nem tudom… Nekem ez talán nem való – válaszolta elgondolkodva Inna.
Eltelt két hét. Inna magabiztosan kanyarodott be a panelház udvarára, ahol egy idős asszony várta a bejáratnál.
– Jó napot! – köszöntötte udvariasan.
– Jaj, szervusz, kedvesem! Még sosem láttam nőt taxisofőrként – csodálkozott a néni, miközben beszállt az ülésre. – De szép autód van! Ez biztos a férjedé, ugye?
Inna már belefáradt ezekbe az ósdi feltételezésekbe. Mintha tilos lenne az országban nőnek autót venni. Ha nő ül a volánnál, akkor biztos a férj keze van a dologban.
– Ez az én autóm – felelte nyugodtan Inna. – Férjem nincs. Meghalt.
Az idős asszony figyelmesen ránézett:
– Semmi baj, ez a munka biztosan szerencsét hoz neked, majd meglátod – mondta melegen.
Inna rámosolygott válaszul. Napról napra könnyebb lett számára Valera halála után. Bár igyekezett tartani magát, belül úgy érezte, mintha bezárkózott volna a világ elől. A munkahelyén alig beszélt valakivel, otthonról is ritkán mozdult ki. Most viszont nap mint nap új emberekkel találkozott, mosolyokat látott, és ez segített neki, hogy lassan újra élni kezdjen.
Már az első taxis nap után beadta a felmondását a régi munkahelyén. Egyetlen este alatt annyit keresett, mint korábban egy egész héten.
Ma kicsit korábban befejezte a műszakot, mert holnap a gyerekekkel együtt a temetőbe készülnek. Három éve, hogy Valera meghalt. Inna legidősebb fia, Denis volt az egyetlen, aki igazán felfogta, hogy az apjuk már nincs, és hogy miért járnak a temetőbe. Romka még nem sok jelentőséget tulajdonított a dolognak, a négy és fél éves kis Szveta pedig egyáltalán nem értette – számára a temető csak egy újabb sétahely volt, apját pedig csak fényképekről ismerte.
– Anya, ma itthon leszel? – kérdezte Denis, miközben segített anyjának kigyomlálni a sír körüli füvet.
– Még nem tudom biztosan, kisfiam. Azt terveztem, hogy otthon maradok, de láttam, hogy Szveta szandálja teljesen tönkrement, és a te sportcipőd is elég viseltes már. Ma sok a szabadnapos, gondolom, rengeteg lesz a fuvar – válaszolta Inna.
– Nem félsz? – kérdezte tovább Denis.
– Még nem dolgoztam éjjel. Nappal nem félek.
Estefelé Inna felhívta a központot. Megerősítették, hogy sok a rendelés, és kevés az autó. Úgy döntött, nem halogatja, elindult. Olyan sok munka akadt, hogy szinte egy percre sem tudott megállni. Még egy kávéra sem jutott ideje. Csak Denisnek telefonált, hogy megtudja, mi van otthon. A fia megnyugtatta: Szveta már alszik, ők pedig Rómkával is hamarosan ágyba bújnak.
– Rendben, kisfiam. Lehet, hogy egész hajnalig dolgozni fogok.
Éjjel kettő után a fáradtság hirtelen elmúlt, mintha új erőre kapott volna. A rendelések száma csökkent, a taxisok egymás között már viccelődtek is a rövid nyugalmi időszakon. Innának még csak néhány diszpécser és pár sofőr neve volt ismerős, akikkel a bázison találkozott.
Épp csak felszabadult, amikor megszólalt a telefon.
– Jó estét, Inna. A diszpécser Natasa adta meg a számát. Én is taxizom, Gergely vagyok – szólalt meg egy férfihang.
– Szia, Gergely.
– Most épp elfoglalt vagyok, vidéken. Felhívtak a törzskliensim, szeretnének menni valahova. Ez az utas gyakran utazik velem, és jól is fizet. Elvállalnád helyettem?
– Persze, mondja a címet.
Inna tudta, hogy a tapasztaltabb taxisoknak megvannak a saját állandó ügyfeleik, akik már nem is a diszpécserszolgálaton keresztül, hanem közvetlenül hívják őket.
Megállt a szálloda előtt, ahol a férfi állítólag rendszeresen megszállt, és onnan intézte a városi ügyeit. A taxis szakmában nem szokás kérdezősködni, az utasok többsége sem szeret beszélgetni.
Egy perc múlva egy férfi ült be hátra.
– Jó estét. Gergely küldte önt? – kérdezte Inna.
– Igen. Menjünk Gvozgyovóba – válaszolta nyugodtan az utas.
Inna döbbenten nézett a visszapillantó tükörbe. Eszébe jutott, hogyan jártak valaha Valerával Gvozgyovóban. A férje akkor rokonokat próbált ott felkutatni, de hiába – a falu gyakorlatilag már nem létezett. Mielőtt bármit mondhatott volna, megdermedt. A hátsó ülésen… ott ült Valera. Az a férfi, akit nemrég temetett el.
Egy pillanatra azt hitte, el fog ájulni. A szíve őrülten vert, hideg verejték futott végig a hátán.
– Hölgyem, jól van? – kérdezte aggódva az utas.
Inna összeszedte minden erejét, és kinyögte:
– Kicsoda maga?
A férfi értetlenül ráncolta a homlokát:
– Ennek van most jelentősége?
– Igen – válaszolta határozottan Inna.
Nem bírta tovább, kiszállt az autóból, és mohón kezdte beszívni a friss levegőt. A férfi is kiszállt, az arca aggodalmat tükrözött.
– Rosszul van? – kérdezte.
Ahogy a hajnal első fényei megjelentek a horizonton, Inna megértette, hogy előtte nem Valera áll, hanem egy férfi, aki szinte ijesztően hasonlít rá. Annyira, hogy még ő, Valera felesége, aki több mint tíz évet élt vele, elsőre nem tudta megkülönböztetni őket.
– Elnézést… Mindjárt elmagyarázom – motyogta.
– Na, tessék, magyarázza is el, mert így kissé kellemetlen önnel utazni – morogta az utas, kissé bosszúsan.
Inna elővette a pénztárcájából egy fényképet. A képen ő, Valera és a gyerekeik voltak.
– Tessék, nézze meg – mondta, és megmutatta a fotót.
Az utas rápillantott a képre, arca kissé meglágyult.
A férfi átvette a fényképet, egy darabig figyelmesen tanulmányozta, majd Innára nézett:
– Ha jól értem, ő a férje, ugye? Sürgősen találkoznom kellett volna vele. Az a helyzet, hogy a testvéremet keresem, akit valószínűleg gyerekkoromban veszítettem el. Hároméves koromban örökbe fogadtak. Csak nemrég, a nevelőanyám halála előtt tudtam meg az igazat. Annyit tudok, hogy ebből a városból származom, egy itt működő gyermekotthonból, és valószínűleg Gvozdból erednek a gyökereim. Semmi más nyom nincs.
– Sajnos Valerával már nem tud találkozni… Meghalt – mondta halkan Inna.
– Meghalt? Ez nem lehet… Nem értem oda időben… – a férfi hangja megremegett a csalódottságtól.
Inna megsajnálta, és szomorúan elmosolyodott:
– Tudja, Valera is mondta, hogy érzi, van valahol egy közeli rokona. Csak azt nem tudta, hogy testvére vagy húga. Azt mondta, erős érzése van, hogy nem egyedül jött erre a világra. De a gyermekotthonban a tűz után nem maradtak meg az akkori dokumentumok. Ő is próbálta megkeresni a gyökereit, elutazott Gvozdbába, de ott már alig él valaki, az ottmaradtak pedig semmire sem emlékeznek.
A férfi mélyet sóhajtott:
– Akkor mindezek az évek hiába teltek? – reménykedve nézett Innára. – Eljöhetnék önökhöz? Szeretnék megismerkedni Valerával legalább az ön emlékei által. Valamiért úgy érzem, ő volt a testvérem.
– Jöjjön el este – egyezett bele Inna.
Inna ünnepi vacsorát készített, amikor Denis bekukkantott a konyhába:
– Anya, mi illatozik ilyen finoman? Vendéget várunk?
– Igen, kisfiam, jön hozzánk valaki. De figyelj ide: egy ember fog jönni, aki nagyon hasonlít apára.
– Hogy lehet ez?
– Egyszerűen csak nagyon hasonlít. Még én is azt hittem először, hogy ő az apád – magyarázta Inna.
Denis tágra nyílt szemekkel nézett az anyjára, de nem volt ideje megszólalni, mert megszólalt a csengő. Inna levette a kötényt, és kiment ajtót nyitni. A gyerekek is kiszaladtak az előszobába. Az ajtóban álló férfit eleinte nem is lehetett látni a sok csomagtól és doboztól, amit a kezében tartott.
– Fogadjanak vendéget! – mondta, miközben nehezen bepréselte magát az ajtón, és letette az ajándékokat a földre.
Denis meglepetten hátrált egy lépést:
– Pavel vagyok, az apátok testvére. Akkor ti az unokaöcséim és unokahúgom vagytok! Gyertek, nézzétek meg az ajándékokat!
Ahogy Pavel megszólalt, Denis megkönnyebbülést érzett. Most már világos volt, hogy nem az apja az, csupán egy ember, aki hihetetlenül hasonlít rá. Romka a bátyjára pillantott, Denis pedig bólintott: minden rendben van.
Csak egy óra múlva ültek asztalhoz. Az ajándékokat kibontották, Szveta csókokkal halmozta el Pavelt a csodálatos baba miatt, és szó szerint rácsimpaszkodott, szorosan átölelve az új játékot.
– Szvetocska, engedd el a bácsit – próbálta finoman figyelmeztetni Inna.
Pavel nevetve legyintett:
– Semmi gond, így pont jó. Tudják, furcsa érzés… Soha nem voltak gyerekeim, és most hirtelen lett három – és mind olyanok, mintha a sajátjaim lennének.
Miután a gyerekek befejezték a vacsorát és játszani mentek, Pavel utánuk nézett, majd mély sóhajjal megszólalt:
– Irigylem magát. Ön elveszítette a férjét, de maradt családja – összetartó és erős. Meséljen nekem Valeráról. Mi történt vele, miért ment el ilyen korán?
Innának mindig nehéz volt beszélni a férje haláláról, de összeszedte magát:
– Egyszerű megfázás volt. Valera nem akarta magát kezeltetni, még táppénzre sem ment – csak dolgozott. A nátha átalakult tüdőgyulladássá, és néhány nap alatt elvesztettük őt. Az orvosok már nem tudtak segíteni. Folyton bűntudatot érzek, hogy nem erőltettem jobban az orvoshoz fordulást… – Inna hangja elhalt.
Pavel szomorkásan elmosolyodott:
– Tudja, én sem szeretem az orvosokat, mindig halogatom a vizsgálatokat, amíg már késő nem lesz. Bocsásson meg, ha elszomorítottam. Hogy boldogultak azóta? Valera egész életét az árvaházban töltötte?
– Ő azt hitte, hogy az igazi szülei nevelték. Az örökbefogadása után elköltöztek ebből a városból, és ahol éltünk, senki sem tudta, hogy örökbefogadott gyerek. A nevelőszülei jómódú emberek voltak, Valera sosem szenvedett hiányt semmiben. Az apja halt meg előbb, az édesanyja pedig, aki nagyon szerette őt, csak egy évet élt utána. Halála előtt elmondta Valerának, hogy volt egy testvére az árvaházban. Nagyon sajnálta, hogy nem fogadták örökbe mindkettőt. A kilencvenes évek más világ volt, féltek, hogy nem bírnak el két gyerekkel. Bocsánatot kért Valerától. Azóta járok vissza ebbe a városba, hátha megtudok valamit.
– Egy hétig maradok itt. Meglátogathatom önöket? Elvihetném a gyerekeket cirkuszba vagy állatkertbe – ajánlotta Pavel.
Inna könnyeit törölgetve halkan felelte:
– Itt nincs sem cirkusz, sem állatkert.
– Akkor majd találunk valami mást. Aztán talán önök is ellátogatnak hozzám – nálunk minden van.
Pavel ide-oda kezdett sétálni a konyhában, mintha Valera mozdulatait ismételte volna, amikor ideges volt vagy fontos dolgot mesélt.
És betartotta a szavát. A gyerekek jártak cirkuszban, állatkertben és sok más érdekes helyen is. Inna végül otthagyta a taxis munkát – Pavel meggyőzte, hogy a gyerekek mellett van a helye, a pénzügyeket pedig ő intézi. És valóban átvállalta azokat. De a segítsége nemcsak anyagi volt.
Egy év múlva Inna és Pavel összeházasodtak. A gyerekek hamar megszokták, és nemsokára apának kezdték szólítani. Számukra olyan volt, mintha Valera tért volna vissza egy hosszú kiküldetésből.
