Mária halála után elképzelni sem tudtam, hogy valaha még képes leszek lélegezni – nemhogy szeretni. A gyász teljesen kiüresített. Minden nap csak egy árnyék volt, amit magam után vonszoltam. Aztán belépett az életünkbe Amina – csendes, ragyogó. Melege lassan felolvasztotta a jeget a szívemben. És amikor Szofi újra nevetni kezdett, először mertem hinni: talán tényleg újrakezdhetjük.
Szofi csak ötéves volt, mégis meglepően könnyen elfogadta Aminát. Emlékszem, mikor először találkoztak a parkban. Szofi nem akart lejönni a hintáról, könyörgött:
– Még egy kicsit, apa!
Ekkor Amina odalépett, gyengéden elmosolyodott, és azt mondta:
– Tudod, mindig azt hittem, ha egy kicsit magasabbra lendülök, elérhetem a felhőket.
Szofi szeme felragyogott. Attól a pillanattól kezdve Amina valami varázslatossá vált számára.
Az esküvő után egy régi házba költöztünk, amit Amina a nagymamájától örökölt. Magas mennyezet, faragott korlátok, otthonosság, mintha el lenne rejtve a világ elől. Szofi el volt ragadtatva az új szobájától. Forgott körbe-körbe és felkiáltott:
– Mint egy igazi hercegnőé, apa! Lehetnének lila falak?
– Meg kell kérdeznünk Aminát, drágám. Ez az ő háza.
– Most már a miénk – javított ki halkan Amina, miközben megszorította a kezem. – A lila remek ötlet. Együtt választjuk ki az árnyalatot.
Ezután egy hétre üzleti útra kellett mennem – először az esküvő óta. Aggódtam, hogy kettesben hagyom őket.
– Minden rendben lesz – mondta Amina, miközben átnyújtott egy csésze kávét. – Mi Szofival csajos hetet tartunk.
– Körmöt fogunk festeni, apa! – nevetett Szofi, miközben homlokon csókoltam.
Úgy tűnt, minden a helyén van. De amikor visszatértem, Szofi úgy rohant a karomba, ahogy csak Mária halála után szokott.
– Apa, az új mama más lesz, amikor nem vagy itthon – suttogta, reszketve.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Mit értesz ezen, kicsim?
– Bezárkózik a padlásra. Furcsa hangokat hallok onnan. És mérges. Nem ad fagyit, még ha jó is voltam. És nekem kell rendet raknom a szobámban… – Szofi hangja megremegett. – Azt hittem, kedvel engem…
Összeszorult a szívem. Eszembe jutott, hogy indulás előtt Amina azt mondta, „régi dolgokat” pakol a padláson. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. De most… Talán túlságosan akartam, hogy újra család legyünk – és emiatt nem vettem észre valamit?
Amikor este Amina lejött a lépcsőn, nem szóltam semmit. Elaltattam Szofit, megígértem neki egy teadélutánt, és megpróbáltam megnyugtatni. De éjjel nem tudtam aludni. Az árnyékok táncoltak a plafonon, a fejemben pedig kérdések kavarogtak.
Éjfél körül láttam, hogy Amina halkan felkel és felmegy. Vártam egy kicsit, majd követtem. A padlásajtó résnyire nyitva volt, és ő eltűnt mögötte. Habozva, de én is felmentem.
A látvány, ami fogadott, földbe gyökerezte a lábam.
A padlást teljesen átalakították. Világos, pasztellszínű falak, villogó girlandok, Szofi kedvenc könyveivel teli polcok. Egy ablakpárkány párnákkal, festékek, kis teázóasztal porceláncsészékkel. Amina épp teáskannát helyezett el, mikor megfordult – megijedve.
– Meglepetésnek szántam – motyogta. – Szofi számára…
Varázslatos volt. Mégis megkérdeztem:
– Miért vagy ilyen szigorú vele?
Lesütötte a szemét.
– Azt akartam, hogy önálló legyen. Próbáltam jó anya lenni. Nem Mária helyett… hanem rendesen. – A hangja megremegett. – De lehet, hogy mindent rosszul csináltam…
– Nem kell tökéletesnek lenned – mondtam halkan. – Elég, ha igazán ott vagy. Mellette.
Könnyek gyűltek a szemébe. Leült az ablakpárkányra.
– Próbáltam olyan lenni, mint az anyám. Nála minden szabály szerint ment. De Szofinak nem szabályok kellenek. Hanem szeretet. Mesék. Rendetlenség… és süti.
Másnap este felvittük Szofit a padlásra. A lábam mögé bújt, de a kíváncsisága győzött.
– Ez… nekem van? – suttogta.
Amina bólintott:
– Minden a tiéd. És mostantól együtt fogunk takarítani. Fagyival. És mesékkel.
Szofi sokáig nézte őt, aztán a nyakába vetette magát.
– Tetszik. Köszönöm, új mama.
– Lehet itt teadélutánokat tartani? Igazi teával?
– Forró csokival – mosolygott Amina. – És sütivel. Sok-sok sütivel.
Később, amikor Szofit ágyba fektettem, ezt suttogta:
– Az új mama már nem félelmetes. Kedves lett.
Homlokon csókoltam. A szívemben évek óta szorító csomó lassan feloldódott.
Az utunk a családhoz nem volt egyenes és nem volt könnyű. De talán éppen ezért volt valódi. Még csak tanultunk – nem tökéletesen, sok hibával – de szeretettel a középpontban.
Reggel a padláson találtam Aminát és Szofit. Mesét olvastak, csokoládéval a kezeiken nevettek. És akkor tudtam: rendben leszünk.
