Mihály atya fáradtan rogyott le a fal melletti padra. Az újabb vasárnapi mise szinte üres templomban zajlott le. Mindössze öt lélek jelent meg, és ők is idősebb asszonyok voltak, akiknek a templomlátogatás már inkább napi rutinná vált – akár a patikába járás.
„Uram, hol tértem le a helyes útról?” – töprengett nehéz szívvel, miközben a régi időktől megfakult ikonokat nézte. Húsz év szolgálat után is egyre kevesebb az emberi arc a padsorok között. Talán rosszul szólok? Talán nem találom az utat a szívekhez?
Odakint apró, őszi eső szitált. Hideg, szürke, nyomasztó – pontosan olyan, mint a pap lelkiállapota ezen a nyirkos októberi napon.
– Ó, atyám – sóhajtott fel Nina néni, a legelhivatottabb híve, miközben a gyertyatartókat törölgette. – A mai fiatalság már nem olyan. Csak a telefon meg az internet – imádkozni ráérnek…
– Nem a gyerekekkel van a baj, Nina Petrovna – rázta meg a fejét Mihály atya. – Inkább bennem van a hiba… Nem találom az utat a lelkekhez.
Emlékezett, milyen eleven volt ez a templom valaha. Családok jöttek, gyerekek táncoltak körbe, húsvétkor alig lehetett beférni. És most…
A kőpadlón megcsikorduló karmok hirtelen hangja kizökkentette a komor gondolatokból. Egy sovány, sántikáló macska közeledett lassan az oltár felé, apró kiscicát tartva óvatosan a fogai között.
– Takarodj innen! – pattant fel Mihály atya. – Itt nincs keresnivalód!
A macska megállt, egy pillanatra a szemébe nézett – mélyen, emberi tekintettel – aztán továbbment. A kiscicát közvetlenül az oltár elé fektette le, gyengéden megnyalta, és… elcsendesedett.
– Uram, irgalmazz… – sietett oda a pap az állatokhoz.
Egy kiscica élve maradt – de a macska… Oldalán mély seb tátongott, a bundája csupa vér volt. „A gyermekét hozta a templomba… meghalni” – értette meg Mihály atya. És hosszú évek óta először sírva fakadt.
Nina néni csak hüledezett, keresztet vetett, aztán sietve elrohant, hogy meleg tejet hozzon a kicsinek. Mihály atya pedig térdre ereszkedett a macska teste mellett, és rádöbbent: az utolsó pillanatában nem pincébe vagy kuka mögé ment, hanem a templomba. Istenhez.
– Atyám… – suttogta Nina könnyes hangon. – Talán ez nem véletlen… Olyan volt, mint a Szűzanya… A gyermekét a megváltáshoz hozta…
A kiscicát Szerafimnak nevezték el. Vörös volt, fürge, játékos – hamar a hívek kedvencévé vált. De a legmeglepőbb csak ezután következett.
Először a gyerekek kezdtek betévedni a templomba. Aztán a szüleik. Majd valami egészen különleges indult el.
A következő vasárnap a templom zsúfolásig megtelt. Mindenki látni akarta „azt a bizonyos” vörös cicát. A történet gyorsan elterjedt a közösségi médiában, valaki videót is készített – „Macska hozta a kiscicáját a templomba”. Úgy hangzott, mint egy legenda kezdete.
A csodákban az a különös, hogy sosem jönnek egyedül…
Első volt Mása – egy körülbelül hétéves szeplős kislány hatalmas masnikkal a hajában. Mikor meglátta a cicás videót, könyörgött az anyjának, hogy vigye el a templomba.
– Anya, kérlek! Csak megnézni!
Léna, az anyja, a válás óta már rég nem járt templomban. Mindig akadt valami – munka, háztartás, gondok.
– Jól van, Másenka. De csak öt percre.
Az öt percből két óra lett. Míg a kislány Szerafimmal játszott, Léna meghallgatta a prédikációt. Sírva fakadt. Aztán ott maradt beszélgetni az atyával – fájdalomról, magányról, arról, milyen elviselhetetlen egyedül lenni…
Most már minden vasárnap templomba járnak.
Később a tinédzserek is csatlakoztak. Egy csapat gördeszkás, akik a szemben lévő parkban lógtak, észrevették, ahogy a cica galambokat kerget, és feltöltöttek egy videót. Vírusvideó lett belőle.
– Atya, lehetne itt… hát, csak úgy lógni? – kérdezte félénken Dimka, a legbátrabb közülük. – Szerafim menő!
A pap beleegyezett. Egy hét múlva a srácok maguk ajánlották fel, hogy segítenek a takarításban. Később önkéntes projektekhez csatlakoztak. Végül egyikük beiratkozott a vasárnapi iskolába is.
A legkülönösebb eset Valya nénié volt. Ő az, aki korábban azt kiabálta, hogy „a templom csak üzlet, a papok meg mercikkel járnak”. Egy veszekedés után jött el – a lányával összevesztek.
– Kidobott, atyám! Azt mondta, elege van belőlem meg a zsörtölődésemből!
Szerafim halkan az ölébe feküdt, és egész este ott maradt. Valya csak beszélt és beszélt, mintha minden felgyülemlett fájdalmat kiöntött volna. Ma ő a templomi szociális szolgálat első számú segítője. És a lányával is rég kibékültek.
És ott volt Igor Petrovics, az üzletember… Csak beugrott a parkolóba, hogy ne késsen el egy tárgyalásról – és akkor meglátta Szerafimot.
– Atya, egy percre! Csak leteszem az autót – kiáltotta.
Amikor meglátta a vörös cicát, ledermedt. Pont ilyen volt a gyerekkori macskája – Ryzsik –, akit az apja a kilencvenes évek zűrzavarában kidobott. Igor sosem tudta elfelejteni azt a napot.
Szerafim odadörgölőzött a drága nadrághoz, szőrt hagyva rajta. És Igor Petrovicsban valami megváltozott. Később így vallott:
– Egész életemben a siker után futottam, de belül üres voltam.
Most az ő adományaiból működik a templomi menhely, a rászorulóknak szánt étkező és az a játszótér, amiről minden helyi gyerek álmodott.
A legszelídebb történet Szvetlánáé volt – gyermekonkológus. Egy különösen nehéz ügyelet után beült a templomba, teljesen kimerülve.
– Nem tudok hinni – mondta. – Milyen Isten az, aki hagyja, hogy gyerekek meghaljanak?
Szerafim felugrott az ölébe, és nyalogatni kezdte a fáradt kezeit. Azokat a kezeket, amelyek egy órával korábban egy kisfiú életéért küzdöttek. Szvetlána azóta minden műtét előtt imádkozik. És azt mondja: segít.
És egyre több lett az ilyen történet. Marina, aki munka nélkül maradt, a jótékonykodásban találta meg a hivatását. Anton, aki felhagyott az ivással, miután a cica egyszerűen nem ment oda hozzá. Egy házaspár, akik már a válás küszöbén álltak, de az önkéntes munkán keresztül újra egymásra találtak…
Hétről hétre egyre többen jöttek a templomba. Volt, aki maradt, volt, aki csak Szerafimot akarta látni. De a legfontosabb: az emberek visszatértek.
Mihály atya újra megtalálta a szavak értelmét. Az anyai szeretetről beszélt, ami képes megmenteni a gyermeket. A hitről, ami a legsötétebb órákban is vezet. A csodákról, amik itt vannak körülöttünk – csak meg kell tanulnunk észrevenni őket.
Szerafim… mintha pontosan érezte volna, ki szorul vigaszra. Odament, dörgölőzött, dorombolt – és a szívek megnyíltak.
Eltelt egy év. A miséken nem maradt üres hely. A templomkertben gyerekek játszottak, nagymamák zoknit kötöttek árváknak, a fiatalok jótékonysági munkákban vettek részt.
És Mihály atya sosem feledte azt az októberi napot. A szürke macskát sebesült testtel, bölcs tekintettel. Az ő utolsó útját – a szeretet útját.
Azt mondják, az Úr az embereken keresztül cselekszik. De néha – állatokon keresztül is. Néha elég egy kóbor macska ahhoz, hogy minden megváltozzon.
Minden évben, Szerafim megjelenésének napján, Mihály atya különleges szertartást tart – az önfeláldozásról, a reményről és a szeretet erejéről.
És a vörös macska az ablakban ül, halkan dorombolva.
Mert ahol szeretet van – ott lakik az Isten.
Akkor is, ha ezt a szeretetet egy haldokló macska hozta el.
