Marina fél hétkor ébredt, pedig az ébresztő nyolcra volt beállítva. Az álom egy pillanat alatt elszállt — ma van Andrej születésnapja, és estére érkeznek az egyetemi évfolyamtársai a feleségeikkel. Négy család, nyolc ember. Marina fejben végigfutott a teendők listáján: rendet rakni a lakásban, bevásárolni, salátákat készíteni, húst sütni, tortát sütni…
— Andrej — szólította halkan a férjét, de az csak még mélyebben fúrta arcát a párnába.
Marina óvatosan kelt fel az ágyból, magára kapta a köntösét, és kiment a konyhába. Odakint csendesen szitált az októberi eső, és a lakás különösen meghittnek tűnt a hajnal előtti csendben. Feltette a vízforralót, és részletes napirendet kezdett írni. A lista elég hosszú lett.
Nyolc órakor Andrej végre megjelent a konyhában — kócosan és morcosan.
— Van kávé? — morogta, miközben leült az asztalhoz.
— Mindjárt csinálok. Andrej, nem tudnál ma előbb eljönni a munkából, hogy segíts egy kicsit? Rengeteg a dolgom, a vendégek meg hétre jönnek.
— Ugyan már, Marinácska! Mi olyan nagy cucc ebben? Egy kis saláta, hús bedobva a sütőbe. Te úgyis gyakorlott háziasszony vagy.
Marina hallgatott, miközben kitöltötte neki a kávét. Gyakorlott háziasszony. Mintha ez egy szakma lenne, amit ő maga választott.
— Legalább a porszívót kapcsold be, míg nem vagyok itthon — kérte.
— Majd meglátom — felelte Andrej, már a telefonját böngészve. — És mi lesz a menü?
Marina felsorolta: orosz hússaláta, cézár, francia rakott hús, hidegtálak, „Napóleon” torta.
— Jól hangzik. Csak ne felejts el jó bort is az asztalra tenni. Meg konyakot. Dimka a konyakot szereti.
Andrej megitta a kávéját, eltűnt a fürdőszobában, és fél óra múlva már munkába is indult, búcsúzóul odakiáltva:
— Találkozunk este!
Marina egyedül maradt a hosszú teendőlistájával.
Délután kettőre alig állt a lábán. A lakás ragyogott a tisztaságtól, a bevásárlás megvolt, a saláták felaprítva és bekeverve, a húsok előkészítve a hűtőben. Már csak a legnehezebb maradt hátra — a Napóleon torta főzött krémmel. A nagymama receptje volt: bevált, de munkaigényes.
A lapokat nehéz volt kinyújtani, liszt borított mindent. A krémet kétszer kellett megfőznie — az első adag összeugrott. A keze remegett a fáradtságtól, amikor végre rétegenként elkezdte összerakni a tortát.
Öt órakor Andrej hazatért, és meglepetten nézett körül a teli edényes konyhában.
— Hűha, mintha bomba robbant volna — nevetett fel. — Nem vitte ez túlzásba egy kicsit?
— De, túlzásba vittem — válaszolta halkan Marina, miközben a legfelső lapot kente meg krémmel. — Andrej, legalább az edényeket elmosnád? Én addig gyorsan lezuhanyoznék.
— Á, ne már, Marikám, nekem is rendbe kell szednem magam. Hiszen az én születésnapom van! A mosogatás megvár, nem rohad el.
Marina a férjére nézett, aki már fütyörészve indult a hálószoba felé. Aztán ránézett a mosatlan edények hegyére. Majd az órára. Hat perc múlva hat.
Gyorsan elmosott néhány alapvető dolgot, letakarta a tortát fóliával, és beszaladt a fürdőbe. Nem volt idő rendes készülődésre — csak leöblítette magáról az izzadságot és a fáradtságot, gyorsan megszárította a haját, felvette a kedvenc kék ruháját, és enyhén kirúzsozta az ajkát.
Pontban hétkor megszólalt a csengő.
Elsőként Dima és Lena érkeztek. Lena hibátlan volt — tökéletes frizura, profi smink, elegáns koktélruha és tűsarkú cipő. Végigmérte Marinát, majd elmosolyodott:
— Marin, ma olyan… házias vagy.
— Egész nap főztem — mentegetőzött Marina, miközben átvette a virágcsokrot.
— Értem — nyújtotta el Lena. — Hova lehet felakasztani a kabátot?
Tíz percen belül mindenki megérkezett. Andrej évfolyamtársainak feleségei úgy néztek ki, mintha egy divatmagazinból léptek volna ki — nyilván mind órákat töltött a készülődéssel. Marina Hamupipőkének érezte magát, akihez sosem érkezett meg a tündér keresztanyja.
Az asztalnál a beszélgetés azonnal a munkáról, autókról és nyaralási tervekről indult. A férfiak élénken vitatták meg a legfrissebb híreket, a feleségek időnként közbeszúrtak valamit a vásárlásról vagy szépségszalonokról.
— Marin, hol vannak a szalvéták? — szólt oda neki Dima.
— Hozom máris.
— És egy kis kenyeret is, ha lehet — tette hozzá Igor.
— Meg mustárt a húshoz — csatlakozott a harmadik vendég, Szergej.
Marina ingázott a konyha és az asztal között, teljesítve a végtelen kéréseket. Egy pillanatban észrevette, hogy Lena, a hibátlan külseje ellenére, úgy tartja a villát, mint egy lapátot, Igor felesége, Tánya pedig teli szájjal beszél, miközben morzsákat szór szét az asztalon.
Irina, Szergej felesége, a második fogás végére már jól láthatóan becsípett, és hangosan nevetett a saját viccein, amelyeken senki más nem nevetett.
— Marin, elmosnád a tányérokat? — kérte Andrej, amikor a főételek elfogytak. — És hozd a tortát is, ideje!
Marina szó nélkül összeszedte az edényeket, és kivitte a konyhába. Keze remegett a fáradtságtól és egyfajta belső feszültségtől. Elővette a tortát, gyertyákat szúrt bele, meggyújtotta őket.
— Boldog születésnapot! — zengték kórusban a vendégek, amikor behozta a tortát.
Andrej taps közepette elfújta a gyertyákat. Marina szeletelni kezdte a tortát, darabokat rakva a tányérokra.
— Ó, Napóleon! — lelkesedett Dima. — Marin, te egy varázsló vagy!
— Igen, nagyon finom — értett egyet Lena, de rögtön hozzátette: — Én biztos nem vesződnék ilyen bonyolult sütivel. Egyszerűbb megvenni a cukrászdában.
— A házi az mégiscsak jobb — állt ki mellette Igor.
— Persze, hogy jobb — bólintott Szergej, majd Marinára nézett. — De te, Marin, valahogy nem igazán öltöztél fel ehhez az ünnephez. Megpróbálhattál volna rendesen kisminkelni magad, a férjed kedvéért.
Csend lett. Marina megdermedt a késsel a kezében. Andrej zavartan köhintett.
— Ugyan már, Szerjózsa… — kezdte volna.
— Nem, nem „ugyan már” — mondta halkan, de határozottan Marina. Felemelte a tekintetét, előbb Szergejre, majd a többiekre nézett. — Előbb a saját feleségeiteket tanítsátok meg viselkedni, aztán másokat oktassatok.
Dermedt csend. Lena elpirult, Tánya abbahagyta a rágást, Irina értetlenül pislogott részeg szemekkel.
— Marina, mégis mit művelsz… — kezdte Andrej.
De Marina már oldotta a kötényét. Levette, és egyenesen a tortára hajította az asztalon.
— Nem vagyok hajlandó tovább ilyen kellemetlen emberek társaságában maradni — mondta nyugodtan. — És még kevésbé szolgálni őket.
Fogta a táskáját, és az ajtó felé indult.
— Marin, hová mész? — kérdezte értetlenül Andrej.
— Sétálok egyet — felelte, miközben felvette az esőkabátját. — Ti meg szórakozzatok csak tovább. A mosogatás a ti dolgotok lesz.
Becsukódott mögötte az ajtó.
Odakint még jobban rákezdett az eső. Marina végigsétált a park nedves ösvényein, és minden lépéssel könnyebb lett a levegő. Furcsa mód nem bánta a kitörését, nem érzett szégyent — helyette valamiféle felszabadultságot.
A bevásárlóközpontban meleg volt és nyüzsgés. Marina a kirakatokat nézegette, olyan ruhákat, amelyeket eddig sosem mert volna megvenni — túl élénkek, túl drágák, „nem háziasszonyoknak valók”. A könyvesboltban vett egy regényt, amit már régóta el akart olvasni, de sosem volt rá ideje.
Egy kávézóban rendelt egy kapucsínót és egy süteményt, és először hónapok óta nyugodtan evett — nem sietve, nem azon gondolkodva, hogy mindjárt főzni vagy mosni kell.
Fél tizenegykor ért haza. A lakás csendes volt, de romokban. Az asztalon koszos tányérok, poharak, a torta maradéka közepén a kötény. A padlón morzsák és borfoltok.
Andrej a fotelben ült a tévé előtt, sötét arccal.
— Kösz, jól megcsináltad a jelenetet — mondta anélkül, hogy ránézett volna. — Fél óra múlva mindenki hazament. Azt hiszed, nekem könnyű volt?
— És szerinted nekem az volt? — kérdezte Marina nyugodtan, miközben levette a kabátját.
— Te vagy a háziasszony, a te dolgod a vendégek fogadása!
— Az én dolgom? — Marina végre felemelte a hangját. — És a tiéd mi? Parancsolgatni?
— Ez az én születésnapom volt!
— És akkor mi van? Attól még nem csinálhatsz belőlem szolgát!
Andrej felpattant:
— Mi történt veled? Régen nem ilyen voltál!
— Régen hallgattam — mondta Marina. — Most meg úgy döntöttem: elég volt.
— Minden feleség normálisan viselkedik, csak te…
— Én meg mi?
— Te teljesen el vagy szállva magadtól! Megsértetted a vendégeket, engem is megaláztál a barátaim előtt!
Marina a férjére nézett — vörös volt a dühtől, hadonászott, és őszintén meg volt győződve arról, hogy neki van igaza. És akkor hirtelen valami élesen és végérvényesen átkattant benne.
— Tudod mit, András — mondta halkan Marina. — Csomagolj össze.
— Tessék?
— Pakolj össze, és menj el anyádhoz. Szellőztesd ki a fejed. Gondolkodj el rajta, ki kit sértett meg és hozott szégyenbe.
— Most komolyan, kiraksz a saját lakásomból?
— Arra kérlek, menj el, és ne gyere vissza addig, amíg nem érted meg, mit tettél.
András tátott szájjal állt, láthatóan nem hitt a történteknek.
— Maris, ezt most komolyan mondod?
— Komolyabban, mint valaha.
Megpróbált volna vitatkozni, de valami a nő tekintetében elhallgattatta. Fél óra múlva távozott egy táskával, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy megremegtek az ablakok.
Marina egyedül maradt a feldúlt lakásban. Kiment a konyhába, feltette a teát, és elővette a könyvesboltban vásárolt regényt. A mosatlan várhat holnapig. Vagy akár holnaputánig is.
Évek óta először fog olvasni elalvás előtt ahelyett, hogy a holnapi napot tervezné. És ez a szabadság érzés megért minden veszekedést.
A telefonja pittyent — ismeretlen számról jött üzenet: „Marina, itt Lena. Bocsánat Szerjózsa miatt. Tényleg túlzásba vitte. Jól tetted, amit tettél. Nekem nem lett volna bátorságom így reagálni.”
Marina elmosolyodott, és letette a telefont. A vízforraló felforrt.
