— Marina, mostanában valahogy más vagy — mondta Dmitrij, miközben letette a villát és fürkészőn nézett rám. — Vagy nem vagy otthon, vagy későn jössz haza. Valamit titkolsz.
Majdnem félrenyeltem a levest. Igaza volt: az elmúlt három hónapban tényleg gyakran eltűntem, mindig valami munkára, találkozóra vagy teendőre hivatkozva. Ha korábban csak aggódott, most már nyilvánvalóan kezdett gyanakodni.
— Miről beszélsz? — próbáltam meglepődést tettetni. — Csak sok a dolgom, elfáradok.
— Elfáradsz? — kérdezett vissza, gúnyos félmosollyal. A szemében nyoma sem volt a humornak. — Akkor magyarázd el, miért „dolgoztál” megint szombaton? És vasárnap? Két napja pedig majdnem éjjel jöttél haza?
A szívem vadul dobogni kezdett. Szombaton azt mondtam, hogy egy kollégának segítek a projektjével. Vasárnap egy volt iskolatársammal találkoztam. Két nappal ezelőtt pedig… akkor azt mondtam, hogy Lenánál segítek a felújításban.
— Dima, megmondtam, Lena kért meg, hogy segítsek.
— Lena? — a hangja élessé vált. — Érdekes. Tegnap véletlenül találkoztam a férjével a boltban. Nincs náluk semmiféle felújítás. Sőt, Lena egy hónapra elutazott az anyjához.
Elsápadtam. Lebuktam. Ostobaság volt olyan embert emlegetni, akinek az alibije könnyen ellenőrizhető.
— Állandóan hazudsz nekem — folytatta nyugodt hangon, de ebben a nyugalomban fenyegetés lapult. — Három hónap hazugság. Úgy döntöttem, magam járok utána a dolgoknak.
— Minek jársz utána? — a hangom remegett.
— Miért hozol be valakit a házunkba, amikor én nem vagyok itthon?
Megdermedtem. Kamerák? Mikor szerelte fel őket?
— Miért? — préseltem ki magamból.
— Hogy tudjam, mi történik az otthonomban. És hogy kik járnak itt nélkülem.
Felállt az asztaltól, és a számítógéphez ment.
— Nézzük meg együtt — mondta. Ez nem kérdés volt, hanem tény.
Dima elindította az alkalmazást, és a képernyőn megjelent egy felvétel. A nappali. A dátum: tegnapelőtt. Lejátszásra kattintott.
A felvételen délután kettő körül léptem be a házba egy nagy táskával. Bementem a hálószobába, pár perc múlva már táska nélkül jöttem ki, aztán este tértem vissza néhány bevásárlószatyorral.
— És hol voltál az a több mint öt óra? — kérdezte. — Hiszen csak hét után jöttél haza.
Hallgattam. Nem találtam szavakat. Ő átváltott egy másik felvételre.
— Ez tegnap volt — mondta, és újra lejátszotta. — Figyelj csak.
A képernyőn éppen óvatosan pakoltam be valamit a táskába. Nagyon apró dolgokat. Ruhácskákat, zoknikat, újszülötteknek való játékokat.
— Babaholmik, Marina — a hangja elcsuklott. — Kinek a babaholmiját viszed ki a házunkból?
Eltakartam az arcom a kezeimmel. Három hónap hazugság, három hónap titkok – és mindez egyetlen másodperc alatt omlott össze.
— Van valakid? Szeretőd van, és a gyereke számára hordod ki a cuccokat?
— Nem…
— Akkor mi van? Lopkodsz?
— Dima, kérlek, elég. Mindent elmondok.
— Hallgatlak.
Mély levegőt vettem. Eljött az igazság ideje.
— Emlékszel Anja Szerovára?
— Az egyik osztálytársad? Azt hiszem, egyszer találkoztunk.
— Férjhez ment Alexejhez. Emlékszel rá?
— Na és?
— Egy éve kislányuk született. Szófia.
Dima homlokát ráncolta, nem értette az összefüggést.
— Alexej decemberben meghalt egy autóbalesetben. Anja egyedül maradt a gyerekkel.
— Sajnálom, de ennek mi köze a mi dolgainkhoz?
— A gyerekszobában még mindig ott vannak a holmik, amiket annak idején vettünk. A bölcső, a ruhák, minden… — elhallgattam egy pillanatra, próbáltam összeszedni a gondolataimat. — Neki meg nincs semmije. Se pénz, se segítség. Nálunk meg csak ott állnak ezek a dolgok, és emlékeztetnek arra, ami sosem lehet a miénk.
— Azt akarod mondani… neki adtad a holminkat?
— Nem csak a holmikat. Segítek neki. Vigyázok Szonyára, amíg Anja dolgozik. Elkísérem őket a rendelőbe. Néha veszek nekik élelmet, gyógyszert. Ő büszke, nem kér semmit. Ezért csinálom titokban, hogy ne érezze magát megalázva.
Dima leült egy fotelbe, és a halántékát dörzsölte.
— És ezt három hónapig titkoltad előlem?
— Féltem a reakciódtól. Azt hittem, azt mondod majd: „Mi közöd más gyerekéhez? Inkább magaddal törődj, gyógyulj meg.” Én meg… nem akartam, hogy ebből is vita legyen.
— Szóval úgy döntöttél, hogy inkább három hónapig bolondot csinálsz belőlem?
— Nem csaptalak be, Dima. Csak… hallgattam.
— És szerinted ez nem ugyanaz? — felállt, közelebb lépett. — Egyáltalán tudod, mi járt a fejemben? Azt hittem, valakivel találkozol. Azt hittem, van egy férfi az életedben, akinek gyereke van egy korábbi kapcsolatból.
— Bocsáss meg — suttogtam. — Nem akartam, hogy ennyire szenvedj.
— És te magad nem szenvedtél? Hogy minden nap hazudnod kellett, történeteket kitalálni?
— Szenvedtem. De láttam Szonyát. Egy pici kislányt, aki másfél évesen már érzi, hogy anya sokáig nincs otthon, hogy a lakás hideg, és alig van mit enni.
A hangom megremegett. Túl élénken éltek bennem ezek az emlékek.
— Először csak meglátogattam Anyát Alexej temetése után. Csak támogatni akartam. És amit ott láttam… nyomor volt. A gyerek kopott ruhákban, az üres hűtő, huzatos ablakok…
— És te elhatároztad, hogy megmented őket?
— Nem. Csak segítettem. Emberként.
Dima sokáig hallgatott, emésztette a hallottakat.
— Mutasd meg a többi felvételt is — kértem. — Ha már mindent felszínre hozunk, menjünk a végére.
Visszatekerte a videót egy héttel korábbra. A felvételen épp gondosan pakoltam a táskába bébiételeket, pelenkákat, egy meleg kis pulóvert.
— Szonyának láza volt — magyaráztam. — Anjának nem volt pénze gyógyszerre.
Egy másik felvétel: két héttel ezelőttről. Egy babakocsit viszek ki a házból.
— Anjának egy régi, piaci babakocsija volt. A miénk meg csak állt a kamrában. Tiszta, új.
— Anja tudja, hogy te segítesz neki? — kérdezte most már sokkal lágyabban.
— Először nem akarta elfogadni a segítséget. A büszkesége nem engedte. De aztán rájött: a büszkesége csak neki fontos. Azóta igazi barátnők lettünk.
— És sok időt töltesz velük?
— Nem mindig, de gyakran. Szonya nagyon ragaszkodik hozzám. Amikor megyek, tárt karokkal fut elém, és hív: „Marina néni”.
— És ez neked könnyű? — hangja elgondolkodó volt. — Nézni egy gyereket, miközben nekünk…
— Nem. Nagyon fáj. De tudod, mi fáj még jobban? Tudni, hogy valahol egy kicsi gyerek fázik és éhezik, és te segíthettél volna — de nem tetted.
Dima az ablakhoz lépett. Hosszasan nézett ki.
— Igazad van — mondta végül. — Valószínűleg tényleg azt mondtam volna: „Törődj magaddal, gyógyulj.” Mint mindig.
— Ezért nem mondtam el.
— De tudod mit? — megfordult. — Tévedtem volna. Te viszont helyesen cselekedtél.
— Komolyan?
— Igen. Csak nem kellett volna titkolnod. Csinálhattuk volna együtt.
— Együtt?
— Azt hitted, megtiltom? Marina, nem vagyok érzéketlen. Ha valakinek segítségre van szüksége, segíteni kell.
Éreztem, ahogy valami elenged bennem. Az a feszültség, ami hónapok óta nyomta a vállam, szorította a szívem, hirtelen eltűnt.
— Tényleg így gondolod?
— Igen. Csak eddig vak voltam. Azt hittem, megcsalsz, miközben te épp egy kis életet mentettél meg.
Ott álltunk egymással szemben — és hosszú idő után először nem volt köztünk sem hazugság, sem félelem, sem kimondatlan szó.
— Szeretnél megismerkedni velük? — kérdeztem. — Anjával és Szonyával?
— Természetesen. És leveszem a kamerákat. Többé nincs rájuk szükség.
— Ne vedd le — mondtam váratlanul, enyhén elmosolyodva. — Hadd maradjanak.
— Minek?
— Szeretném látni, mit csinálsz itthon, amikor nem vagyok. Hátha neked is van valami titkod.
— Van egy — vallotta be.
— Micsoda?
— Az utóbbi hetekben minden este megnéztem a felvételeket, és mindig arra gondoltam: „Milyen csodálatos feleségem van. Jót tesz, gondoskodik másokról.” És dühös voltam magamra, amiért a legrosszabbat feltételeztem.
Másnap együtt mentünk el Anjához. Dima sokkolva látta, milyen körülmények között élnek. Még aznap este elkezdtünk egy segítségnyújtási tervet készíteni — nem egyszeri, hanem rendszeres támogatást.
Fél év múlva Anja beköltözött egy normális lakásba — segítettünk az első részlettel. Találtunk neki jó állást. Szonyát beírattuk egy óvodába, ahol teljes étkezést és gondoskodást kapott.
És egy évvel később csoda történt — teherbe estem. Az orvosok azt mondták, a stressz és a folyamatos belső feszültség is lehetett az egyik oka a korábbi problémáinknak. És ahogy elkezdtem nemcsak a saját fájdalmaimmal foglalkozni, hanem másokon is segíteni — a testem megnyugodott.
Most a fiunk hároméves, Szonya pedig hat. Mint a testvérek. Kisfiú és nővérke. Anja több lett számunkra, mint barát — a családunk része lett.
A kamerák a mai napig a helyükön vannak. Néha együtt visszanézzük a felvételeket — nevetünk, emlékezünk, ahogy egyikünk vacsorát főzött, a másik pedig táncolt a gyerekkel.
Néha arra gondolok: jó, hogy Dima felszerelte őket. Mert ezek segítettek nekünk nemcsak felfedni az igazságot, hanem ráébredni valamire, ami még fontosabb: a bizalom többet ér bármilyen titoknál — még akkor is, ha az nemes.
