Mindennapi apróságból indult az egész: a gazda a pajtába ment egy szerszámért, de visszatért… egy ölelésnyi sivító kölyökkel. A kisdedek túl bozontosak, szőrösök és mogorvák voltak – nem hasonlítottak a szokásos falusi kiscicákra. Az első gondolat olyan volt, mint egy villanás: „Itt valami nincs rendben.” Pár nap múlva a gazda már maga sem hitte a szerencséjének – a szakértők közölték, hogy ezek a „kiscicák” egy jó autónál is többe kerülnek.
Ez Zabajkálje szívében történt. Egy átlagos férfi egy átlagos reggelen a pajtába indult – hogy elővegyen egy ismerős szerszámot. Rutin dolog, semmi előérzet. Amúgy sem szerette ezt a pajtát: a széna és a párás nedvesség szaga csípte az orrát, a falból egy rozsdás bádoglemez állt ki, valaki újra felforgatta a szöges dobozt. De ezúttal valami más volt: a mélyből, ahonnan általában csak a deszkák nyikorogása hallatszott, kétségbeesett nyüszítés hangzott – nem egérhang, inkább segélykiáltás.
A gazda összehúzta a szemét, megdörzsölte álmos szemeit (még hátra volt neki a tegnapi traktorozás után alig pár óra alvás), és észrevette a sarokban, ahol a falat régi vattatakaró borítja, négy bolyhos gombócot. Meglepően egyformák voltak, mintha a sztyeppi szél a fűhöz illő árnyalatot adta volna nekik. Nem bújtak el, hanem egymáshoz simultak, nyüszítve és remegve. Az anyjuk sehol sem látszott.
Ha kő is van a helye a szívedben, ez biztosan megmozdít valamit benned. Szó nélkül óvatosan bevette a kölyköket egy régi vattakabátba, és hazavitte. A kabátot a radiátor mellé tette, maga pedig forró tejet készített. Azt hitte, most megisszák egy kortyot, és – mint a filmekben – magukhoz térnek. De nem filmeztek.
A kölykök elfordultak a pipettától, fintorogtak a tejen, és színlelt undorral néztek. Minden etetési kísérlet egyre nagyobb kudarccal végződött. A kisdedek nem ettek. Semmilyen formában. Még a legtapasztaltabb férfi is tehetetlennek érezte magát.
Más talán legyintett volna – hát, kidobták őket, megesik. De a gazda érezte: itt valami rendkívüli dolog van. Elment a szomszédasszonyhoz, aki mindig befogadta a kóbor macskákat, hátha ő tud valami tanácsot adni. De ő is csak tanácstalanul legyintett: „Ez nem az én asztalom, ilyet még nem láttam.”
Akkor eszébe jutott egy egyszerű megoldás: ha te nem tudod, hívd azt, aki tudja. A legközelebbi természetvédelmi terület kb. egy óra volt rögös sztyeppi úton. De a gazda nem habozott – bedobta a nyüszítőket egy dobozba, és elindult, remélve, hogy ha odafent megbirkóznak a rókákkal és mókusokkal, akkor ezekkel is menni fog.
A bejáratnál egy őr fogadta – magabiztos, tartózkodó, rögtön kezet fogott. A gazda letette a dobozt az asztalra, tömören elmondta a történetet. Az őr óvatosan kivett egy kölyköt, összehúzta a szemét. Odahívta a kutatót. Az odajött, néma csendben megvizsgálta, aztán hívta az állatorvost. Mind nézték, egymásra pillantottak. Valaki felhörpintett, de pánik nélkül. Csak csendben jöttek közelebb, mintha valami ritkaság lenne előttük.
– Ezek manulok – mondta végül a kutató. Puffasztás nélkül, de súlyosan.
A gazda hallgatott. Hallott ugyan manulokról, de legfeljebb plakátokon látta őket. Most minden összeállt: a viselkedés, a külsejük, a reakcióik. Ezek a kölykök nyilvánvalóan nem átlagosak voltak. A manul – ritka ragadozó, nem véletlenül szerepel a Vörös Könyvben. A legújabb becslések szerint egész Eurázsiában alig ötvenezer felnőtt egyed maradt.
Azonnal vészhelyzeti üzemmódba kapcsoltak. A manul kölyköknek nem megfelelő a hagyományos tej – anyjuk teljesen más, magas zsírtartalmú és minimális laktózt tartalmazó táplálékkal eteti őket. A tehéntej károsítja őket, sőt, visszafordíthatatlan károkat okoz. Sem tejpótlék, sem kefir – semmi sem jó.
A rezervátumban nem volt sem speciális tápszerkészlet, sem „manul tejbank”. Felhívták a közeli állatkertet, ahol néhány éve sikerült felnevelni egy manul kölyköt. Videóhíváson útmutatást adtak: először elektrolitok, majd apránként darált hús, szigorú időbeosztás szerint, két-három óránként. Az ápolás non-stop. Menetrend, mérések, minden gramm nyilvántartása. Mindelet csendben. Csak munka.
A harmadik napon vette észre valaki: a pofájuk kivilágosodott, a tekintetük élesebb lett. Az állatorvos egyet mondott:
– Ha kibírják a hetet, van esély.
A manul vadállat, érzékeny. Tízből kettő él túl a természetben. A többit kiszórja a kiválasztódás: ragadozók, betegségek, hideg.
Napról napra egyre aktívabbak és… haragosabbak lettek a kölykök. Egy hét múlva már ketten vicsorogtak mindenkire, aki túl közel merészkedett. Az egyik kipróbálta a csirkefarhúst, a másik nyalogatta a tápszeres fecskendőt. Haladt a dolog.
De nem szabadott elbizakodni. A manulok nem házi macskák. Még kézben felnevelve is igazi ragadozók maradnak. A házi macskáknál évszázadok alatt kialakult a szelídség. A manuloknál az ösztön uralkodik: elrejtőzni, nem bízni senkiben, a legkisebb fenyegetésre támadni. Megszelidíthetetlenek. Még fogságban is mindig vadak maradnak.
A rezervátum dolgozói elmagyarázták: bár a manul egy lusta macskára hasonlít, másképp érzékeli a világot. Az ember számára nem barát, hanem szükséges rossz. És ha már kapcsolatba kerülnek, csak szigorú szabályok szerint.
Eközben elterjedt a hír a környéken: a „négyesnek” mesésen szerencséje volt. A gazda nem ment el mellettük, megmentette őket. És példát mutatott: nem mindent lehet árral mérni. Nem minden a világon árucikk.
A tudomány számára ez aranyat ér. Manult fogságban felnevelni szinte lehetetlen. És itt volt négy. Még ha állatkertbe is szállították volna őket, évekbe telt volna az adminisztráció, engedélyek, alkalmazkodás.
Némelyek már suttogták: mennyit ér egy ilyen négyes? Pletykák szerint a feketepiacon félmilliót is adnak egy manul kölykért. Különösen külföldön. De hivatalosan tilos őket eladni. Szállítani is tilos. És minek? Ez az állat nem él túl ketrecben, még a legkényelmesebbében sem.
A gazda hallgatta mindezt, de inkább csak megfigyelőként vett részt a beszélgetésben. Amikor megkérdezték tőle, visszavinné-e őket, vagy eladná, egyszerűen válaszolt:
– Hát, igazából nem is ismerem őket. De ha választani kell – hadd éljenek, ne szenvedjenek. Nem az én házamban valók.
Eltelt egy hónap. A manulokat külön ketrecbe helyezték. Játszottak, de továbbra is óvatosak maradtak. Ha idegen hangot éreztek, azonnal elbújtak. A tudósok figyelték őket, minden lépésüket dokumentálták. A kísérletet sikernek nyilvánították: túlélték.
Néhány hónap múlva, miután biztosra mentek, hogy a megfelelő ösztönök kialakultak, az állatokat egy védett sztyeppei övezetben szabadon engedték. Ott, ahol senki nem bántja őket, ahol a saját törvényeik szerint élhetnek.
Eltelt egy év. A gazda, ahogy a pajtájában rendet rakott, néha mosolygott, emlékezve, hogyan kezdődött minden egy sarokból jövő nyüszítéssel. Hogyan tört be a hétköznapjaiba négy furcsa, pimasz, túl vad kis lény. Néha felnézett a rezervátum honlapjára – hátha frissítés, fotók, hírek. Remélte, hogy legalább egy közülük felnőtt, életben maradt, és most a sztyeppén szalad – ahogy egy igazi manulnak kell.
