— Képzeld, fantasztikus ötletünk támadt: mi lenne, ha eladnánk a mi lakásunkat, anyámét és a bátyámét, és vennénk együtt egy nagy házat? Mit szólsz hozzá? Elég jól hangzik, ugye?
Katya alaposan végigmérte a férjét, próbálta eldönteni, viccel-e vagy komolyan beszél. Úgy tűnt, teljesen komolyan gondolja.
— Ezt most tényleg nem viccből mondod? — kérdezte.
— Természetesen nem! Mindig is arról álmodoztunk, hogy lesz egy saját nagy házunk! Most, ezekkel az árakkal, ez elérhetetlennek tűnik, de ha hárman összefogunk…
— Na éppen ez az, Kirill, „saját” — vágott közbe Katya. — Ez viszont közös lenne. Nem mi lennénk az egyedüli gazdák.
— Na és? — mosolygott a férje. — Legalább jó hangulat lenne! Egy nagy, összetartó családként élnénk, együtt nevelnénk a gyerekeket!
— Nekünk nincsenek gyerekeink — vágta rá élesen Katya. — De a bátyádnak vannak. És akkor minden nap hallgathatjuk a gyereksikítozást. Szeretem az unokaöcséidet, de nem akarok velük együtt élni. Mint ahogy mással sem.
— De hát remekül kijövünk egymással!
— Tudod, miért? — kérdezte Katya cselesen. Aztán, választ sem várva, folytatta: — Azért, mert nem találkozunk túl gyakran! Ez a titok!
— Ne túlozz már — legyintett Kirill. — Túlreagálod. Pedig ez tényleg nagyszerű ötlet!
— Nem — vágta rá Katya határozottan.
— Legalább gondold át…
— Átgondoltam. Nem.
Később este Katya felhívta Kirill bátyjának feleségét.
— Szia! A férjed már mesélt neked erről a zseniális ötletükről?
— Mesélt — sóhajtott fel nehezen Kszjusha.
— És mit gondolsz?
— Azt, hogy valamelyikünk előbb-utóbb el fog válni.
Mindketten felnevettek.
— A legjobb, hogy ők tényleg azt hiszik, ez mennyire jó!
— Igen! És még nemet mondani is nehéz. Az anyósom meg csak biztatja őket!
— Neki mindegy. Csak a fiaival akar lenni. Mi meg jövünk csomagban. A munka meg majd ránk marad. Vagyis rád.
— Miért pont rám?
— Mert te vagy gyesen! Én meg dolgozom!
Nevettek, de aztán újra komolyra fordult a szó.
— Valamit tenni kell — mondta határozottan Katya. — Nem fognak békén hagyni.
— És mit javasolsz?
Katya elgondolkodott. Be kell bizonyítani, hogy ez a terv borzalmas. A legjobb módszer: hagyni, hogy maguk is megtapasztalják.
— Van egy tervem — mondta, majd beavatta Kszjushát az ötletébe.
— Zseniális! — helyeselt a barátnő. — Hajrá, Katjuska, én hiszek benned!
Este Katya mosolyogva odalépett Kirillhez.
— Képzeld, beszéltünk Kszjushával…
— A házról? — vágott közbe Kirill. — Na és mit mond?
— Többek között. De arra jutottunk, hogy jó lenne egy kis pihenés. Kibérelnénk egy nagy házat, és az egész család elutazna egy hétre.
— Most épp nem állunk túl jól anyagilag…
— Nem tengerpart! Csak egy vidéki ház. Nem lesz drága.
Kirill beleegyezett. Kszjusha is ugyanezt a trükköt vetette be a férjénél.
Pár hét múlva az egész család kiköltözött a vidéki házba.
— Milyen gyönyörű itt! — ámuldozott Kszjusha.
— Ugye? — kapta fel a szót a férje. — Így élhetnénk mindig!
Katya és Kszjusha összenéztek… és elmosolyodtak.
— Beszéljük meg a pihenés után — mondta Katya.
Az első két nap minden rendben volt. Aztán viszont…
— Anton, miért vitted el a horgászbotjaimat? — háborgott Kirill.
— A fiam horgászni akart — vont vállat Anton.
— Na és? Hiszen mi egy család vagyunk! — kontrázott Katya.
Később Nagyezsda Vasziljevna úgy döntött, főz ebédet mindenkinek. Katya és Kszjusha nem segítettek. Az anyós arcán jól látszott, hogy ez nem tetszik neki.
Aztán a két testvér összeveszett. A feleségek nem tudták, min, de titokban örültek.
— A lányom rosszul alszik az új helyen. Én sem pihenek ki magam — panaszkodott Kszjusha Katyának.
— Emlékszel? Mi egy nagy, boldog család vagyunk! — mosolygott Katya.
Kszjusha úgy döntött, kihasználja ezt. Aznap éjjel felébresztette Katyát és Kirillt.
— Drágáim, maradjatok Polinkával. Kész vagyunk, muszáj aludnunk.
Katya észrevette, hogyan feszül meg Kirill arca.
— Természetesen! — válaszolta készségesen. — Hiszen mi család vagyunk!
Kszjusha megkönnyebbülve „lepasszolta” a lányát, és elment aludni.
— Miért egyeztél bele? — morgott Kirill.
— Hát te akartad, hogy együtt neveljük a gyerekeket, nem?
A nyaralás utolsó napjaiban Kszjusha és Katya még egy színlelt veszekedést is előadtak, hogy tovább fokozzák a feszültséget.
Mindenki alig várta, hogy hazatérhessen. Kivéve Katyát és Kszjushát.
— Képzeld, egész megszoktam! Talán tényleg össze kéne költöznünk? — mosolygott Kszjusha.
— Ugyan már, köszi, de nem! — horkant fel Katya.
Otthon, miután kipakolták a csomagokat, Katya megkérdezte a férjét:
— Na, hogy tetszett a pihenés?
— Milyen pihenés?! Teljesen kifáradtam! Zsibong a fejem! Olyan jó végre itthon, csöndben!
— Na, akkor szokj hozzá. Ugyanis én beleegyezem! Eladjuk a lakásokat, és élünk együtt, mindannyian!
Kirill elsápadt.
— Nem. Meggondoltam magam.
— Miért?
— Igazad volt. Ez túl nehéz.
— Kár, én már beleéltem magam… — mondta Katya sajnálkozva, de nem akarta túljátszani a dolgot. Még a végén meggondolná magát.
Este Kszjusha hívta fel.
— Anton is meggondolta magát! És képzeld, az anyósod is. Úgy tűnik, rájött, hogy nem vagyunk olyan háziasak, mint amilyennek szerette volna.
— Ügyesek vagyunk! Igazi szerencse, hogy ilyen férjeink vannak!
— Ne is mondd! És ha még egyszer előhozakodnak ezzel az ötlettel, akkor két hétre költözünk össze!
— Pontosan! Hiszen olyan csodálatos egy nagy, összetartó családban élni!
