Már majdnem dél volt, amikor Ilja végre fel tudta hívni szeretett feleségét:
— Jana, élek, semmi bajom. Hamarosan otthon leszek. Baleset történt a bányában, most térünk vissza a bázisra.
— Hála Istennek, Iljuska! Tudom, hívtam a diszpécsert, mindent elmondott. Várlak.
Ilja nagyon zaklatott volt. Ma március nyolcadika van, nemcsak nőnap, hanem Jana születésnapja is. Úgy tűnt, minden rendben alakul — a műszak végéig már csak pár óra volt hátra, és minden nyugodtan telt. Aztán jött a riadó, sürgős kivonulás — az egyik bányában tűz ütött ki a fejtésnél. Eloltották a tüzet, embereket mentettek — szerencsére senki sem halt meg.
Ilja a bányamentő egységnél dolgozott. Magas, erős, izmos férfi volt, ugyanakkor rendkívül jószívű — épp ezért szeretett bele Jana.
Kilépett az utcára — szakadó eső fogadta. Nem éppen ideális időjárás arra, hogy a várost járja virág után kutatva. Persze, a felesége nem a csokrokért és ajándékokért szereti, de hát mégiscsak kettős ünnep van ma.
Az ő kis bányászvárosukban nem sok virágárus van, így Ilja nem bízott abban, hogy a házukhoz közeli bódéban még lesz virág, és elindult a belváros felé. Az egyik bódét már bezárták, a másikban csak csúnyaszínű rózsák maradtak. Nem volt mit tenni, el kellett mennie abba a kis boltba, ahol az a barátságtalan Galina az eladó — és egyben a tulaj is.
Amikor Ilja csuromvizesen belépett az üzletbe, az eladónő éppen a napi bevételt számolgatta.
— Jó napot! Boldog nőnapot kívánok!
— Köszönöm — morogta mogorván az asszony.
— Szeretnék egy kis virágot venni.
— Itt vannak mind előttem, válasszon.
Ilja alaposan végignézte a cserepes növényeket, a szokásos rózsákat, néhány gerberát…
— Szép tulipán nincs?
— Fiatalember, aki szép tulipánt akart venni, az reggel jött, nem estefelé.
— Hát, így alakult. Elhúzódott a munkám.
— Persze-persze, tudjuk mi, hogyan és kikkel „húzódik el” a férfiak munkája…
— Ugyan már, ne beszéljen így, ez nem rólam szól.
— Mindegyik férfi egyforma… Van egy csokor, amit rendelésre készítettem, de nem jöttek érte.
A nő átvitte Ilját a szomszédos helyiségbe, ahol a polcokon ajándéktárgyak sorakoztak. Egy kis asztalkán pompás csokor állt — lila és fehér, rojtos szélű tulipánokból.
— Gyönyörű! Mennyibe kerül?
— Ezerötszáz rubel.
A boldogság doboza
Ilja zavarba jött — csak ezer rubel volt nála. Kérje meg, hogy tartsa meg, amíg hazaszalad pénzért? Közel van, de Jana már biztosan nem engedné el sehová. Ezt pontosan tudta, ezért elindult kifelé.
— Hát milyen férfiak vannak manapság… Virágot keresnek a nőnek, de pénz nincs a zsebükben.
— Semmi baj nincs a férfiakkal. Nem egy buliból jövök, hanem épp egy napos műszakból, baleset volt a bányában, embereket mentettünk. Van pénzem, csak egy kicsi hiányzik — mondta ingerülten Ilja.
Kilépett az utcára, az eső még hevesebben szakadt. Az eladó az ablakból nézte utána. Kellemetlenül érezte magát. A vevőktől hallotta, mi történt reggel a város legnagyobb bányájában.
„Ez a fiú életeket mentett, most siet haza a feleségéhez, virágot keres, én meg így beszéltem vele… Boldog lehet, hisz valaki várja otthon. Én meg bezárom a boltot, és megyek a barátnőmhöz — ő is egyedül él. Mint mindig, ketten töltjük az ünnepi estét.”
Ebben a pillanatban Galina látta, hogy egy öregasszony odalépett a fiúhoz, és szó szerint a kabátujjánál fogva húzta be az egyik régi kétemeletes ház udvarába.
— Drágaságom, nagyon sietek, nem tudok most…
— Kisfiam, édesem, rajtad kívül nincs, aki segítene. Tíz perc az egész. Kérlek szépen!
Amíg az udvar felé haladtak, az öregasszony elmondta, hogy valaki két apró kiscicát hagyott az ő lépcsőházukban. Ő elment tejért, hogy megetesse őket, de mire visszajött, a cicák eltűntek. Kiszöktek és felmásztak egy fára, most nem tudnak lejönni, és keservesen nyávognak.
— Nincs kit megkérjek. A szomszédaim, tudja, nem jóindulatúak. Mindig fújolnak, amiért kutyákat és macskákat etetek. Hamarosan éjjel lesz, nem hagyhatom őket a fán.
Megérkeztek a helyszínre. A cicák valóban hangosan nyávogtak az egész udvarban. Kicsik voltak, vizesek, koszosak… Mégis egyértelműen látszott, hogy mindkettő tűzvörös. Természetesen Iljának nem okozott gondot felmászni a fára és lehozni őket. A kezében tartotta őket, és érezte, ahogy apró szívük dobog. Már nem nyávogtak, csak néztek rá kékeslilán csillogó szemükkel.
— Hát ez hihetetlen, teljesen egyformák.
— Kívülről nem lehet megkülönböztetni, de az egyik fiúcska, a másik kislány. Megnéztem őket, amikor megtaláltam.
— Talán testvérek?
— Lehet. Hogy volt szíve valakinek ilyen aprókat kidobni, ráadásul vöröseket? Vörös cicát nem szabad kidobni, ők boldogságot hoznak a házba.
— Vörös cicák? Boldogságot?
— Igen, ez egy jól bevált népi hiedelem.
— És most hová lesznek?
— Nem tudom. Nekem otthon már négy állatom van. Most elviszem őket, holnap kiviszem a piacra, hátha valaki örökbe fogadja őket – a boldogság kedvéért.
— Ne is mondjon ilyet, nagymama, semmi piac! Ha testvérek, nem szabad elválasztani őket. Elhozom én a boldogságot magamnak.
Ilja elképzelte, ahogy a szegény öregasszony másnap a piacon kínálgatja a kiscicákat az embereknek.
És ha nem tudja elajándékozni őket, hazaviszi, és megint csak morgolódni fognak a szomszédok.
– Fiam, adjon Isten neked egészséget. Mégsem halt ki teljesen a jóság a világból.
A cicák túlságosan is elevenek voltak, nem maradtak nyugton, felmásztak Ilja nyakába, aztán a fejére. A karmocskáik élesek voltak, mindjárt kiszakítják a dzsekijét. Rájött, hogy így nem tudja őket hazavinni. Ekkor eszébe jutott, hogy a virágboltban van egy ajándéktárgyas részleg – épp ott állt az a tulipáncsokor is az asztalon. Talán van valami kartondoboz az üzlet tulajdonosánál?
Az üzlet ajtaja nyitva volt, de belül már nem égett a villany.
– Elnézést, megint én vagyok. Segítséget szeretnék kérni.
– Még egy perc, és lekéste volna. Már majdnem bezártam. Csokrot szeretne?
– Nem. Csak nincs véletlenül egy kartondoboza?
A bolt tulajdonosnője csodálkozva felvonta a szemöldökét, és felkapcsolta a villanyt. A fiú a mellkasához szorított két apró, nedves szőrgombócot.
– Kérem, segítsen. Így nem tudom hazavinni őket. Nincs véletlenül valami felesleges doboz az ajándéktárgyak közül?
– Uramisten, hol találta őket?
– Fáról szedtem le. Egy néni kért meg rá. Nem jutok el így hazáig.
– Szóval ez volt. Láttam is, ahogy az ablakból néztem, hogy hová visz téged az a néni.
– Vörös cicák, őket nem szabad kidobni, szerencsét hoznak a házba.
– Szerencsét?
– Igen, így tartja a babona.
A bolt tulajdonosa értetlenkedve nézett Iljára. „Milyen különböző emberek vannak a világon. Egy egyszerű fiú, aki sehogy sem jut el a feleségéhez. Állandóan másokat ment.” Csak most vette észre, milyen jóságos az arca… és milyen férfiasak a kezei, amelyek újra meg újra leszedik a válláról az ijedten fészkelődő cicákat.
– Van természetesen dobozom.
Galina nemcsak egy kartondobozt hozott ki a raktárból, hanem segített is lyukakat vágni rá egy papírvágó késsel, majd felülről leragasztotta ragasztószalaggal, hogy a cicák ne tudjanak kimászni.
– Nagyon szépen köszönöm. És még egyszer boldog nőnapot! Elnézést a zavarásért.
Ilja az ajtó felé indult, már a kilincset fogta, amikor a bolt tulajdonosa utána szólt:
– Várjon csak, fiatalember. Hogy is hívják?
– Ilja.
– Iljuska, elfelejtette a virágokat.
– Á, nem, szó sincs róla…
– Nem értett meg. Nem kell fizetnie. Vigye csak el a csokrot.
Galina átnyújtotta Iljának a lila-fehér, rojtos szélű tulipáncsokrot.
– Ezt nem fogadhatom el. Van nálam ezer rubel, a többit holnap behozom. Rendben?
– Én viszont elfogadom. És semmi „rendben”. Nem kell semmit visszahozni. Ez a feleségének van. Mondja meg neki, hogy nagyon szerencsés, hogy ilyen férje van.
– Köszönöm!
Ilja végre elindult hazafelé. Galina pedig még sokáig nézett utána – ennek a jószívű fiúnak, a tulipáncsokorral és a szerencsét rejtő dobozzal.
Ilja nem telefonált, hanem csendben kinyitotta az ajtót a kulccsal. Jana meghallotta, és azonnal kirohant az előszobába.
— Drágám, boldog születésnapot és nőnapot! Végre hazaértem.
— Köszönöm, Iljuska, de gyönyörű! Ilyen színű tulipánt még sosem láttam. Egész várost bejártad a virágokért?
— Virágot kerestem, de találtam még valamit – egy doboznyi boldogságot.
Letette a kartondobozt a puffra, leszedte róla a ragasztószalagot és kinyitotta. Az egyik sarokból négy, egymáshoz bújt kiscica nézett rájuk hatalmas, kékes-lilás szemekkel.
— Hát ti mind csurom vizesek vagytok! Na jó, először Ilja fürdik, aztán a kicsik!
Egy egésznapos ügyelet, városi bolyongás és forró fürdő után Ilját elnyomta az álom.
— Jana, csak egy órácskára ledőlök.
— Persze, pihenj csak. Ha felébredsz, együtt ünnepelünk.
— Egyedül is boldogulsz velük?
— Hogyne. Nézd csak, milyen jók most.
A kiscicák nyugodtan ültek az előszobában, a doboz mellett, amiben érkeztek. Jana nem siette el az ismerkedést — hagyta, hogy maguktól fedezzék fel az új otthonukat. De a cicák nem siettek, mintha még mindig nem hinnék el, hogy ez már az ő otthonuk.
Ilja elaludt, Jana pedig közben samponnal megfürdette a cicákat, majd törölközővel megszárította őket, amikor megcsörrent a telefon. A nővére, Lera hívta.
— Na, hogy vagytok, húgocskám? Ünnepeltek már?
— Még nem. Iljusának nehéz volt az ügyelete. Ha felébred, akkor kezdjük.
— Akkor egy kicsit unatkozol?
— Egyáltalán nem. A férjem egy doboz boldogsággal lepett meg.
— Miféle boldogsággal?
— Holnap este úgyis jöttök, meglátjátok.
— Na, Ilja még mindig igazi meglepetésmestere.
— Ő a legjobb!
Késő este volt már, de Jana és Ilja még mindig az asztalnál ültek és pezsgőt kortyolgattak. Családi hagyománnyá vált, hogy március 8-át kettesben ünneplik, másnap pedig meghívják a rokonokat és barátokat. Figyelték, ahogy az új családtagok felfedezik a lakást. A jóllakott, illatosra fürdetett és már megszáradt kiscicák komoly képpel sétálgattak a szobában.
A város másik végén is pezsgőspohárral ültek az ünnepi asztalnál ketten — két érett, de magányos nő. Mindkettőjüknek sikeres vállalkozása volt, és koccintottak: „Egészségünkre, szépségünkre és a jó üzletmenetre.” De az egyikük egészen másra gondolt — arra vágyott most a legjobban, hogy valaki éppúgy, szakadó esőben, egész városon át tulipánt keressen neki… és hozzon egy doboznyi boldogságot.
