Apa bezárkózott, egyre többször maradt bent a munkahelyén. Némán éltünk: evett – némán, tévét nézett – némán, néha megsimogatta a fejem, és a fülembe súgta: „Tarts ki, itt vagyok veled.” Én pedig csak bólintottam. Mert sírni – az mintha zavarná mások gyászát.
Sandy véletlenül került hozzánk. Vagyis, a harmadikról a szomszéd hozta. Azt mondta, a bolt előtt találta, de nem tarthatja meg – allergiás. Vörös volt, fehér mellkassal és mókusfarkú. A fülei hegyesen álltak. A szeme aranyszínű volt.
Az ajtóban álltam mezítláb, egy nyuszis pólóban, és néztem, ahogy összegömbölyödik a fonott kosárban. Aztán felemelte a fejét, rám nézett – és nem vette le rólam a szemét. Leguggoltam, kinyújtottam a kezem. Nem szaladt el. Csak az orrával a tenyeremhez ért, és dorombolni kezdett.
Sandynek neveztem el. Mint abban a filmben, amit egyszer anyával együtt néztünk.
Attól a naptól kezdve mindenütt ott volt. Az ablakpárkányon, amikor leckét írtam. A lábam mellett, amikor vacsoráztam. A párnámon – amikor nem tudtam elaludni. A fülembe dorombolt, simán és magabiztosan, mintha azt mondaná: „Itt vagyok. Minden rendben.”
Apa eleinte morgott a „szőr a levesben” miatt, aztán megenyhült. Sandy – hát ő jó volt, okos. Érezte, ha sírok, ha félek. És sosem ment messzire. Még ha nyitva volt is az ablak – ott ült mellettem. Tudta: én az övé vagyok. Ő meg az enyém.
Amikor eltelt egy év, és a fájdalom kicsit tompult, apa bemutatta Tánát.
– Tánával úgy döntöttünk, megpróbálunk együtt élni – mondta. – Ugye, nem bánod?
Nem válaszoltam semmit. Csak bólintottam. Tána magas volt, egyenes hajjal és drága parfüm illatával. Új abroszokat és törölközőket hozott a házba, átrendezte a tányérokat a konyhában, és egy képet akasztott fel – lila pipacsokkal.
Nem csinált semmi rosszat – látszólag. Egyszerűen csak… idegen volt.
Sandy is érezte ezt. Nem ment a közelébe. Csak egyszer sétált el mellette, és Tána a farkát elhessentette, mintha csak egy legyet akarna elzavarni. Aztán így szólt:
– Mindenhol szőr van. És ez a szag… A macskaalom a fürdőben – finoman szólva is furcsa.
Apa zavarba jött:
– De hát nem zavar… Nem csinál kárt.
– Nekem kellemetlen. Különben is, talán allergiás vagyok.
Apa nem vitatkozott.
Onnantól Sandy alig hagyta el a szobámat. Különösen gondosan takarítottam utána, elmostam a tálkáit, becsuktam az ajtót, hogy „ne zavarjon”. De akkor is éreztem – nem szereti őt. Sem őt. Sem talán engem.
Aztán apát kiküldték egy üzleti útra. Azt mondta, egy hónapra. Másik város, fontos projekt. Ketten maradtunk Tánával.
Az első napokban alig szólt hozzám. Köntösben járkált a lakásban, sorozatokat nézett. Néha felsóhajtott: „Hát szép kis rendetlenség van itt…” Igyekeztem nem az útjába kerülni.
Aztán egy reggel arra ébredtem – Sandy eltűnt.
Bejártam az egész lakást. Az ágy alatt – semmi. A fürdőszobában – sehol. Az erkélyen, a szekrényben, még a szennyeskosárban is – sehol.
– Tána, nem látta Sandyt?
A konyhában állt, kávét ivott. Lassan felém fordult, megvonta a vállát:
– Talán kiszökött. Reggel levittem a szemetet. Nyitva hagytam az ajtót. Hát… elment.
– Hogyhogy elment?
– Hát, félős volt. Talán megijedt valamitől. A macskák ilyenek – jönnek-mennek, ahogy akarnak.
Nem hittem el. Nem mehetett el. Félt a lépcsőtől. Sose ment ki egyedül. Ő – nem csak egy macska volt.
Papucsban rohantam ki az utcára, hívtam őt, benéztem az autók alá, a pincékbe, a padok alá. Egy padon ülő szomszédasszony súgta oda:
— A vörös cicus reggel még ott volt a kukáknál. Aztán elszaladt valamerre.
Kinyomtattam hirdetéseket, kiragasztottam minden lépcsőházba, megadtam apám telefonszámát. Én magam ételt hagytam a bejáratnál, esténként elemlámpával jártam a környéket. Apának röviden írtam: „Sandy eltűnt. Keresem.” Ő válaszolt: „Tarts ki, kicsim. Meg fog kerülni. Ő okos.” De nem hívott fel. És én nem kértem.
Hetek teltek el. Egy hónap. Nem jött vissza. Mintha ködben éltem volna. Mentem iskolába, hazajöttem, bámultam az ablakon, alig szóltam bárkihez. Majdnem minden éjjel álmodtam vele. Mindig ugyanaz az álom: előbújik az árnyékból, elindul felém, és megfogom. Aztán felébredek — és üresség.
Egyszer Tána, miközben elment mellettem, odavetette:
— Lehet, hogy így volt a legjobb. Meddig lehet tűrni azt a szőrt és a szagot?
Akkor először villant át a fejemen a gondolat: mi van, ha ő… kidobta? És ez a gondolat ott maradt bennem örökre.
Eltelt két év. Elköltöztünk. Új környék, új lakás. Majdnem tizenhárom voltam. Tornacipőt hordtam, fülhallgatóval zenét hallgattam, és úgy tettem, mintha minden mindegy lenne. De ha megláttam egy vörös macskát — összeszorult a szívem: mi van, ha…?
Bejártam a menhelyeket. Nem hitből — szükségből. Már ismertem az összes helyi macskát, mindnek nevet adtam, etettem őket, de a sajátomat nem találtam. Tánával alig beszéltünk. Apa a munkájának élt. Én meg magamra maradva nőttem fel. És belül egyre csak nőtt az üresség.
Egyszer tavasszal apám ismerőseihez mentünk vendégségbe. Családi ház, udvar, saslik. Tána bent maradt a házban. Én kimentem. És megláttam őt.
A macska a lépcsőn ült. Vörös. Sovány. A mancsát felhúzta maga alá. A füle szakadt volt. De a szeme… ugyanaz.
— Sandy?… Sandy, te vagy az? — suttogtam.
Nézett. Bizonytalanul. Leguggoltam, kinyújtottam a kezem. Odajött, az orrával a tenyeremhez ért, aztán — az arcomhoz. Nem bírtam tovább — némán sírtam, átöleltem, ő remegett, de nem menekült el.
Később kijött a házigazda:
— Ja, ez a mi Fürgénk. Egyszer csak megjelent. Aztán itt maradt. Már két éve itt van. Olyan, mint a sajátunk, de vad.
Kifújtam a levegőt:
— Ez az én macskám. Két éve tűnt el. Keresem azóta is.
— Vigyed nyugodtan. Látszik, hogy rád várt.
Most újra mellettem van. A párnán alszik, csak a régi táljából eszik — megtaláltam egy régi dobozban. Csendes. Nem tolakodik. De ha leülök — mellém fekszik.
Apa nem kérdez semmit. Tána úgy tesz, mintha nem is létezne. Ő is ignorálja — mintha sose ismerte volna.
És én minden este suttogom neki:
— Köszönöm, hogy visszajöttél. Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni. Soha többé nem hagylak el. Soha.
Most már mindig bezárom az ablakokat. Akkor is, ha csak egy percre megyek ki.
Mert most megint az enyém. És többé senki sem veheti el tőlem.
És neked volt már hasonló történeted? Írd meg. Fontos lenne elolvasni.
