— Szia, Lénácska! Mikor jössz már végre hozzánk? — Szvetka, András feleségének hangja túlságosan is vidáman csengett ezen a korai szombat reggelen.
Az ágyban feküdtem, próbáltam felébredni, és a telefonom után nyúltam.
— Egy hét múlva terveztem. Mi történt?
— Semmi különös — halk zörgés hallatszott a vonal másik végén, mintha a kezével takarta volna el a mikrofont. — Csak úgy gondoltuk, kicsit pihenünk a nyaralódban. Ugye nem baj?
Felpattantam ülőhelyzetbe. Miféle „gondoltuk”? És egyáltalán, hogy kerültek oda?
— Szvetka, én nem hívtalak titeket. Nem adtam oda senkinek a kulcsot.
— Jaj már, ne csináld! Hiszen rokonok vagyunk! — nevetett fel. — Andriska mondta, hogy a pótkulcs ott van a lépcső melletti kő alatt. Egy hétig maradunk, aztán megyünk is. A gyerekek egyszerűen odavannak!
Összeszorult a szívem. A nyaralót három éve örököltem a nagymamámtól. Az volt az én menedékem, különösen most, hogy Makszim elment egy turnusra a tajgába.
Két hónap teljes csend — ilyen a megállapodás. Se műholdas telefon, se internet.
— Szvetka, ez az én nyaralóm. Nem lett volna szabad…
— Na jó, most mennem kell, a gyerekek reggelizni akarnak. Gyere egy hét múlva — addigra már elmegyünk! — és bontotta a vonalat.
A telefonom sötét kijelzőjét néztem. Visszahívtam — csak hosszú kicsengés. Másodjára már az első sípszó után lerakta. Üzenetet küldtem — elolvasta, de nem válaszolt.
Egész nap csak járkáltam fel-alá. Menjek most azonnal? De holnap ott a legfontosabb prezentáció a munkában — féléves munkám gyümölcse. Lemondani róla egyenlő lenne az előléptetés elvesztésével. És hát Szvetka meg András… velük jobb nem ujjat húzni.
Emlékszem, amikor hívatlanul betoppantak az új lakásomba az egész pereputtyal — három gyerekkel és egy kutyával. A kutya összevizelte a szőnyeget, a gyerekek összevissza firkálták a hálószoba falait, Szvetka meg csak vihogott: „Ugyan már, a gyerekek csak jól érzik magukat!”
Úgy döntöttem, kivárok egy hetet. Mit is tudnának művelni hét nap alatt? Fürdenek a folyóban, sütögetnek. Csak a házat ne gyújtsák fel.
A hét végtelenül hosszúnak tűnt. A prezentáció jól sikerült — még prémiumot is kilátásba helyeztek, de nem tudtam örülni. Minden este próbáltam hívni Szvetkát — ki volt kapcsolva. Írtam Andrásnak — semmi válasz.
Péntek este elkezdtem pakolni. Reggel indulás. Négy óra vonattal, utána busz a faluba.
Az úton a nagymama kertjére gondoltam. Két almafa a kerítés mellett — Fehér Nyári és Antonovka. A születésem évében ültette őket. „Ahogy te növekedsz, úgy nőnek ők is” — mondta mindig a nagyi.
A megállótól tizenöt perc séta a nyaralóig. Mentem, és éreztem — valami nincs rendben. Innen már látszani szoktak a fák lombjai a kerítés fölött. Most — semmi.
Gyorsítottam a lépteimet. Bekanyarodtam — és megdermedtem.
A kertkapu tárva-nyitva. Az udvaron fekete foltok a fűben, mintha ott tüzet raktak volna. A grillsütő a pünkösdirózsás ágyás közepén állt — pontosabban azon, ami abból maradt: letaposott föld, törött szárak.
De ez mind semmiség volt. Azt a helyet néztem, ahol az almafáknak kellett volna állniuk. Most két frissen vágott tuskó meredezett ott. A fűrészpor még ki sem száradt.
— Jaj, megjöttél, Lénácska! — Szvetka kilépett a házból egy pohár borral. Utána kirobbantak a gyerekek fagylalttal a kezükben. — Korán jöttél, még nem pakoltunk össze.
Csak álltam ott, és a tuskókat néztem. Gombóc a torkomban, szememet elöntötték a könnyek. Harminc éve nőttek azok a fák. Harminc éve.
— Mit tettetek? — remegett a hangom…
— Ja, ez? — legyintett közömbösen Szvetka. — Kivágtuk az almafáidat. Úgyis zavarták a pihenést, és te nem voltál itt.
— Zavarták?.. — ismételtem hitetlenkedve.
— Hát persze. Szárazak voltak, öregek, árnyékot vetettek. Medencének akartunk helyet csinálni.
— Medencének?! — majdnem elakadt a lélegzetem. — A nagymama fáit vágtátok ki egy felfújható medencéért?
— Nem direkt — kortyolt bele a borába. — Csak tényleg útban voltak. Különben is, savanyú almák voltak rajtuk. A boltban veszünk rendeset.
Ekkor kijött a házból András, egy üveg itallal a kezében.
— Lénácska, miért vagy ilyen sápadt? Semmi gond. Öregek voltak azok a fák, úgyis kidőltek volna hamarosan. Takarítottunk neked a telken — szinte szívességet tettünk.
— Szívességet?! — összeszorítottam a fogamat. — Betörtetek a házamba, kiirtottátok a fáimat, tönkretettétek a telket, és ez szerintetek szívesség?
— Na, azért nem tettünk tönkre semmit — fújtatott Szvetka. — Csak kicsit kikapcsolódtunk. Úgysem jársz ide túl gyakran. Térdig ért a fű, amikor megérkeztünk.
— Semmi közötök hozzá, hogy mikor jövök ide vagy hogy milyen a fű! Ez az én tulajdonom!
— Jaj, lazíts már — legyintett András. — Család vagyunk. Miért viselkedsz így? Maxim nem hisztizne ennyit.
Ezek a szavak teljesen összetörtek. Maxim éppúgy szerette azokat a fákat, mint én. Minden ősszel együtt szedtük az almát, lekvárt főztünk, szárítottuk a gyümölcsöt. És most…
— Pakoljatok — mondtam halkan. — Azonnal.
— Hogyhogy? — háborodott fel Szvetka. — Mi vasárnapig akartunk maradni…
— Pakoljatok. Vagy hívom a rendőrséget — mondtam keményen. — Vannak képeim a kertről a ti érkezésetek előtt. És tanúk is igazolni tudják, hogy nem hívtalak titeket.
— Komolyan mondod? — András homloka ráncolódott. — Pár fa miatt képes vagy feljelenteni a rokonaidat?
— Ezek nem „pár fa” voltak. De ezt ti úgysem értitek meg.
Szvetka fitymálóan fújt egyet:
— Hülye liba. Gyere, Andriskám, nincs itt mit keresnünk. Egy fösvény, aki ekkora hisztit csinál pár öreg tuskó miatt.
Két órán át készülődtek. Direkt lassan, hangosan méltatlankodva, ajtókat csapkodva. A gyerekek nyafogtak, hogy még egyszer akarnak fürödni. Szvetka teátrálisan „kereste” a holmijukat az összes szobában, mintha direkt mindenütt otthagyna valami nyomot maga után.
Én csak álltam a tuskók mellett, és emlékeztem: hogy tanított a nagymama szemzést csinálni, hogy sátorban aludtunk Maximnal ezek alatt a fák alatt az első nyár után, hogy megígérte, épít majd egy lombházat a gyerekeinknek.
— Kár volt ezt csinálnod — jött oda András az utolsó bőrönddel. — Ha Maxim megtudja, biztos nem helyesli majd. Tudja, hogy mi egyszerű emberek vagyunk, nem cicózunk. Hát kivágtuk a fákat, na bumm! Ültetsz majd újakat.
— Az újak harminc év múlva virágoznak majd — feleltem, anélkül hogy ránéztem volna. — Addigra talán már nem is leszek.
— Már megint túlzásba esel — gyújtott rá. — Ha visszajön Maxim, elmondjuk neki, hogy kidobtál minket. Majd meglátjuk, mit szól hozzá.
Megfordultam, és egyenesen a szemébe néztem:
— Mondjátok el. Mindenképp meséljétek el, hogyan törtetek be egy idegen házba. Hogyan pusztítottátok el a fákat, amelyeket a felesége az imádott nagymamájától örökölt. Hogy hogyan tettétek tönkre a telket. Meséljétek el mind.
András lesütötte a szemét.
— A kulcsokat — nyújtottam ki a kezem.
— Milyen kulcsokat?
— A nyaralóét. Minden példányt.
— Nincs nálunk…
— András, nincs kedvem játszani. Vagy kulcsok, vagy rendőrség.
Mogorván túrt a zsebébe, és átnyújtotta a kulcscsomót. Azonnal felismertem a nagymama kulcstartóját — egy kis fából faragott almafát. Összeszorult a szívem.
Szvetka már a gyerekekkel együtt a kocsiban ült, és az ablakon kihajolva nézett rám, mint egy sértett szent.
— Még egy feltételem van — mondtam, amikor András kinyitotta a vezetőoldali ajtót. — Add át az egész rokonságnak: ezentúl senki közületek nem lépheti át ennek a háznak a küszöbét. Soha többé.
— Ezt most csak dühödben mondod…
— Nem. Ezt most eldöntöttem. És nem fogok meggondolni semmit.
Az autó eltűnt a kanyarban, porfelhőt hagyva maga után. Visszamentem a tuskókhoz, leültem melléjük, végigsimítottam tenyeremmel a friss vágás felületén — évgyűrűk sorakoztak ott, mindegyik egy darabka történet, amit egy láncfűrész szakított félbe.
Elővettem a telefonom, megnyitottam a Maximnak szóló beszélgetést. Még másfél hónapig nem fogja elolvasni, de ki kellett írnom magamból:
„Max, kivágták az almafáinkat. Azokat, tudod, amiket annyira szerettünk. Kidobtam őket, és megtiltottam, hogy valaha visszajöjjenek. Tudom, hogy nem szereted a konfliktust, de én már nem bírom tovább. Nem akarok többé tűrni. Ezek a fák többet jelentettek nekem, mint az egész rokonság együttvéve. Bocsáss meg, ha ez elszomorít. De helyesen cselekedtem. Szeretlek.”
Elküldtem. Felálltam, leporoltam a farmert, bementem a fészerbe, és elővettem az ásót. Visszamentem a tuskókhoz.
Mindegyik mellé mély gödröt ástam. Holnap elmegyek a faiskolába, és veszek két facsemetét — egy fehér nyári almát és egy Antonovkát.
Már most alig várom, hogy megnőjenek. Bár lehet, nem fogom megérni. De majd valaki más szüreteli le róluk az almát. És emlékezni fog rá, hogy itt valaha más fák álltak. És arra is, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani.
A mérgező emberek előtt nem szabad ajtót nyitni. Akkor sem, ha rokonok. Sőt — főleg akkor nem.
Este a tornácon ültem egy csésze teával. Az almafák nélkül a kert üresnek, kopasznak tűnt. De sok év után először éreztem szabadságot.
Nem kell többé magyarázkodnom, miért nem akarok Szvetkával és Andrással találkozni. Nem kell elviselnem a bunkóságukat valami ködös „családi béke” kedvéért. Nem kell mosolyognom, amikor sírni vagy ordítani szeretnék.
Megrezdült a telefonom — üzenet az anyósomtól:
„Léna, mit műveltél?! András azt mondta, kidobtad őket! Hogy tehettél ilyet?! Hisz egy család vagyunk!”
Elolvastam, elmosolyodtam, és letiltottam a számát. Aztán még gondolkodtam kicsit, és letiltottam még öt „rokont”.
A nagymamámnak igaza volt, amikor azt mondta:
„Lénácska, jegyezd meg — aki nem becsüli a tiédet, az az idődet sem érdemli meg.”
Kár, hogy két kivágott fába került, mire ezt végre megértettem. De jobb későn, mint soha.
Holnap új élet kezdődik. Két apró csemetével és egy nagy szóval: „nem” — mindazoknak, akik a jószívűséget gyengeségnek hiszik.
