Hazatértem, és rájöttem, hogy a feleségem megszabadult a három macskámtól.
– Nem bírtam tovább azt a szőrt mindenütt, felejtsd el – vetette oda röviden, mentegetőzve.
Végigjártam az összes menhelyet a környéken, hirdetéseket adtam fel, szórólapokat nyomtattam. Hetekig kerestem őket, de hiába. A feleségem nem mondta el, hová kerültek pontosan.
Nem maradt más választásom, mint bosszút állni a kegyetlen feleségemen – főleg miután felhívott egy barátom, és azt mondta, tudja, hol vannak a macskáim. Az egész világom a feje tetejére állt, amikor megtudtam, hol vannak.
Most elmesélem a történetemet – ti pedig írjátok meg, szerintetek helyesen cselekedtem-e.
A feleségem az engedélyem nélkül szabadult meg a macskáinktól: hetekig kerestem őket, míg véletlenül meg nem tudtam, hol vannak a kedvenceim
Amikor kinyitottam az ajtót, síri csend fogadott. Túl mély, túl természetellenes. Semmi tappancszaj a padlón, semmi halk dorombolás. Összeszorult a szívem a rossz előérzettől.
– Hol vannak a macskák? – kérdeztem a feleségemtől, még le sem vettem a cipőmet.
Ő nyugodtan ült az asztalnál, a telefonját nézegette. Fel sem pillantva mondta:
– Odaadtam őket. Nem bírtam tovább azt a szőrt mindenhol.
Megdermedtem. Szóhoz sem jutottam. A három szőrös barátom már jóval a házasságunk előtt része volt az életemnek. Ők voltak a családom. És most egyszerűen… nincsenek többé?
– Mit jelent az, hogy „odaadtad”?! – remegett a hangom a dühtől.
– Azt, hogy most már tisztaság van, és végre normális életet élhetsz, nem pedig ezeknek az állatoknak a rabszolgájaként! – nézett rám, a tekintetében nyoma sem volt megbánásnak.
– Kinek adtad őket?!
– Jó kezekben vannak – válaszolta röviden. – Felejtsd el őket.
Elfelejteni? Hogyan lehetne elfelejteni őket? Belül minden darabokra hullott. Ez nem csak egy tett volt – ez árulás volt.
Bejártam az összes menhelyet a környéken, hirdetéseket adtam fel, szórólapokat ragasztottam ki. Hetekig kerestem őket, de semmi. A feleségem nem volt hajlandó elárulni, hová kerültek, sőt, a tekintetében olyan düh volt, mintha én lennék a probléma ebben a helyzetben.
Aztán egy ismerős írt az egyik menhelyről:
„Azt hiszem, láttam a macskákat. Néhány napja hozott be egy nő hármat, nagyon hasonlítottak a tieidre.”
Hevesen vert a szívem. Azonnal felhívtam őket.
– Még ott vannak? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
– Sajnálom, de már új gazdára találtak.
Megszédültem. Kinyögtem:
– Megtudhatom, kik vitték el őket? Meg kell találnom őket.
– Sajnos ezt nem árulhatjuk el, de biztosíthatjuk, hogy jó helyre kerültek.
Hazamentem – teljesen üresen. A feleségem enyhe mosollyal fogadott.
– Na? Megnyugodtál? – kérdezte fölényesen.
Ránéztem, és akkor megértettem: nem tudok tovább együtt élni valakivel, aki képes ilyesmire. Még aznap este összepakoltam, és elköltöztem. Egy héttel később beadtam a válókeresetet.
Eltelt néhány hónap. Egy nap véletlenszerűen böngésztem a menhely weboldalát, és rákattintottam a „Sikeres örökbefogadások” szekcióra. És hirtelen… megálltam.
A macskáim.
Három külön család, három boldog macskakép, három új otthon. Éltek, egészségesek voltak, szerették őket. Sokáig néztem a fotókat, aztán először, hosszú idő után, mélyen lélegeztem.
Rendben voltak. És talán most már én is.
