– Te szemtelen kis lotyó! – kiáltotta hangosan és dühösen Irina Viktorovna, haragosan összevont szemöldökkel.
Keze hirtelen lendült Natasa feje felé, és a csattanó nyaksó ütés úgy hallatszott az asztalnál, mint egy lövés. Natasa a meglepetéstől összerezzent, és kiejtette a kanalat a tányérjába. A keserűség és harag hulláma azonnal elárasztotta – nem ez volt az első támadás az anyósa részéről, de ez volt az első, amikor testi bántalmazásig fajult a helyzet.
Irina Viktorovna semmibe vette a menyét. A nyugodt, intelligens és kifinomult Natasa idegesítette őt az udvariasságával és előkelő modorával. Irina Viktorovna egész életét egy zöldségraktár raktárosaként töltötte, alkoholisták és volt elítéltek között, így a menyét csak „úri kisasszonynak” látta, akit mélyen megvetett.
Különösen elmérgesedett a helyzet azután, hogy a fia elvesztette az állását, és már nem tudták fizetni az albérletet – így költöztek hozzá. Innentől kezdődött az igazi próbatétel… Natasa próbált kijönni az anyósával, de amikor a férje – aki egykor szerető férj volt – anyja pártjára állt, és maga is zsarnokká kezdett válni, a nő komolyan fontolóra vette a menekülést ebből az egész helyzetből.
És végül maga Irina Viktorovna súgta meg a megoldást. Előtte Natasa Vologyára haragudott – a férje megint ott állt előtte közönyös arccal, új nadrágján zsíros foltokkal. A levest, miközben valamit mesélt a munkájáról, véletlenül a földre ejtette.
– Most takarítsd fel te! – kiáltott rá Natasa remegő hangon.
Ebben a pillanatban Irina Viktorovna teljes erejéből megütötte a menyét – anyai düh vezérelte. Nem engedhette, hogy ez a törékeny kis lány megalázza az ő drága fiát!
Amikor Vologya meglátta a felesége arcát az ütés után, hirtelen hangosan nevetni kezdett, és anyjához fordulva nevetve mondta:
– Anya, te egy hős vagy! Nézd csak meg! Mintha egy vígjátékban lennénk! Nataska, olyan vagy most, mint egy ijedt tyúk, akit elzavartak az ülőről!
Ez a nevetés volt az utolsó csepp. Natasa könnyei már folytak – kiszaladt a házból, alig tudta felvenni a cipőjét, és nagy csattanással becsapta maga mögött az ajtót.
– Na, sírjon csak! Akár egy kisgyerek! – kiáltott utána Vologya, miközben a tévé távirányítója után nyúlt.
Még csak meg sem próbálta megállítani, vagy legalább megkérdezni, mi történt – teljesen közömbös volt.
– Ha visszajön, takarítsa fel a levest – jelentette ki. – Anya, semmiképp se nyúlj ahhoz a tócsa vízhez! Majd Nataska elintézi.
– Igazad van, fiam – válaszolta Irina Viktorovna. – Még fiatal, túl érzékeny… Ez a kisasszony mindig is elkényeztetett volt. Menjen csak sétálni, lehiggad – úgysem megy messzire. És hallod, mit mondok: ne engedd többet, hogy megalázzon! Érted? A családban a férfinak kell a főnöknek lennie!
Fiát vállon veregetve Irina Viktorovna elégedetten elmosolyodott – rend lett a házban.
Egy óra múlva Natasa valóban visszatért. Nyugodt és összeszedett volt. Egy szót sem szólt sem a férjéhez, sem az anyósához, kiment a konyhába, óvatosan feltörölte a padlót, ahol addigra már Barszik, a macska lakmározott, majd észrevétlenül leült egy sarokba, hogy tovább olvassa kedvenc könyvét.
Másnap reggel pedig Vologyát és anyját váratlan meglepetés érte.
Szokása szerint későn ébredt, nyújtózkodva indult a konyhába, kávéról és valami finomságról álmodozva. De ahogy kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a nappali üres.
– Anya! Te akarsz átrendezést csinálni? – kiáltott értetlenül. – Hol van az órám? Hol van a laptopom? És hol van egyáltalán Natasa?
Irina Viktorovna is épp csak felébredt, magára kapott egy köntöst:
– Milyen óra, fiam? Mi folyik itt?
– Eltűnt az ébresztő az éjjeliszekrényről! Nincs meg a laptop! Még a telefonom sincs meg!
Mindketten nekiálltak átkutatni a lakást. A felsorolt dolgok mellett eltűnt Vologya drága új sportcipője és az aranygyűrűje is, amit mindig az asztalkán hagyott éjszakára.
– Anya, nem értem! Hová tűntek a dolgaim?! – kiabált Vologya, már pánikolva.
– Lehet, hogy kiraboltak minket? – suttogta Irina Viktorovna, elsápadva. – Hogyhogy még életben vagyunk?!…
Eszébe sem jutott, hogy Natasa önként távozott – az ő fejében a meny csak kiugrott kenyérért vagy kivitte a szemetet. Ám amikor alaposabban körülnéztek a lakásban, észrevettek egy cédulát, amely gondosan elhelyezve feküdt a konyhaasztalon, a virágváza alatt.
Volodja felkapta a papírt, és hangosan olvasni kezdte:
„Sokáig tűrtelek benneteket, de én nem vagyok sem rabszolga, sem verhető játékszer. Amit elvittem, az az ár azért, amit ti velem tettetek. Veled, Volodja, többé nem akarok együtt élni. Teljesen megváltoztál, amióta az anyádhoz költöztünk. Ne keress – én fogom beadni a válókeresetet. Natasa.”
Mire a végére ért, Volodja zavartan nézett az anyjára. Irina Viktorovna pedig, mihelyt meghallotta a levél tartalmát, dühében elvörösödött:
– Micsoda szemtelen cafka! Mindenünket elvitte! Egyszerűen meglopott minket, érted?! És te ezt a nőt hívtad a feleségednek, Volodja? Egy közönséges áruló! Azonnal utána megyek!
Volodja az ajtó felé vetette magát:
– Visszahozom! Megmutatom neki, ki az úr a háznál! Hogy megjegyezze!
Ám eközben Natasa már édesanyja otthonában volt, a meleg és barátságos nappaliban. Nyugodtan teázott, és így mesélt:
– Mama, nem bírtam ott tovább maradni! Az nem volt család, hanem egy rémálom!
– Én már régóta mondtam, kislányom. El kellett volna jönnöd sokkal korábban. Az anyóssal mindig nehéz kijönni, de a tiéddel – különösen. Büszke vagyok rád, hogy ilyen sokáig kitartottál.
Ekkor megszólalt a csengő. Natasa anyja ajtót nyitott – a küszöbön Volodja állt, ziláltan, dühösen lihegve.
– Hol van a lányuk? Mi ez a bohóckodás?! Miért vitte el a dolgaimat?!
Natasa nyugodtan kilépett a folyosóra, karba tett kézzel:
– Elloptam? Én? Amit elvittem, az három év megaláztatás és gúnyolódás kompenzációja! Ha vissza akarod kapni – vár rád a bíróság. Ott majd elmondok mindent: hogyan engedted, hogy az anyád megalázzon, hogyan nevettél, mikor meg kellett volna védened. Azt hiszed, ez nem hagyott nyomot?
– Milyen erkölcsi kártérítésről beszélsz?! Megőrültél?! – ordított Volodja.
– És te mit gondolsz? Hát nincs igazam? Évekig tűrtem, amit te és az anyád műveltetek velem. Azt hitted, ezt következmények nélkül megúszod?
– Add vissza a holmimat! A karórámat! – visította tovább.
– Ne ordíts! Csak a bíróságon keresztül kapod vissza. Vagy váltsd ki őket a zálogházból. A címét megadjam?
– Te teljesen… teljesen elment az eszed! – Volodja a fejéhez kapott.
Natasa édesanyja, aki mindvégig némán figyelte a jelenetet, végül közbeszólt:
– Fiatalember, viselkedjen rendesen! Ez nem az ön otthona! Ha még egyszer felemeli a hangját, kihívom a rendőrséget. Világos?
Volodja elhallgatott, zavartan és megszégyenülve. Natasa pedig átnyújtotta neki a zálogházból kapott cédulákat:
– Nem vagyok tolvaj, Volodja. Egyszerűen csak nem akarok többé tőled függeni. Vidd, és menj el.
Volodja elviharzott, káromkodva maga elé motyogva.
Néhány nappal később, miután végre túltette magát az átélt megpróbáltatásokon, Natasa beadta a válókeresetet. A döntése végleges és visszavonhatatlan volt.
Otthon pedig Volodja és az anyja képtelenek voltak megnyugodni.
– Fiam, vissza kell hoznod őt! Ez szégyen! Tudja meg, ki a főnök a házban!
– Mama, hogy hozzam vissza? Egyszerűen kidobott engem!
– Biztos vannak barátnői! Próbáld megtudni tőlük, hol bujkál! Nem rejtőzhet örökké!
Volodja próbálkozott… De minden kísérlete kudarcba fulladt. Natasa barátnői, tudva, min ment keresztül, még csak szóba sem álltak vele.
A végén Volodja feleség nélkül maradt, örökös vitában az anyjával, és teljesen elvesztette az önbecsülését. Natasa viszont, miután végleg megszabadult a mérgező környezetből, új életet kezdett – nyugodtat, méltóságteljeset és örömtelít.
Tanulság: Néha jobb időben elmenni, mint az utolsó pillanatig tűrni. Mert az igazi boldogság az önbecsüléssel kezdődik.
