Eladtam mindent, amim csak volt. A régi autómat, a karosszékemet, a lemezeimet. Még az órámat is — azt, amit nyugdíjba vonulásomra kaptam. Mindezt egyetlen jegyért. Egy egyirányú jegyért.
Megtaláltam a volt barátnőmet, akivel fiatalságunk bolondsága miatt szakítottunk, és akit közel ötven éve nem láttam. De én mindig csak őt szerettem, és mindig emlékeztem rá. Azt hittem, már elfelejtett. Kiderült, hogy nem felejtett el — bár férjhez ment máshoz, és született egy fia.
Most már nálam volt annak a nőnek a címe, akit egész életemben szerettem. A fia válaszolt a levelemre — azt írta, hogy az édesanyja mindenre emlékszik.
A repülő felszállt, és én a mellkasomhoz szorítottam egy fényképet. A képen nevetünk, fiatalok vagyunk, egy folyóparton. A kezét fogom. A kép régi, megfakult, de a mosolya minden egyes vonását kívülről ismertem. Az utolsó találkozásunk óta soha többé nem láttam őt, és azt sem tudtam, hogy nézhet ki most.
Magasan, amikor a repülőgép belépett a felhők közé, a telefonom megremegett. Nem siettem megnézni. A szívem így is túl hevesen vert. De végül megnyitottam. És akkor omlott össze az egész világom. Most már azt sem tudom, hogyan éljek tovább.
„Sajnálom… anya ma éjjel meghalt. Várt. Nagyon várt magára.”
Nem éreztem fájdalmat. Csak… ürességet. Mintha minden elnémult volna bennem. A világ elsötétedett. Nem emlékszem, mikor hanyatlott hátra a fejem. Csak a kiáltásokat hallottam, lépteket, valaki beszélt, valaki fogta a kezem.
Később tértem magamhoz. Már a földön. Idegen arcok vettek körül. Valaki vizet adott. Valaki megkérdezte, hogy vagyok. Bólintottam. Nem volt mit mondani. Csak egyet:
— „Akkor is elmegyek. Megígértem.”
És elmentem. Vettem egy csokrot — egyszerűt, mezei virágokat. Kimentem a temetőbe. Megkerestem a sírt a nevével. Leültem mellé. Letettem a fényképet. És a jegyet.
— „Bocsáss meg. Elkéstem.”
Aztán csak ültem. Hallgattam a szelet. És a csendet. Ő ott volt. Tudtam.
Így van ez: mindig azt hisszük, hogy még van időnk. Hogy még megölelhetjük, megcsókolhatjuk egymást. És butaságok miatt válunk el — nem is értve, mit veszítünk. Aztán már túl késő.
Én soha nem láthattam viszont a szerelmemet, pedig egy életen át vártam a találkozásunkat.
