Egy hosszú munkanap után tartottam hazafelé. Apró, kellemetlen eső szitált.
És akkor hirtelen furcsa hangot hallottam.
Nem hasonlított sem emberi hangra, sem kürtre. Ez egy sikoly volt – éles, panaszos. Megálltam. A hang a régi játszótér melletti bokrok közül jött.
Közelebb léptem, lehajoltam… és megláttam őt. Egy varjú. Csapzottan ült ott, a tollai a testéhez tapadtak, az egyik szárnya ernyedten lógott. A madár nem próbált elrepülni. Csak nézett rám.
– „Nyugalom, pajtás. Megnézzük, mit tehetünk” – suttogtam, miközben óvatosan felemeltem, és a dzsekim alá rejtettem.
Otthon egy kis sarkot alakítottam ki neki egy dobozban: meleg törölközők, melegítőpárna, egy kis víz, hús a hűtőből. Ivott, evett – bizalmatlanul, de evett.
Eltelt néhány nap. A szárnya kezdett gyógyulni, a varjú egyre erősebb lett. Először csak a szobában repkedett, aztán kiengedtem az udvarra is. De minden este visszatért.
Aztán… a madár eltűnt. Egy nap, két nap, három nap telt el. Már egy hét is. Kezdtem azt hinni, hogy örökre elment.
De pontosan a hetedik reggelen újra meghallottam az ismerős károgást.
Az ablakhoz rohantam – és ott volt. De nem egyedül.
Valami csillogott a csőrében. Óvatosan letette a tárgyat az ablakpárkányra, majd mintha mi sem történt volna, berepült a szobába. Körberepülte a plafont, letelepedett a kanapé karfájára, és rám szegezte a tekintetét.
Reszkető kézzel felemeltem a kulcscsomót. Egy régi, kopott kulcstartó lógott rajta, apám monogramjával.
Az elhunyt apáméval, aki egy éve távozott közülünk. Ezeket a kulcsokat vele együtt veszítettük el. Soha nem találtuk meg őket.
Honnan tudta a varjú – nem tudom. Talán soha nem is fogom megtudni.
De attól a naptól kezdve nemcsak egy újabb meleg emlék köt apámhoz, hanem egy hűséges barát is, fekete szárnyakkal és emberi lélekkel.
