A kirándulásunk után égett a seggem, Vovka meg tiszta kiütés lett, és pár ujja fel is dagadt.
– Allergia – mondta a nagyi. – Persze hogy az. Három kiló cukrot betoltatok ketten. Bárcsak hasmenést kaptatok volna, és kipattant volna a szemetek. Hogy lehet így rászabadulni a csokira?! Öreg, vedd kölcsön a motorbiciklit a szomszédból, és hozd ide a doktornőt. Meg kell nézni ennek a szerencsétlennek az ujjait is. Nehogy már törés vagy repedés legyen. Inkább a seggetek repedt volna meg.
Én persze próbáltam elkéredzkedni a nagyapával. Nagyon szerettem a motorkerékpár oldalkocsijában utazni. Felveszed a sisakot, betakarózol ponyvával, és úgy érzed, mintha vadászgépben ülnél. De a nagyapa azt mondta, hogy ő nem vadászgép, és elindult a szomszédhoz. Jobb lett volna, ha magával visz…
Vovka a nagyi szobájában feküdt az ágyon, „betegen”. Mármint nem fájt semmije, csak az ujjai voltak feldagadva. Na meg persze apró pöttyök borították a testét. Emlékszem, gyerekkoromban engem is kipirosodott pöttyök leptek el, és zöld pöttyökben mászkáltam.
– Még nem jött ki a szemed? – érdeklődtem Vovkától.
– Nem – felelte. – De mintha kezdene fájni…
– És hasmenésed van már? – kérdeztem aggodalmasan. Azt hittem, engem nem fenyeget ez, mivel nem lettem pöttyös, de Vovka miatt aggódtam.
A nagyi egy órára átment a szomszédasszonyhoz, remélve, hogy azalatt nem égetjük fel a házat és nem szállunk az űrbe. Mert ha felgyújtjuk a házat, akkor izzó parazsat dug a seggünkbe. Az űr miatt kevésbé aggódott, mert oda hülyéket nem engednek. A parazsat nem akartuk, az űrutazás meg nem vonzott.
Úgy gondoltam, hogy amíg a nagyapa elhozza a doktornőt, még baj is történhet. Ahogy én láttam, nagyjából leszartak minket. Ha valamelyikünk feldobná a pacskert, még könnyebb dolguk lenne. Így tehát meghoztam az egyetlen ésszerű döntést: saját magam gyógyítom meg Vovkát. Elővettem a gyógyszeres szekrényből az elsősegélydobozt, kivettem belőle vattát, gézt és briliánszöldet.
Az eljárásom teljesen logikusnak tűnt. A briliánszölddel befestem a pöttyöket, a gézzel bekötöm a szemét, hogy a doktor megérkezéséig ki ne ugorjanak, és vattával betömöm a seggét, nehogy a nagyi ágyát összekenje, ha hasmenése lesz. Vovkát kissé zavarba hozták a terveim, de logikus magyarázattal éltem:
– A géz a szemek miatt kell, hogy ne buggyanjanak ki, a vatta a hasmenés ellen, a briliánszöld meg az allergiára van. Tudományos alapon!
Először is megtömtem a nadrágját vattával. Kevésnek tűnt, hát tettem hozzá gézt is. Aztán bekötöztem a szemét. Már csak az allergiát kellett „lekezelni”. Vattát vettem a kezembe, és festeni kezdtem a pöttyöket.
Tíz perc múlva elfáradtam. Túl sok volt a pötty, ráadásul egészen aprók. Ésszerű döntést hoztam: nem szöszölök tovább, inkább az egészet befestem egyben. Néhány perc múlva kész is voltam. Vovka ott állt és száradt…
Kint az udvaron berregett a motor. „Megjött a doktornő”, gondoltam, és büszkén leültem várakozni, elképzelve, ahogy majd elámul:
– „Tulajdonképpen már nincs is mit gyógyítani. A fő kezelés már megvolt, legfeljebb az ujjakat kell megnézni.”
Az ajtó kinyílt, és belépett a doktornő a nagymamával együtt. Úgy döntöttem, megvárom a dicsőséget a nappaliban, így kijöttem a szobából és leültem a padra.
– Mi van a kezeddel? – kérdezte gyanakodva a nagyi, de nem kapott választ. A doktornő ugyanis belépett Vovka szobájába…
Majd felüvöltött: „Jézusmária!” Valami leesett a földre. A nagyi gyanakodva nézett rám, aztán berohant a szobába.
– Te kis házi gyerekorvos! – kiáltotta, miközben kiviharzott a konyhába.
Én óvatosan benéztem, és láttam, hogy a doktornő a padlón fekszik. „Na, ez gyanús”, gondoltam. A nagyi berohant törölközővel és egy pohár vízzel, locsolta és legyezgette a doktornőt. Halk belső hang figyelmeztetett, hogy valami nem stimmel, de még nem sürgetett.
A doktornő kinyitotta a szemét, és Vovkára mutatva megkérdezte:
– Mi történt vele?
Ekkor a nagyi valószínűleg eszébe jutottam, mert körbenézett, és a tekintete megakadt a légycsapón. Kinyújtotta érte a kezét, rám mosolygott kedvesen, és így szólt:
– Gyere ide, drágaságom. Te házi Hippokratész…
A szavai valahogy túl kedvesnek tűntek, szinte mesterkéltnek, így lassan hátrálni kezdtem. Aztán a belső hang határozottan megszólalt: fuss! És én futottam. Ahogy csak bírtam, kivágva a bejárati ajtót. Szó szerint kivágva, mert épp ebben a pillanatban próbált a nagyapa belépni, a kezében egy nagy üvegballonnal – olyannal, amilyet a kamrában kalapáccsal szétvertünk. Azt a faluban vette, mikor a doktornőt hazahozta.
Úgy vettem észre, az az üveg leesett és összetört. Mert amikor már lefelé rohantam a lépcsőn az utcára, a nagyapa káromkodott, és nem tudta felfogni, mi történt…
Amikor a doktornő belépett a szobába, egy zöld lény állt előtte, hatalmas hátsóval és bekötözött szemmel. A látvány nyilván sokkolta, elájult, és elterült a padlón. A nagyi, aki utána rohant, mégiscsak edzettebb volt lelkileg, ha nem is orvos, így különösebben nem lepődött meg, csak elszaladt vízért, hogy felélessze a doktornőt.
Én pedig legalább egy órát bujkáltam a fahasábok mögött. A nagyapa az udvaron üvöltött, hogy letépi a lábamat, és helyette rönköket rak, hogy többé ne tudjak futni. Sőt, még azt is mondta, hogy vesz egy új ballonüveget, és engem fog benne tartósítani.
Vovkánál allergiát és ujjzúzódást állapítottak meg – semmi komoly. A szeme nem ugrott ki, hasmenése sem lett. Az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy még jó ideig zölden járt-kelt, napról napra halványodva.
Engem végül nem vertek meg. A nagyapa azt mondta, úgyis hiába, a hülyeséget úgysem lehet kiverni belőlem. Csak a maradék agyam repülne ki, és akkor már biztos, hogy a szüleim nem visznek haza, nekik meg nem kellek agy nélkül. Így hát egy hétre szobafogságba zártak, hogy legalább addig pihenjenek tőlem.
Na, így történt, hogy a következő héten semminek sem kellett volna történnie.
Kulcsszó: kellett volna…
