Megigazítottam a kapucnimat, megpróbálva elrejteni a hajamat – ami már egészen megritkult és kifakult az újabb kemoterápiás kezelés után. A metrón nagy volt a tömeg, de sikerült leülnöm az ajtó mellé. Kimerültnek éreztem magam, a testem sajgott, minden egyes lélegzetvétel nehezemre esett.
Mellém állt egy hatvan év körüli nő egy körülbelül hatéves kisfiúval. A fiú azonnal elfoglalta a szabad helyet, a nő pedig, mélyet sóhajtva, hozzám fordult:
– Fiatal lány, legyen szíves, adja át a helyét. Nehezemre esik állni.
Kissé felemeltem a fejem, de az erőm már a végét járta.
– Sajnálom, nem tudom – mondtam halkan, lesütve a tekintetem. – Engedje, hogy az unokája adja át önnek a helyét.
A nő összehúzta a szemöldökét, és felemelte a hangját:
– Hogyhogy nem tudja? Hiszen maga fiatal! Hol van a tisztelet? Az én kisfiam gyerek, maga meg – ez egyszerűen felháborító! Nézzék csak, hogyan viselkedik!
Az emberek körülöttünk figyelni kezdtek, néhányan morgolódni is kezdtek.
Ekkor elszántam magam valamire, aminek láttán a nő rémülten nézett rám, majd bocsánatot kért, és leszállt – még csak nem is a saját megállójánál.
Lassan hátratoltam a kapucnimat, felfedve a kopasz fejemet, és keserű hangon megszólaltam:
– Rákom van. Most estem át a kemoterápián. Ezért nem tudok felállni. Nem kérek megértést, csak annyit, hogy ne kiabáljanak velem.
A nő megdermedt. Egy percig néma csend volt.
Néhány ember más szemmel nézett rám – nem elítélően, hanem sajnálattal, s talán tisztelettel is.
Ismét felvettem a kapucnimat, próbálva elrejtőzni az idegen tekintetek elől.
A metrón – az átlagos, közönyös arcok között – egyszerre éreztem magam végtelenül egyedül és hihetetlenül erősnek.
Mondják, helyesen cselekedtem? Valóban fájt minden mozdulat, de én tisztelem az időseket.
