Alekszej közönséges hangon beszélt, mintha csak az időjárás-jelentést olvasná fel.
Marina nem azonnal fogta fel a szavai értelmét. Alekszej önelégült arccal ült az asztalnál. Előtte egy iratköteg hevert. Előrehajolt, és figyelmesen fürkészte Marina reakcióját.
– Viccelsz? – A hangja megremegett, de hamar összeszedte magát. – Tényleg azt hiszed, hogy elvehetsz valamit, amibe egy fillért sem fektettél?
Alekszej vállat vont, kissé félrehajtva a fejét.
– A törvény az törvény, Marinácska. Házasságban élünk, tehát minden közös.
A hangja olajos volt, kellemetlenül édeskés. Az ajkán játszott egy halvány mosoly, mintha élvezte volna a pillanatot. Marina észrevette, hogy idegesen babrálja az iratok sarkát – egy apró gesztus, amely elárulta rejtett feszültségét. De az ő belső viharához képest ez semmi volt.
Pedig az a nap gyönyörű hírrel indult. Marina üzenetet kapott: „A dokumentumokat bejegyezték. Gratulálunk.” Az ablaknál állt, és hosszú idő óta először sírt boldogságtól.
Marina mindig is tudta: a saját lakás nem csupán falak kérdése – ez szabadság. Szabadság arra, hogy becsukja maga mögött az ajtót, és belépjen egy olyan világba, ahol nem kell magyarázkodni, bocsánatot kérni, alkalmazkodni. Főleg ha az ember az anyósával él egy fedél alatt.
Galina Szergejevna, Alekszej anyja, határozott nő volt, világos elképzelésekkel arról, hogyan kell élnie a családjának. Minden reggel kifogásokkal indult: Marina túl hangosan csapta be az ajtót, rosszul hajtogatta a ruhákat, vagy nem úgy főzte a kávét, ahogy „Ljósa szereti”.
– Kislányom – mondta sajátos hangon, amelyben a gondoskodás összekeveredett a méreggel –, inkább a jövőddel törődnél, nem ezekkel a lakásos ostobaságokkal. Nézd csak, az ötödiken lakó Nasztyenka már a harmadikat várja, te meg csak dolgozol.
Marina lenyelte a megjegyzéseket. Lakberendezőként dolgozott, szabadúszó projekteket vállalt, minden egyes rubelt félretett. Három éven át – nyaralás nélkül, éttermek nélkül, új ruhák nélkül. Alekszej, a férje, sosem támogatta a lakásvásárlás ötletét.
– Így is jó nekünk. Mama főz, takarít, minden rendben. Te meg ezekkel a hülyeségekkel jössz.
De amikor Olga, az ingatlanos felhívta, hogy van egy tökéletes lehetőség – egy világos, kétszobás lakás egy új épületben –, Marina azonnal elrohant megnézni. Világos falak, tágas konyha, kilátás a parkra. És most a lakás már az övé volt. Vagy már nem?
A konyhaasztalnál állt, kezében egy kihűlt teával teli csészét szorongatva. A konyha távoli sarkában halkan kattogott az óra, számolva a régi élete másodperceit. Alekszej vele szemben ült, unottan kopogtatott a papírokkal. A tekintetében furcsa, már-már arcátlan nyugalom csillogott.
– Minden, amit a házasság alatt szereztünk, közös. Ez a törvény – ismételte meg.
A szomszéd szobából tompa hang hallatszott. Galina Szergejevna, az anyós, mintha direkt ezt a pillanatot választotta volna.
– Alekszej, már mindent megbeszéltél? – a hangja lágy volt, de jeges éllel. Belépett a konyhába, könnyedén megtámaszkodva az ajtófélfán. A tekintetében diadalmas csillogás bujkált, gondosan elrejtve együttérzésnek álcázva.
Marina felnézett rá. Száraz, vékony ajkai egy mosolyféleségre húzódtak, testtartása egyenes volt, a tekintete feszült és várakozó.
– Te tudtad? – Marina érezte, hogy elgyengül a keze, és még erősebben szorította a csészét.
Galina Szergejevna közelebb lépett, lassan, azzal a magabiztos eleganciával, ahogy egy macska közelít a zsákmányához.
– Drágám, mi csak a jövődre gondolunk. Könnyebb lesz neked, ha elfogadod. Mindenféle… idegeskedés nélkül.
Idegeskedés nélkül.
Marina akaratlanul felnevetett, de a nevetés száraz volt és tompa. Egy szavukat sem hitte. Mindent elterveztek. A háta mögött beszélték meg. Alekszej pontosan tudta, hogy Marina hónapokon át gyűjtött a lakásra, hétvégéket is dolgozva, minden fillért félretéve. És most, hogy elérte a célját, a férje el akarta venni, mintha semmit sem érne.
– Szóval ezért voltál velem? A lakásért? – tette le a csészét az asztalra, tompa koppanással.
Alekszej elmosolyodott, hátradőlt a székben.
– Ne dramatizálj. Így alakult. – Nyugodtnak tűnt, de az ujjai továbbra is idegesen doboltak az asztalon.
Marina lassan lélegzett, érezve, ahogy benne nő a düh. Nem a hirtelen, tányérdobálós fajta – hanem a hideg, belülről égető harag.
Ránézett a dokumentumokra. Idegen betűk, idegen döntések. Mintha nélküle írták volna, mintha ő nem is létezne.
– Ugye tudod, hogy ezt nem hagyom annyiban? – mondta végül, a szemébe nézve.
Alekszej elmosolyodott. De a szeme sarkában valami megvillant… Kétség?
Marina mozdulatlan maradt. Abban a pillanatban megértette: ezek az emberek – a férje, az anyja – mindig is kívülállónak tekintették. Vendég volt a házukban, akit most ki akarnak tessékelni.
De tévedtek. Nem távozik üres kézzel.
Másnap szabadságot vett ki, és cselekedni kezdett. A terve egyszerű volt: harcolni.
Első lépés – a bank.
– Kérem a számlakivonatokat az elmúlt három évből. Minden, ami ehhez a számlához kapcsolódik – a hangja nyugodt volt, de a tekintete feszült.
– Természetesen, egy pillanat – a fiatal ügyintéző zavartan lapozgatni kezdett, majd eltűnt az irodában.
Marina nem nézett félre, nem engedte meg magának, hogy arra gondoljon, Alekszej talán már most ünnepli „győzelmét”. Húsz perc múlva már a kezében tartotta a dokumentumot, amely mindent megerősített: egy fillér közös pénz sem volt a számlán. Minden – az ő saját vagyona. A lakás minden forintját a nagyapjától örökölt összegből fizette, amit ezen a számlán tartott.
Következett az ügyvéd. Az irodában fülledt volt a levegő, kávé és papírok illata lengte be a helyiséget.
– Az ön helyzete erős – lapozgatta lassan a dokumentumokat az ügyvéd. – Az örökség különvagyon. És itt vannak az iratok is, hogy a felújítás költségeit is a saját számlájáról fedezte.
– De nyomást fognak gyakorolni – jegyezte meg Marina, miközben ujjait ropogtatta.
– Tegyék csak. Nincs törvényes alapjuk, csak érzelmek. Nekünk viszont tények vannak a kezünkben.
Magabiztosan lépett ki az irodából. Az utóbbi napokat találkozásokkal, telefonálásokkal és ügyfélszerződések összegyűjtésével töltötte. Mindenki készségesen segített neki: aláírtak, bizonylatokat adtak, dokumentumokat hitelesítettek.
Elérkezett a tárgyalás napja. Az épület bejáratánál egész „küldöttség” várta őt. Alexej tökéletesen hátrafésült hajjal, Galina Szergejevna szorongatta a táskáját, és velük volt néhány barátnőjük is, úgy öltözve, mintha bálba készülnének, nem bíróságra.
Egyikük, Jelena Petrovna, nyugdíjas közjegyző, előrelépett, édesen mosolyogva:
– Talán megegyezhetnénk? – hangja sima volt, szinte dallamos. – Add oda Ljosának a felét, és békében elválunk.
Marina ránézett, kissé félrehajtotta a fejét, mintha fontolóra venné az ajánlatot. Aztán erősebben megszorította az irattartót, és szó nélkül elhaladt mellettük.
A tárgyalóteremben hűvös volt, a levegőt áthatotta a papír és a régi bútorok szaga. Alexej fesztelenül ült, lábát ritmikusan lengette. Amikor Marina belépett, önelégült pillantást vetett rá és elmosolyodott.
A bíró megjelent, a halk moraj elcsendesedett.
– A tárgy a házassági vagyonmegosztás – szólalt meg mély hangon.
Marina nyugodtan felállt, hangja határozottan csengett:
– Tisztelt Bíróság, a törvény értelmében a házasság alatt örökségből vásárolt ingatlan nem képezi megosztás tárgyát. Itt vannak az örökséget igazoló dokumentumok, valamint a felújítás költségeinek saját forrásból való fedezését alátámasztó bizonylatok.
A bíróság elé tárt bankszámlakivonatok, ügyfélszerződések és építőanyagokról szóló nyugták önmagukért beszéltek.
A teremben csend lett.
Alexej megfeszült, kezei ökölbe szorultak. Ügyvédje homlokát ráncolta, lázasan lapozta az aktákat. Galina Szergejevna idegesen lesimította a haját.
– De hiszen… – kezdte volna Alexej, de hangja már korántsem volt olyan magabiztos, mint korábban.
A bíró figyelmesen tanulmányozta a dokumentumokat.
– Ön azt állítja, hogy az ingatlant közös vagyonból vásárolták? – nézett fel rá.
– Igen, mi… – Alexej egyre idegesebb lett. Anyjára pillantott, de az csak lehajtotta a fejét.
– Nincs semmiféle bizonyíték az állításaira – mondta a bíró hűvösen. – A benyújtott bizonyítékok alapján az ingatlan valóban a felperes tulajdonát képezi.
Alexej szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang. Galina Szergejevna elsápadt.
– A bíróság úgy határoz: az ingatlan megosztását elutasítja. Az alperes keresete elutasítva.
Odakint hideg volt, de Marina úgy érezte, hosszú idő óta először lélegzik szabadon. Lassított a léptein, megállt, és felnézett az égre. A szürke felhők lassan úsztak el a város felett, eltakarták a napot, de Marina számára ez a nap fényes és világos volt.
Mögötte tompa hangok hallatszottak. Alexej az anyjával beszélgetett. A hangja dühös volt, ingerült, de Marina számára ez már nem számított.
– Megmondtam neked – morogta Alexej dühösen. – Makacs nő.
– Ne beszélj ostobaságokat – válaszolta Galina Szergejevna halkan, de keményen. – Meg kellett volna egyezni.
Marina lehunyta a szemét, mélyen belélegzett. Nem. Semmiféle „megegyezés”. Ők már rég meghozták a döntésüket. Ő is – a magáét.
Nem nézett vissza.
Este saját lakásában ült, körülötte az új, szabad tér csendje. A csend már nem nyomasztó volt. Könnyed volt, nyugodt, otthonos. A csészéjében kihűlt mentatea, lágy illata betöltötte a szobát.
A telefon képernyőjén felvillant az anyósa neve.
Néhány másodpercig csak nézte, aztán megnyomta a „letiltás” gombot. Többé semmi beszélgetés, semmi magyarázkodás, semmi próbálkozás. Minden el lett mondva. Mindent megtettek, hogy kivegyék a kezéből még azt a kis győzelmet is, amit megszerzett.
De ő győzött. Nem a bíróságon – önmagában. A jogáért egy olyan életre, ahol ők már nincsenek jelen.
Fél évvel később Marina összefutott Galina Szergejevnával a szupermarketben.
– Marisácska, olyan gyakran emlegetünk téged… – anyósa hangja mesterkéltan lágy volt, a tekintetében pedig kíváncsi, méricskélő pillantás bujkált.
Marina felnézett rá, ránézett, és elmosolyodott. Ebben a mosolyban nem volt sem harag, sem megvetés. Csak könnyedség.
Egyszerűen elsétált mellette.
Néha a legjobb válasz – ha nincs válasz.
És a legjobb bosszú – a saját boldogságunk.
