Az ablakok mögött meleg, ünnepi fények ragyogtak, a karácsonyfák tükröződtek az üvegben, és a szilveszteri dallamok halk hangjai szűrődtek ki. De a falakon túl — fehér, csendes csönd uralkodott. A hó sűrű pelyhekben hullott, mintha valaki láthatatlan folyamatosan szórná az eget. A csend olyan sűrű volt, hogy majdnem szentnek tűnt — mint a templomban. Nem volt lépés, nem volt hang. Csak a szél süvítése a kéményekben és a hó puha suhogása, amely mintha egy elfeledett sorsok takarójává borította volna a várost.
Koljá Szuhranov a veranda előtt állt. Még nem értette, hogy mindez valóság. Úgy tűnt, mintha egy rémálom lenne — értelmetlen és kegyetlen. De a hideg átszivárgott a ruhán, átáztatta a zokniját, a dermesztő szél hasogatott az arcába. A hókupacban heverő hátizsák a valóságot idézte.
– Takarodj innen! Hogy még egyszer ne lássalak! – szakadt ki a rekedt, gyűlölettel teli apa hangja a megdermedésből. És azonnal utána — az ajtó csapódott be az orra előtt.
Az apa kitette őt. Karácsony éjjelén. Holttestek nélkül. Búcsú nélkül. Visszaút nélkül.
Az anyja? Ott állt mellette, a falhoz simult. Keresztbe fonta karját a mellén. Nem szólt egy szót sem. Nem próbálta megállítani a férjét. Nem mondta ki: „Ő a fiunk.” Csak tehetetlenül vonta össze a vállát, és harapta az ajkát, hogy ne sírjon el.
Egyszerűen csak hallgatott.
Kolja lassan lejött a verandáról, érezve, hogy a hó beszivárog a papucsába, jeges tűk szurkálják a bőrét. Nem értette, merre menjen. Üres volt belül — mintha a szíve mélyen a bordái alá zuhant volna.
„Ennyi volt, Kolja. Senkinek sem kellesz. Még nekik sem. Különösen nekik.”
Nem sírt. A szeme száraz volt, csak a mellkasát hasító éles fájdalom emlékeztette, hogy él. Már késő volt sírni. Minden megtörtént. Nincs visszaút.
És elindult. Nem tudva, hová. A hóviharban. A lámpák fényénél, amelyek megvilágították az üres utcákat. Az ablakok mögött emberek nevettek, teát ittak, bontották az ajándékokat. Ő pedig egyedül volt. Egy olyan ünnep közepén, ahol nem volt helye.
Hány órán át bolyongott — nem emlékezett. Az utcák egybeolvadtak. A biztonsági őr elküldte a ház előtt, az arra járók elkerülték a tekintetét látva. Idegen volt. Szükségtelen. Nemkívánatos.
Így kezdődött az ő tele. Az első magányos tél. A túlélés tele.
Az első héten Kolja ott aludt, ahol tudott — padokon, aluljárókban, buszmegállókban. Mindenki elzavarta — árusok, őrök, véletlen járókelők. A szemükben nem sajnálatot, hanem bosszúságot látott. Egy rongyos pufi kabátos kölyök, vörös szemekkel és kócos hajjal — élő emlékeztető arra, amit ők maguk féltek.
Amit evett, azt ette, amihez hozzájutott: hulladékból szedegetett, egyszer ellopott egy kiflit a bódéból, mikor az eladó nem figyelt. Élete első tolvaja lett. Nem gonoszságból, hanem éhségből. A félelemből, hogy meghal.
Estefelé talált menedéket — egy elhagyott pince volt egy régi, ötemeletes házban a külvárosban. Ott penész szaga, macskalábnyomok és dohos levegő lengte be a teret. De meleg volt — a közeli távfűtésből gyenge gőz szállt fel, ami elég volt az éjszaka átvészeléséhez. A pince lett az otthona. Újságpapírt terített, kartonokat gyűjtött és rongyokkal takarózott, amiket a szemétben talált.
Néha csak ült és néma könnyeket hullatott. Könnye nem volt. Csak görcsök a mellkasában, összeszorult fájdalom belül.
Egyszer talált rá egy botra és hosszú szakállra támaszkodó öregember. Egy pillantást vetett rá és azt mondta:
– Él? Hát az jó. Azt hittem, megint a macskák borították fel a zsákokat.
Az öreg egy doboz konzerveket és egy szelet kenyeret hagyott. Csak úgy. Kolja nem köszönt meg semmit. Csak kapkodva ette kézzel.
Aznap után az öreg néha újra felbukkant. Ételt hozott. Nem tett fel kérdéseket. Csak egyszer morgott:
– Én is tizennégy voltam, amikor anyám meghalt, és apám felakasztotta magát. Kitartás, fiú. Az emberek rohadékok. De te nem vagy olyan.
Ezek a szavak vele maradtak Koljánál. Ismételgette magában, amikor ereje elfogyott.
Egy reggel nem tudott felkelni. Hányingere volt, rázta a hideg, egész teste remegett. Láz ütött a halántékára, a lába gyenge lett. A hó teljesen betemette a pincét, mintha meg akarta volna fagyasztani őt. Nem emlékezett rá, hogyan mászott ki onnan. Csak az rémlett, hogy kúszott, kapaszkodva a lépcsőfokokba, míg valakinek a kezei meg nem ragadták őt.
– Istenem, hiszen teljesen átfagyott! – egy női hang, szigorú, de aggodalommal teli, átszúrta a tudatát.
Így látta meg először Anasztaszija Petrovnát – a gyámügyi hivatal szociális munkását. Magas volt, sötét kabátban, fáradt, mégis figyelmes tekintettel. Úgy ölelte magához, mintha a saját gyermeke lenne – erősen, mintha tudta volna, milyen régóta nem érzett már melegséget.
– Nyugodj meg, fiam. Itt vagyok. Minden rendben lesz. Hallod?
Hallotta. A lázálmon, a hideg reszketésen át. Ezek a szavak voltak az első emberi melegség hosszú hónapok magánya után.
Kolját a Dvoreckaja utcai menhelyre vitték – egy kis épület, hámló falakkal, de tiszta ágyneművel és otthonos ételillatban úszva: krumpli, káposztaleves, halk remény. Saját ágya lett. Vastag takaró. És ami a legmeglepőbb – álom, félelem nélkül. Először hosszú hónapok óta.
Anasztaszija Petrovna minden nap jött. Megkérdezte, hogy érzi magát. Könyveket hozott. Nem gyerekmeséket, nem bugyuta történeteket – igaziakat. Csehovot, Kuprint. Később még az Alkotmány gyűjteményét is.
– Figyelj, Kolja – mondta, miközben átnyújtotta a könyvet. – Az, hogy ismered a jogaidat, azt jelenti, hogy védve vagy. Akkor is, ha semmid sincs. Ha tudod őket, már nem vagy tehetetlen.
Kolja bólintott. Olvasott. Minden szót magába szívott, mint a szivacs a vizet.
Minden nappal magabiztosabb lett. Valami élő és forró nőtt benne. A vágy, hogy azzá váljon, aki tudja. Aki meg tud védeni. Aki nem megy el szó nélkül egy mezítláb a hóban álló gyermek mellett.
Amikor Kolja betöltötte a tizennyolcat, leérettségizett, és felvételt nyert a Tveri Állami Egyetem jogi karára. Ez szinte lehetetlennek tűnt – inkább álomnak, mint valóságnak. Félt, hogy nem fogja bírni. Hogy minden szétesik. De Anasztaszija Petrovna csak mosolygott:
– Bírni fogod. Megvan benned valami, ami sokakból hiányzik – egy belső tartás.
Nappal tanult, éjjel pedig dolgozott – a pályaudvari gyorsétteremben mosott padlót. Néha a raktárban aludt két műszak között. Fekete teát ivott termoszból, mindent elolvasott, amin csak átrághatta magát, spórolt az ételen, hogy a hónap végéig kitartson. Keveset aludt. Szakdolgozatokat írt. De egyszer sem mondta: „Nem megy.” Soha nem hátrált meg.
Másodéves korában felvették jogi asszisztensnek egy tanácsadó irodába. Iratokat rendezett, padlót söpört, elvégzett minden feladatot. De ott volt. Figyelt, tanult, úgy hallgatta az ügyeket, mint mások a zenét. Élő tankönyvként.
Negyedéves korára már maga írta az ügyfelek beadványait. Ingyen. Különösen azoknak, akik nem engedhették meg maguknak a jogi segítséget. Egyszer szóltak neki, hogy egy nő várja kint, kopott kabátban.
– Nincs pénze, ugye? – kérdezte egyenesen. – Ne aggódjon. Segítek.
– Maga kicsoda?
– Még csak diák. De hamarosan olyasvalaki leszek, aki hivatalosan is meg tudja védeni.
A nő elmosolyodott. Úgy, mintha először hallotta volna: „Nincs egyedül.”
Huszonhat évesen Kolja egy nagy jogi cégnél dolgozott, de mellette továbbra is ingyen segített azoknak, akik nem tudtak máshová fordulni. Hozzá jöttek intézetből szökött gyerekek, verés után menekülő nők, idős emberek, akiket becsaptak a lakhatással. Senki sem távozott tőle üres kézzel.
Emlékezett, milyen érzés senkinek sem kelleni. És nem akarta, hogy bárki újra átélje ezt.
Szülei azon a karácsonyi éjjelen tűntek el az életéből. Soha nem kereste őket. Nem hívta. Nem emlékezett rájuk. Azon az éjjelen megszűnt az ő fiuk lenni. Ők pedig az ő szülei.
És most, télen, amikor újra hullott a hó az ablakon túl, két ember lépett be az irodájába. Egy görnyedt hátú férfi és egy asszony, régi kendőben. Azonnal felismerte őket. Valami távoli megdermedt benne, mintha egy másik világból visszhangzó hangokat hallott volna.
– Kolja… – az apja rekedt, gyenge hangja. – Bocsáss meg nekünk… Fiam.
Az anyja óvatosan megérintette a kezét. A szeme tele volt könnyel. De nem azokkal a könnyekkel, amelyek akkor hullottak. Egészen másokkal.
Kolja hallgatott. Nézte őket. Nem érzett fájdalmat. Nem üvöltött belül. Csak üresség volt.
– Elkéstetek – mondta nyugodtan. – Abban a pillanatban meghaltam számotokra. És ti is számomra.
Felállt, az ajtóhoz lépett, kitárta.
– Egészséget kívánok. De visszaút nincs.
Ők egy darabig álltak még, majd lassan elmentek. Hisztéria nélkül, magyarázkodás nélkül. Csak elmentek. Mintha értették volna: csak egy esélyük volt. És azt elszalasztották.
Kolja visszaült az asztalhoz, kinyitott egy új ügyiratot – egy intézetből szökött kamaszról. Elmélyedt benne, koncentrált. Már nem remegett. Nem kételkedett.
Minden, ami vele történt, nem volt hiábavaló. Minden éjszaka a pincében. Minden ellopott kenyérdarab. Minden „Tűnj el!”.
Mindez azzá tette őt, aki lett. Aki képes kimondani másnak:
– Itt vagyok. Nem vagy egyedül.
És valahol a lelkében még mindig visszhangzott Anasztaszija Petrovna hangja:
– A jogaid a pajzsod. Akkor is, ha semmid sincs.
Most ő maga lett ez a pajzs. Azoknak, akik mezítláb állnak a hóban.
