A régi pléden összegömbölyödve halkan szuszogott Bonya — a nagyi öreg kutyája. Őszülő szőr, szomorú tekintet és az örök szokás, hogy mindig láb alá kerül. Ugyanolyan öreg és „haszontalanná vált”, mint ez az örömtelen kötelesség — szolgálni valakit, emlékezni más szükségleteire.
— Hát így… — fújta ki sötéten a levegőt Ljuba, próbálva visszatartani a vágyat, hogy rácsapjon a kormányra. — Még a halálod után is sikerült rám sóznod a gondjaidat, nagyi…
Gyerekkora óta anya emlékeztette: „Segíts a nagyinak.” Ifjúkorában: „Ugorj be a nagymamához.” A válás után: „Nem költöznél hozzá? Olyan egyedül van…” És aztán minden elindult ugyanazon körforgásban: gyógyszerek, orvosi sorban állások, levesek és kásák, bevásárlás, mosópor, újra gyógyszerek. Három éven át — minden nap harc a kimerültséggel, az öregséggel, a tehetetlenséggel. És még Bonya is — örökké a sarkában, örökké követeli, hogy észrevegyék. A gyerekek ritkán hívták. „Anya, te úgyis megoldod, ugye? Mi most…” — és jött a kifogások listája, miért nem tudnak ott lenni. De az exférje is remekül el tudott tűnni, amikor kellett.
Érthetetlen út
Bonya halkan nyüszített álmában.
— Hát te meg mit akarsz még? — morogta Ljuba, majd felsóhajtott: — Na jó, jó. Minden rendben lesz. Ott majd… — elharapta a mondat végét — tetszeni fog.
A GPS érzelemmentesen bemondta: „500 méter múlva forduljon jobbra. Az úticél a jobb oldalon található.”
A menhely. Az egyetlen lehetséges megoldás. Nem, ő nem kegyetlen. Csak kimerült. Talán most egy kicsit élhet végre magának is.
„És a nagymama mit mondana?” — szólalt meg gúnyosan a lelkiismeret. Ljuba megpróbálta elhallgattatni.
A menhely épülete meglepően rendes volt — világos homlokzat, rendezett udvar. Előre egyeztetett a dolgozókkal, mindent elmagyarázott. „Jöjjön nyugodtan, intézzük a papírokat” — válaszolta egy száraz női hang.
— Na, megérkeztünk, öregfiú — mondta Ljuba, a kutyára pillantva. — Mindkettőnknek új fejezet kezdődik.
Bonya felemelte a fejét. Tekintetében annyi… megértés? volt, hogy Ljuba elfordult. A mellkasában hirtelen olyan szűk lett minden, mintha bezárták volna valahová.
— Elég volt — mondta halkan, majd kinyitotta az ajtót, és kilépett. — Gyerünk.
Váratlan fordulat
A bejáratnál egy fiatal lány fogadta őket, szeplőkkel és szorosra húzott copffal.
— Ön telefonált a kutya miatt?
— Igen — adta át Ljuba a pórázt. — Ő Bonya. Tízéves. A nagymamáé volt.
A lány óvatosan megérintette a fejét. Bonya, mintha megérzett volna valamit, orrával a lány tenyeréhez bújt.
— Kedves kutya — mosolygott a lány, de azonnal elkomorult, amikor valamit kitapintott a füle mögött. — Ez régóta van neki?
— Mi? — hajolt közelebb Ljuba.
— Itt, egy csomó. A bőr alatt. Érezhető. Nem vette észre korábban?
Ljuba megtorpant. Az elmúlt hónapok egybefolytak egy véget nem érő maratonba — betegség, gondoskodás, kimerültség. Mikor lett volna ideje alaposabban megnézni a kutyát?
— Őszintén? Nem tudom. Én… — elfordította a tekintetét — nem nagyon figyeltem rá.
— Értem — húzta össze ajkát a lány. — Jöjjön, intézzük a papírokat. Hívom az állatorvost — jobb, ha azonnal megnézzük.
A kis irodában állateledel és fertőtlenítőszer szaga terjengett. Az asztalnál egy fáradtnak tűnő középkorú nő ült. Bólintott, odacsúsztatta a papírokat:
— Itt írja alá, itt az adatok. És itt — a nyilatkozat az önkéntes átadásról, visszaadás lehetősége nélkül.
A „visszaadás nélkül” kifejezés váratlanul fájdalmasan hatolt bele. Mintha nem is egy kutyáról lenne szó, hanem valami sokkal többről. A fejében felvillant egy kép: a nagymama a fotelben ül, simogatja Bonyát, és suttogja: „Az én örömöm… Az én kis szívem…”
Ljuba kifújta a levegőt, és a tollért nyúlt. Az ujjai remegtek.
— Ne aggódjon — szólalt meg halkan az asszony. — Látszik, hogy nehéz döntés volt. Előfordul. Nem maga az első.
— Egyszerűen csak nem tudom megtartani — Ljuba érezte, hogy mentegetőzik. — Munka, tervek… Csak egy kis pihenést akartam. Mindezek után.
— Értem — bólintott az alkalmazott. — Szinte mindenki így tesz, amikor elveszít valakit a családból.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. A szeplős lány és egy fehér köpenyes férfi lépett be.
— Állatorvos vagyok — mutatkozott be. — Megvizsgáltam a kutyát. Bonya, ugye?
Ljubov hallgatagon bólintott.
— Daganata van — közölte nyugodtan. — Onkológiai gyanú. Pontosat csak a vizsgálatok után tudunk mondani. De az ilyen eseteket a menhely nem tudja kezelni — nincs megfelelő felszerelés, pénz, lehetőség.
— És akkor mi… — Ljubov lenyelt egy gombócot. — Mi lesz vele?
— Altatás — suttogta az íróasztal mögött ülő nő. — Ha beigazolódik a diagnózis. Az ilyen kutyák nem találnak új gazdát.
Ljubov úgy érezte, belül minden összeszorul. Ugyanezeket a szavakat hallotta egykor a kórházban: „Nincs hely. Otthoni ápolás kell.” Minden ismétlődik. Ugyanaz a rendszer, ugyanaz a felelősséghárítás.
— És ha ember lenne? Egy gyerek? Akkor is azt mondanák: „Nincs lehetőség”?
— A tőlünk telhetőt megtesszük — válaszolta fáradtan a nő.
Bonya felállt. Lassan odasétált. Orrával Ljubov térdéhez bújt. Pont úgy, mint akkor a nagymamával. Ugyanaz a tekintet. Ugyanaz a kérés.
És ekkor… egy hang a fejében: „Ljubocska, ne hagyd őt. Most már ő is a miénk…”
Becsukta a szemét. Eszébe jutottak a magányos esték, a néma falak, a megtervezett nyaralások, amikre nem volt kivel menni. És a nagymama keze, ahogy simogatja a kutyát: „Te vagy az én boldogságom…”
— Én… — Ljubov kinyitotta a szemét, és az állatorvosra nézett. — Hazaviszem őt.
Az felvonta a szemöldökét.
— Tessék?
— Nem hagyom itt. Kérem, tépjék szét a papírokat.
Az asszony tanácstalanul pislogott.
— De hiszen ön…
— Igen. Meggondoltam magam. Kérem, adjanak egy jó klinika elérhetőségét. Foglalkozni fogok a kezelésével.
A szeplős lány bólintott, és mosolyogva mondta:
— Mindjárt leírom. Ott nagyszerű orvosok dolgoznak.
Ljubov lehajolt Bonyához:
— Bocsáss meg, kisfiú. Megyünk haza.
Amikor a szív szól
A menhely kijáratánál Ljubov megállt. Az eső felerősödött. Visszanézett az épületre, majd a kutyára. És sírni kezdett.
A könnyek szabadon folytak. Bonya mellé ült, hozzábújt. Ljubov átölelte:
— Mostantól minden más lesz, hallod? Együtt vagyunk. És mindent jóváteszek.
Beülve az autóba, első útja az állatorvosi rendelőbe vezetett. Időpontot kért teljes kivizsgálásra. Utána — az állatkereskedésbe. Új fekhely, tálka, a legjobb vitaminok és táp, játékok. Minden — neki.
— A kedvencének? — kérdezte meglepetten az eladó.
— Igen — válaszolta határozottan Ljubov. — Megérdemli.
Otthon kényelmes kuckót rendezett be Bonyának. Megitatta egy vitaminkoktéllal, mellé ült, nekidőlt a kutyának, és csak csendben ült.
Megcsörrent a telefon.
— Anya? Hol vagy? Egész nap nem tudtunk elérni! — a lánya hangja aggódón csengett.
— Bocsánat. Ma… különleges nap volt.
— Holnap benéznénk. Megfelel?
— Természetesen. Örülni fogok. És Bonya is.
— Ki?!
— A nagymama kutyája. Most már velem él.
Csend.
— De hát te azt mondtad, hogy…
— Mondtam. De rájöttem, hogy tévedtem.
Néha ahhoz, hogy megértsük, mi hiányzott igazán, szembe kell néznünk a saját ürességünkkel. És ha belenézünk annak a szemébe, aki várt — akár némán, évekig —, megértjük: a szeretet a felelősséggel kezdődik.
A hívás után Ljubov azonnal kinyitotta a laptopját, és elkezdett mindent elolvasni, amit csak talált a kutyák onkológiai kezeléséről. Cikkeket, fórumokat, gazdik beszámolóit, állatorvosok tanácsait — a képernyő újra és újra váltakozott. Mély éjszakáig olvasott, jegyzetelt a füzetébe, felírta a klinikák címeit, gyógyszerek nevét, telefonszámokat gyűjtött. Valamikor hajnal felé felhívta az állatorvosi segélyvonalat, és vagy tíz kérdést tett fel a konzultánsnak, aki — meglepetésére — nyugodtan és türelmesen válaszolt mindegyikre.
Hajnalban Lyuba hirtelen azon kapta magát, hogy furcsa gondolatai támadtak: régóta nem érezte magát ennyire az élet részesének, ennyire fontosnak, mintha valaki újra számítana rá, és valami lényeges függne a döntéseitől. Ilyesmit utoljára akkor érzett, amikor a gyerekei felnőttek.
A következő napokban olyan volt az élete, mintha örvénybe került volna: klinikák, vizsgálatok, elemzések, kezelések. A diagnózis megerősítést nyert — rosszindulatú daganat. A kilátások nem voltak biztatók.
— Csak az állapotát tudjuk enyhíteni, — mondta óvatosan a klinika vezető orvosa, egy sovány, átható tekintetű férfi. — A gyógyulás esélye rendkívül csekély. Olyan húsz százalék.
— Nekem az a húsz elég, — válaszolta nyugodtan Lyuba. — Mit kell tennem?
Az orvos egy kicsit tovább nézte őt, mint amit a helyzet megkívánt:
— Általában, amikor ilyen diagnózist közlök, az emberek lemondanak a kezelésről. Azt mondják, túl sok — pénzben és lelkileg is. Azt mondják, jobb nem szenvedtetni az állatot.
— De én nem „az emberek” vagyok, — vágott közbe Lyuba. — Tudom, milyen az, amikor már előre leírnak. Láttam, hogyan ment el a nagymamám, hogyan fordultak el tőle még azok is, akiknek segíteniük kellett volna. — Mélyet sóhajtott. — És én magam is majdnem ugyanezt tettem vele…
Az orvos bólintott:
— Akkor összeállítok egy egyéni tervet: gyógyszerek, diéta, kezelések. Nem lesz könnyű.
— Megbirkózom vele, — mondta határozottan.
Ugyanezen a napon Lyuba felhívta a munkahelyét, és kivette azt a szabadságot, amit már három éve halogatott. Lemondta a thaiföldi repülőjegyeket. Aztán levette a felső polcról a régi fényképalbumot, amelynek borítóján már megsárgult betűkkel ez állt: „Család”.
Az egyik utolsó képen a nagymamája látható egy fonott fotelben, arcát napfény világítja meg, a lábánál pedig összegömbölyödve fekszik Bonya. Úgy tűnt, az egész jelenet csupa csendből és jóságból áll.
— Nagyi… — suttogta Lyuba, miközben ujjaival végigsimított a fényes papíron. — Azt hiszem, csak most értelek meg igazán.
Este a konyhában Nastya és Igor ültek. Csendben figyelték, ahogy Lyuba eléjük rakja a gyógyszereket és a szedési tervet.
— Anya, biztos vagy ebben? — kérdezte végül óvatosan a lánya. — Ez nagyon megterhelő lesz. Anyagilag is, lelkileg is…
— És ha kiderülne, hogy a gyermeked beteg, lemondanál róla? — kérdezte higgadtan Lyuba.
— De hát ő csak egy kutya…
— A nagyinak ő családtag volt. És most már nekem is az, — Lyuba elmosolyodott, és az arca mintha fiatalabb lett volna. — Tudod, Nastya, a gondoskodás nem büntetés. Hanem megváltás. Valaki más számára. De talán saját magad számára is.
A lánya egy pillanatra zavarba jött. Aztán Bonya felé nézett, aki békésen feküdt a puha fekhelyén, és hirtelen így szólt:
— Holnap eljövünk. Elhozzuk Sashkát is. Örömmel segítene.
Lyuba szívét melegség töltötte el. A ház újra életre kelt — és mindez annak köszönhető, amit korábban nehéz döntésnek hitt.
Amikor nemcsak a test, hanem a szív is gyógyul
Eltelt három hónap. Lyuba egy padon ült a parkban, és figyelte, ahogy Bonya óvatosan megszaglássza az ágakat. Soványabb lett, de a tekintetében újra tisztaság csillogott. A daganat csökkent. Nem tűnt el teljesen — de reményt adott.
— Ljubov Szergejevna! — hallatszott egy hang.
Vika volt az, a szomszéd lakásból. Nemrégig csak biccentettek egymásnak a liftben, de most már más volt minden.
— Szia, Vikuska! Hogy van a kicsi?
— Jön a foga. Nincsenek éjszakák. És a maga hőse?
— Tartjuk magunkat. Holnap hív az orvos — tegnap új vizsgálatokat végeztünk.
Vika elismerően megrázta a fejét:
— Maga erős. Én erre nem lennék képes.
— Képes lenne. Ha szeret az ember, valahonnan mindig előkerül az erő.
Lassan együtt indultak haza. A bejáratnál Zina, a takarítónő várta őket.
— Nézze csak, vendégei vannak!
A ház előtt a lánya autója állt. Nastya és a férje csomagokat pakoltak ki a csomagtartóból, Sashka pedig már rohant a nagymamája felé:
— Mama! Bonya! Hoztunk nektek tortát!
Később, miután a vendégek elmentek, és Bonya játékokkal körülvéve szunyókált, Lyuba egy csésze teával a fotelbe ült. Megcsörrent a telefon: üzenet a lányától — „Anya, köszönöm. Sashka azt mondta, állatorvos akar lenni.”
Elmosolyodott. Újabb üzenet: „A nyaralóról… Arra gondoltunk, hogy menjünk el jövő hétvégén? Bonyának jót tenne a friss levegő.”
A nagyi nyaralója. Az a bizonyos, ahová már öt éve senki sem tette be a lábát. Ott van a régi lugas, az almafák, a ribizlibokrok.
Bonya felemelte a fejét, és hosszasan, figyelmesen nézett rá. Tekintetében hála csillogott. Nem a kezelésért — hanem azért, hogy Lyuba szíve újra élni kezdett.
Lyuba lehajolt, és arcát a kutya puha szőrébe fúrta.
És valahol belül meghallott egy meleg, ismerős hangot, mint egy suttogást a múltból:
— Ügyes vagy, kislányom. Tudtam, hogy meg fogod csinálni.
