— Na, tartsd magad — vetette oda, miközben kivitte az utolsó dobozt. A hangjában sem melegség, sem sajnálat nem volt.
Léna lenyelte a szavakat. Szeretett volna visszaszólni, keményen, de a mondatok valahol mélyen beleragadtak. Helyette csak bólintott, és nézte, ahogy Mihail szürke Ladája eltűnik a kanyar mögött.
Az udvar kiürült. Egyedül maradt — egy bőrönddel, egy poros vízforralóval és a nagyapai nyaraló kulcsaival. A szél belekapott a hajába, mintha ki akarta volna rázni belőle a dermedtséget.
„Nélkülem úgysem boldogulsz” — visszhangoztak a fejében a férfi szavai.
Léna úgy fintorgott, mintha fogfájás gyötörné. Majdnem harminc év együtt — és ennyi volt? Egy fiatal könyvelőlány, a kis Nadia miatt?
Mélyet sóhajtott, és elindult a bőrönddel a megálló felé. A falu felé csak naponta egyszer ment busz, lekésni nem lehetett.
Az út végtelennek tűnt. Az ablakon túl szürke házak suhantak el, kopár fák, mogorva arcok. Léna nézett, de nem látott, gondolataiba merült.
Tényleg ennyi volt? Vége? Mi lett a közös, békés öregkorról szőtt álmokkal?
A busz megrándult és megállt. Végállomás.
A nagyapa nyaralója nyikorgó ajtóval és az elhagyatottság dohos szagával fogadta. Léna körbenézett: lepattogzott falak, régi bútorok, pókháló a sarkokban. És hideg — csontig hatoló hideg.
Felkapcsolta a villanyt — ez volt az egyetlen, ami megbízhatóan működött —, és leült a kifeküdt kanapéra.
A tekintete a „Csajka” varrógépre esett, amelyet egy darab anyag takart. Nagymama ajándéka volt, amit Mihail mindig is helypazarlásnak tartott.
Léna végigsimított a hideg fémen. Valami megmozdult benne — talán egy emlék, talán… remény?
Megrázta magát, elűzve a hívatlan gondolatokat. Be kellett fűteni, ételt kellett keresni, rendet kellett rakni a házban. Túl sok a tennivaló ahhoz, hogy az önsajnálatba süllyedjen.
„Nélkülem úgysem boldogulsz” — csengett újra a fejében.
Léna kihúzta magát, vállait kiegyenesítette. Szemében apró fény villant — alig észrevehető.
— Majd meglátjuk — suttogta, miközben a tűzrakáshoz kezdett. — Még meglátjuk…
Nyirkos reggel volt. Léna a hidegre ébredt, és sokáig a hámló festékű mennyezetet bámulta. Az ablakon túl eső zörgött, dobolt a bádogpárkányon.
Talán hiba volt ebbe belevágni? Talán be kellett volna húznom a nyakam, és maradni?
Egy kopogás az ajtón kirántotta a gondolataiból.
— Megjöttél, mi? — Az ajtóban egy zömök asszony állt, időjárás szaggatta arccal és átható tekintettel. — Valentina vagyok. A szomszédban lakom.
— Léna, — nyújtotta a kezét gépiesen.
Valja végigmérte szúrós pillantással:
— Gyere át hozzám. Nálam melegebb van.
A szomszédasszony kis háza melegségbe és friss süteményillatba burkolta őket. Léna önkéntelenül beleszippantott a levegőbe.
— Ülj csak le. — mutatott Valja egy székre. — Kérsz teát?
Csendben kortyolgatták a teát. Léna körbenézett: horgolt terítők, csokrokba kötött, szárított fűszernövények lógtak a falon.
— Mindet én gyűjtöm. — vette észre a pillantását Valja. — De nincs hol tárolni rendesen. Üvegben elmegy az illatuk.
Léna hirtelen felkapta a fejét:
— Nem próbáltad vászonzsákokban?
— Honnan szedjek olyat? Talán a városban van…
Este Léna elővette a „Csajkát”. A varrógép nem adta magát könnyen. A mechanika akadozott, a cérna szakadt. De éjfélre elkészült az első zsákocska — kék pöttyös vászonból, hímzett százszorszépekkel.
Reggel átvitte Valjának.
— Ez meg mi? — csodálkozott a nő.
— A fűszereknek. Hogy levegőzzenek.
Valja forgatta a zsákocskát. Megtapogatta a varrásokat. Megszagolta.
— Szép munka. Te csináltad?
Léna bólintott.
— Ha még varrnál párat, elvinném a tisztelendőnek. Szereti az ilyesmit, falusiasan, mindenféle műanyag nélkül.
Este Léna lefotózta a zsákokat, és némi hezitálás után feltöltötte a képet a helyi „VK” csoportba. Csak úgy, magának.
„Gyógynövényes zsákocskák vidéki házból. Kézzel készültek. Szívvel-lélekkel.”
Félretette a telefont, és takarítani kezdett. Amikor egy óra múlva megnézte az üzeneteket, három hozzászólás várta.
— Lehet rendelni? — kérdezte valami Irina.
Léna habozott. Rendelni? Tőlem?
— Lehet. De nem vagyok bolt.
— Pont ezért. — jött azonnal a válasz. — Ezért akarok épp tőled, nem boltból.
Valami melegség öntötte el a mellkasát — furcsa, régen elfeledett érzés. Egyenesebben ült a széken.
— „Nélkülem úgysem boldogulsz” — jutott eszébe Mihail szavai.
Léna elmosolyodott, és nyúlt egy újabb vászondarabért.
A faluban csak az északi ablaknál volt térerő. Léna ott állt, a telefont az üveghez szorítva, és összevonta a szemöldökét.
— Hat új rendelés… — suttogta hitetlenkedve.
Egy hónap alatt a zsákocskák helyi nevezetességgé váltak. Valaki fűszereknek kérte, mások gabonaféléknek, egy asszony pedig azt kérte, varrjon huzatot egy régi faliórára.
Léna kinyitotta a pénztárcáját — háromezer rubel. Nem sok, de az övé.
— Úgy látom, üzletasszony lettél — kuncogott Valja, aki egy üveg savanyúsággal toppant be.
— Miféle üzletasszony… Aprópénz.
— De a tiéd. — nézett körbe Valja. — És a ház is kezd életre kelni. Meleg van.
Léna is körbepillantott. Valóban: új függönyök lógtak az ablakon, friss terítő az asztalon, és a kályha sem füstölt már. A levegő is más lett — szövet, vasaló, élet illata lengte be.
— Misa csak nézne! — csúszott ki a száján.
— Misa… az, aki elhagyott?
Léna bólintott.
— Na és… vele, — vágta rá Valja. — Találtál, akire gondolj.
Egy hét múlva érkezett egy nő a szomszéd faluból. Egy egész halom anyagot hozott — különféle színekben.
— Ez a nagymamámé. Feleslegesen hever. Nálatok meg aranykezűek vannak.
Léna zavartan nézett:
— Nem vehetem csak úgy el.
— De te varrsz… valamit. A templomnak. Hamarosan van a templomunk búcsúja.
Belement. Elkészített tizenkét kis zsákocskát ajándéknak a híveknek. Mindegyikre keresztet hímezett — apró, precíz öltésekkel.
Este, miután leadta a rendelést, hazament, és elfáradt — nem kimerítőn, hanem kellemesen. Egy olyan ember fáradtsága, aki valami fontosat tett.
„Nem minden győzelemhez kell taps,” — gondolta, miközben teát főzött. — „Néha elég a csend és a teljesítés érzése.”
Megcsörrent a telefon — új üzenet a csoportban:
„Megkaptam a zsákokat. Milyen szépek! A szomszéd kéri az elérhetőséget.”
Léna elmosolyodott. Őszintén.
— Léna, — szólította bejövő Valja. — Te varrsz, mi meg sajnáljuk magunkat. Tudod, milyen ez?
— Mit?
— Mind itt ülünk, panaszkodunk az életre. Te meg csak csinálod. Néma csendben, mutogatás nélkül.
Léna vállat vont:
— Mit tehetnék mást?
Este megszámolta a pénzt. Elég volt élelemre, villanyszámlára, még egy kevés maradt is. Nem gazdagodott meg, de…
— Sóra elég, — mosolygott. — És a léleknek is.
Az okos, csendes munka többet melegített, mint bármely kályha.
Léna éppen az anyagot szabdalta, amikor autózajra lett figyelmes. Ismert hang volt. A szíve dobbant.
„Nem lehet.”
Kinézett az ablakon. A szürke „Lada” megállt a kapunál.
Mihail kiszállt az autóból. Megállt, körbenézett. Előhúzott egy csokor — élénk, idegen szegfűket. Az ajtóhoz ment.
Léna kinyitotta az ajtót, mielőtt kopogott volna.
Néma csendben nézték egymást.
— Szia, — mondta végül.
Ápolatlannak tűnt. A szeme alatt sötét karikák voltak.
— Minek jöttél? — kérdezte.
— Virágok. — Nyújtotta a csokrot.
Léna nem vette el.
— Nem a virágokról van szó. Miért vagy itt, Misa?
Mihail egyik lábáról a másikra lépett.
— Bejöhetek?
A házban Mihail meglepetten nézett körbe. Szeme végigfutott a tiszta függönyökön, az asztalon gondosan rendezett anyagokon, az új lámpaburán.
— Nálad… otthonos.
— Teát? — kérdezte Léna.
— Kérlek.
Leült az asztalhoz, ügyetlenül arrébb tolva a cérnákat.
— Gondoltam… — kezdte. — Talán elég ebből. Mindenből. Kezdjük újra?
Léna a tűzhelyre tette a teáskannát anélkül, hogy megfordult volna.
— Hol laktál ez alatt az idő alatt?
— A városban. Nadjával. De ez nem számít.
— És akkor miért vagy itt?
Megakadt.
— Rájöttem… te voltál az igazi.
Léna elmosolyodott. „Voltam.” Milyen egyszerű.
— Tévedsz. Most én vagyok az igazi. A „voltam” pedig nálad van.
Léna felé fordult — nyugodtan, összeszedetten. Egyáltalán nem az a nő, aki négy hónappal ezelőtt az ajtóban állt.
Mihail összeráncolta a homlokát:
— Léna, mi van veled? Visszajöttem. Komoly szándékokkal.
— És milyen szándékokkal mentél el?
Elvonta a tekintetét.
— Na jó, volt, elmúlt. A férfiak néha hülyék. Tudod te is.
— Tudtam — bólintott. — Most már nem akarom tudni.
— Mi változott akkor?
Léna végigsimított a szétterített anyagdarabokon.
— Én változtam meg.
Mihail felszisszent:
— Na és? Csak rongyokat varrsz.
— Pontosan. — Egyenesen a szemébe nézett. — Varrok. És élek. Egyedül.
— De együtt könnyebb…
— Kinek könnyebb?
A kérdés a levegőben lógott. Az eső kopogott az ablakon. Az óra mutatói négyet jeleztek.
— Estére van egy megrendelésem — mondta Léna. — Be kell fejeznem.
Mihail hallgatott. Aztán felállt. A virágok ott maradtak az asztal szélén.
— Gondolkodj el rajta — mondta. — Nem viccből jöttem.
— Már elgondolkodtam rajta — felelte. — Amikor azt mondtad, hogy nélküled nem bírok meglenni.
Mihail elment anélkül, hogy becsapta volna az ajtót. Csak kisétált — csendben, mintha beleolvadt volna a szürke őszi napba. Léna az ablakhoz lépett, és nézte, ahogy az autó eltűnik a kanyarban. Sem harag, sem keserűség — csak könnyed meglepetés.
„Ennyi volt?”
Visszatért az asztalhoz. A szegfűk nevetségesen élénk foltként feküdtek az anyagok között. Léna felkapta a csokrot, kiment a veranda elé. Egy pillanatig habozott, majd határozottan letette a virágokat a kapuhoz.
— Valakinek még jó lesz — mormolta.
A ház csendes volt. Szokatlanul csendes — Mihail távozása után a csend tapinthatóvá, sűrűvé vált. Léna mélyen beszívta a levegőt. Fának, anyagnak és… könnyedségnek illata volt.
Odament a kályhához, betett egy marék aprófát. A tűz vidáman pattogott, elűzve az őszi nap nyirkos hidegét. A székén szunyókáló macska nyújtózkodott, majd puhán leugrott a padlóra.
— Enni szeretnél? — kérdezte Léna, miközben megvakargatta a fülét.
A telefon halkan csörgött. Új üzenet érkezett:
„Jó napot! Lehet rendelni önöknél zsákot? A lányomnak. A városba ment tanulni. Szeretnék neki valami meleg dolgot küldeni.”
Léna elmosolyodott. Kinyitotta a zsákanyagok fiókját, válogatni kezdett. Megvolt — sárga, apró búzavirágokkal. Napfényes, nyárias.
Leült a varrógéphez. Szokás szerint befűzte a cérnát, ellenőrizte a feszítést. Ujjai határozottan, nyugodtan simultak az anyagra.
„Varrok, mert a csend is munka” — gondolta.
Kint sötétedett. Léna felkapcsolta a lámpát, odébb húzta magához. A gép monoton kattogással töltötte meg a házat, barátságos munkazajjal.
Eszébe jutott Mihail szava: „Nélkülem nem bírod majd.” Léna elmosolyodott.
„Igaza volt, Misa. Nélküled csend van. És tudod, ez jobb, mint a hangos hangod.”
Az óra mutatói este kilencet mutattak, amikor befejezte. A zsákocska szép lett — gondosan hímzett szegéllyel, belül kis zsebbel az üzenetnek.
Léna az asztalra tette, gyönyörködve a munkában. Aztán elővette a telefont, lefotózta.
„Kész. Holnap átvehető” — írta a megrendelőnek.
A válasz azonnal jött: „Köszönöm! Ön egy varázslónő!”
Léna elmosolyodott. Varázslónő? Nem, csak egy nő, aki megértette: az ereje a kezében, a tudásában, a csendes kitartásában van.
A kezére nézett — a munkától megkeményedett, a mutatóujján apró tűszúrásos heg volt. Olyan kezek, melyek most etetik, melegítik, és biztonságot adnak a holnaphoz.
„Nem minden győzelemhez kell taps. Az okos csendben is elvégzi a munkát.”
Léna lekapcsolta a villanyt, az ablakhoz lépett. A sötét égbolt tele volt csillagokkal — élénk, élő fénypontokkal. Mélyet lélegzett.
— Köszönöm — suttogta.
Kinek? Talán a sorsnak. Talán önmagának. Vagy talán annak a csendnek, ami nem üresség, hanem a növekedés tere volt.
Előttük volt az éjszaka. És egy új nap. Új megrendelésekkel.
Léna tudta: megbirkózik vele.
Mert az okos nemcsak csendben dolgozik. Önmagát is megtalálja.
