Meglátta barátnője nyakában a saját medálját – mintha valaki kihúzta volna azt az ékszerdobozából.
– Érdekes ékszer – bólintott Diana Karina nyaka felé.
– Tényleg? – lepődött meg Karina. – Á, csak egy kis bizsu.
– Pedig nem néz ki olcsónak – jegyezte meg Diana. – Szerintem arany! Te mit gondolsz, drágám?
Diana a férje felé fordult. Ő pedig – nemcsak hogy félrenyelt –, de úgy elvörösödött, mint egy főtt rák.
– Róma, minden rendben? – kérdezte Diana.
– Igen, khm… igen – válaszolta rekedten Róma.
– És mit gondolsz Karina ékszeréről?
– Egy függő, semmi különös – vont vállat, majd a tányérjába temette arcát.
– Szerintem nagyon kedves darab – folytatta Diana, miközben egy pillanatra sem vette le szemét a férjéről.
– Én nem értek ezekhez – felelte Róma, és igyekezett úgy tenni, mintha teljesen lefoglalná a saláta.
– Nekem is tetszik – szólt közbe Karina. – Olyan különleges. Ha nem nézed meg közelebbről, elsőre nem is lehet megmondani, mi az!
– Pontosan erről beszélek – mondta visszafogottan Diana. – Már fél órája nézem, de nem tudok rájönni! Valami egyedi darab lehet…
– Nem tudom – mosolygott zavartan Karina. – Én nem vettem, és már azt sem tudom, hogyan került hozzám…
Karina kezdett elpirulni, Róma viszont elsápadt.
Diana éles pillantása nem kerülte el sem a férje, sem a legjobb barátnője furcsa viselkedését. De…
A biztonság kedvéért rákérdezett:
– Nézem, nézem, de nem jövök rá – miféle medál ez? Mi ez, Karinácska?
Karina kissé zavartan levette a nyakláncot, és az asztalra tette:
– Pillangó. Csak általában széttárt szárnyakkal készítik!
Ez meg mintha összehajtotta volna a szárnyait, mint egy kis házikót. És amikor hordod, úgy tűnik, mintha a mellkasodra szállt volna, és odasimítaná a szárnyait.
– Hmmm – mormolta elgondolkodva Diana. – Milyen megható történet…
Réges-régen Diana anyukája – nyugodjék békében – ezt a medált ajándékozta a lányának:
– Viseld, kislányom! Ezt az ékszert az én anyám az ő anyjától kapta. És ő is az övétől! Ez egy régi darab!
– Biztosan nagyon értékes – kérdezte akkor Diana.
– Amikor egyszer teljesen elfogyott a pénzünk, elvittem ezt a medált a zálogházba – emlékezett vissza Rima Szergejevna. – A fémjelzése nem szokványos – nyolcszázötvenes. Kézzel készült, még a forradalom előttről! Akkoriban jó pénzt ajánlottak érte, hogy megvásárolják, de én csak ideiglenesen tettem be, és később kiváltottam.
– Olyan törékenynek tűnik – suttogta Diana, miközben átvette a medált.
– Az is – mosolygott az anyja. – Az arany puha fém, és ebben sok van belőle. Úgyhogy vigyázz rá, kislányom!
– Akkor inkább beteszem a kis dobozomba – döntötte el Diana.
– Hordhatod is, ahogy én is hordtam annak idején – vont vállat az anyja. – Csak vigyázz rá – és ennyi!
Diana ritkán hordta a medált. Túl finom munka volt – félt, hogy megsérül. Külön ékszerdobozban tartotta.
– Ez az én talizmánom! – mondogatta. – Szerencsét hoz nekem. Ezzel tettem le minden vizsgámat! És Rómával is akkor ismerkedtem meg – velem volt, amikor viseltem!
És az egyetlen ékszer, amit Diana magával vitt a szülészetre, épp ez a medál volt.
De a szülés alatt olyan erősen szorította a tenyerében, hogy a pillangó széttárt szárnyai összecsukódtak, mint egy kis házikó.
Lánya születésének örömét beárnyékolta a gondolat, hogy talán eltörött a medál.
Amikor Nina betöltötte az egy évet, Diana elvitte az ékszert egy műhelybe – hátha meg lehet javítani?
– Nézze csak – mutatta a mester –, szerencsére a szárnyak csak meghajlottak, nem repedtek meg!
De a fémen hajszálrepedések jelentek meg. Ha kiegyenesítenénk őket, biztosan eltörnének. Persze be lehet illeszteni egy kis fémlemezt, de az durván nézne ki.
Ha viszont a szárnyak csúcsait összekapcsoljuk, akkor az eltörést el lehet rejteni.
– És akkor mi lesz belőle? – kérdezte bizonytalanul Diana.
– Akkor úgy nézne ki, mintha a pillangó behúzta volna a szárnyait – mondta az ékszerész. – A finomság megmaradna, de az ékszer térbelivé válna!
– És hogy lehetne ezt viselni? Biztosan beleakadna a ruhába… – sóhajtott Diana.
– Először is, nem olyan nagy. Másodszor, nem lesznek éles sarkok. És ha a ruha fölött hordja – nagyon eredetinek hat majd!
Ráadásul így kevésbé lesz törékeny.
Diana beleegyezett. És az eredmény örömmel töltötte el.
Persze, már nem az a medál volt, amilyennek emlékezett rá, de most titokzatosnak tűnt: első pillantásra nem is lehetett megmondani, mit ábrázol.
Ettől kezdve gyakrabban hordta. És bár nagyobb lett, a ruha alatt szinte nem is érződött, nem zavarta.
A munkahelyén azonban nem vált be – a banki pénztáros-operátori egyenruhához ugyanis kis nyakkendőt kellett viselni.
A nyakkendő pedig, természetesen, pont a medálra esett. És akárhogy is próbálta lesimítani, mindig elállt.
Végül az ékszer visszakerült a dobozba a többi közé, és Diana csak néha vette elő, amikor átnézte kincseit, és az édesanyjára emlékezett, aki már nem élt.
– Szóval honnan is van neked ez a kis medál? – kérdezett vissza Diana.
– Ó, nem is tudom – Karina még mindig pirult. – Ezer éve ott hevert a dobozomban…
Most, hogy jöttem hozzátok szilveszterre, úgy döntöttem, felveszem – nem hivalkodó, de kedves darab – vont vállat Karina.
– Talán valakitől kaptad ajándékba? – kérdezte halkan Diana, újra a férjére pillantva. – Valakitől… különleges személytől?
Diana már régóta sejtette, hogy a férje nem közömbös az egyetlen barátnője iránt. Más barátnők már nem is maradtak.
Róma mindig mondott valami rosszat róluk, sőt még utánozta is őket gúnyosan.
És amikor vendégségbe jöttek, egyenesen sugározta, hogy nemcsak hogy nem örül nekik, de ha tehetné, simán kihajítaná őket az ablakon.
Karina esetében viszont ilyesmit sosem mondott. Sőt, még beszélgetett is vele, ha vendégségbe jött.
Nem, nem flörtölt vele, és nem udvarolt. Csak egyszerű, hétköznapi beszélgetések zajlottak köztük az időjárásról, hírekről, gyerekekről, filmekről, mindennapi gondokról és váratlan örömökről.
Róma még abban sem utasította el a segítséget, ha Karina ház körüli munkáról szólt.
Karina férj nélkül élt, de két gyerekkel. Egyedül is boldogult, de voltak dolgok, amikhez férfikéz kellett.
De Karina nem hívta gyakran Rómát. Csak időnként. És akkor sem maradt sokáig.
Bár amikor hazajött, fáradt volt és valahogy távolságtartó.
Diana kérdéseire kelletlenül válaszolt:
– Nála mindig annyi minden összegyűlik, hogy mire mindent megcsinálok, a lábam se érzem.
– Akkor legközelebb ne menj, ha ennyire nehéz – mondta Diana. – Hívjon inkább egy „férjet egy órára”!
– Egy órás férj nem oldja meg az összes gondját, ráadásul nem is olcsó. És őszintén szólva, emberileg sajnálom. Egyedül van, két gyerekkel.
Kétlem, hogy találna valakit – a férfiaknak nem kellenek más gyerekei.
Ez a fajta együttérzés és a fáradtság, amellyel hazatért a látogatásokról, megerősítette Dianát abban a gyanúban, hogy Róma nem csupán a javítások miatt jár át Karinához.
De bizonyíték nem volt, és amikor együtt voltak, úgy viselkedtek, mint egyszerű barátok.
De hát mindenki tudja, mi a helyzet a férfi-nő barátságokkal…
– Anya, anya! – szaladt oda Karinához a kislánya, Olja, aki pár évvel fiatalabb volt Diana és Róma lányánál. – Anya, miért vetted fel az alvó pillangót, amit a bácsi-apuka nekem ajándékozott? Az az én pillangóm!
Karina köhögni kezdett, de végül sikerült kipréselnie magából:
– Menj, játssz Ninával, nem lesz semmi baj a pillangóddal…
– Nagyon érdekes – mondta Diana, miközben előbb Karinára, majd Rómára nézett.
Karina igyekezett köhögéssel leplezni zavarát, Róma pedig annyira lehajolt a tányérjához, hogy már az orrával szinte beletúrt az ételbe.
– Tehát az ékszer nem is a tiéd – fordult Diana a barátnője felé –, hanem a lányodé!
És a bácsi-apuka ajándékozta neki! – ezúttal a férjére pillantott. – Hát ez valóban érdekes.
Egy újabb bizonyíték, ami Diana férje és a barátnője közötti esetleges viszonyra utalt, az volt, hogy Karina lánya szinte kiköpött mása volt Diana lányának.
Az utcán gyakran hitték őket testvéreknek. Ráadásul nem is csak testvéreknek, hanem ikreknek.
Karina fia viszont – aki öt évvel fiatalabb volt a nővérénél – kiköpött Róma volt. Gyerekkorában legalábbis.
Amikor Diana egyszer megosztotta ezt a furcsa megfigyelését a férjével, az zavarba jött, de aztán előállt egy „tudományos” magyarázattal:
– Nézz utána a neten! Hullámgenetika meg telegónia! Tudod, amikor a gyerek hasonlít egy olyan férfira, aki biztosan nem az apja!
Karinának meg ugye nincs férfija! Hogy kitől szülte, azt nem mondja. És egyetlen férfi van a közelében – én!
Így aztán az én genetikai jegyeim öröklődtek át! Tanulmányozd csak a témát!
Diana megnézett pár videót. Tényleg azt mondták bennük, hogy ez nemcsak lehetséges, de természetes folyamat is lehet!
A tudomány csak azért nem tudja bizonyítani, mert nincsenek rá megfelelő eszközei és fogalmai!
A videók tudományosnak és meggyőzőnek tűntek – de hogy mennyire voltak hitelesek… nos, Diana banki alkalmazott volt, nem biológus.
Elfogadta a magyarázatot, de egy kis megjegyzést azért tett a „lapszélre”.
– Ki tudja? – gondolta Diana. – Valaha az elektromosságot is varázslatnak hitték, csak mert akkor még nem létezett a tudomány hozzá!
– Hát ti aztán igazán fantasztikusak vagytok! – mondta Diana elnyújtva a szavakat. – Az egyik elajándékozza az én családi ékszeremet, amit millió közül is felismernék, a másik meg két gyereket szül a férjemtől, és továbbra is a legjobb barátnőmnek adja ki magát!
Hogy csináljátok ezt? És még egyszer sem buktatok le!
– Ez a tiéd? – csodálkozott Karina, miközben a mellkasán lévő ékszert tenyerével takarta el.
– Igen – bólintott Diana. – Az anyámtól kaptam. És már vagy öt generáció óta anyáról lányára száll.
Diana a férjére nézett:
– Neked nincs semmi mondanivalód?
– Khm… Diana, ez csak egyszer történt meg, aztán valahogy így alakult! De hát én nem hagytam ott a családom! És azért normálisan éltünk!
Ha az az okos nem veszi fel az ajándékomat, soha nem is tudtál volna meg semmit!
– Nálad, mint mindig, mindenki hibás, csak te nem! – bólintott Diana. – Hát ezt vártam…
Úgy öt percig ültek csendben, miközben a gyerekek a szomszéd szobában vidáman játszottak a karácsonyfa körül.
– Azt hiszem, indulok – mondta Karina, miközben felállt.
– Nem tartalak vissza – felelte Diana. – És ne felejtsd itt a gyerekeid apját sem!
Tiszta matek: nálad több a gyerek, tiéd is lesz! Én meg majd csak elleszek valahogy nélküle!
– Diana, mi van veled? – kiáltott fel Róma. – Hiszen mi egy család vagyunk!
– Velem meg Ninával vagytok család? Vagy Karinával meg a két gyerekével vagytok azok?
Talán jó lenne eldönteni!
Mert ha az a terved, hogy mindannyian egy nagy család legyünk, hát azt felejtsd el! Nem így neveltek!
– És most tényleg csak így menjek el? – kérdezte Róma zavartan. – Három órával Újév előtt?
– Már mondtam – mosolygott Diana –, nem tartalak vissza!
Róma felállt.
– Egy pillanat – szólalt meg Diana, még mindig a fotelban ülve. – A medált vissza lehetne szolgáltatni az otthonába? Ez családi darab, értékes!
Karina levette a nyakláncot a medállal, és átadta Dianának.
– Kiváló! – mondta Diana, miközben átvette az ékszert. – Lesz mit továbbadnom a lányomnak, ha nagyobb lesz!
De addig is hadd ázzon egy kis szentelt vízben, hogy lemossa róla a ti bűneiteket!
Diana a lányával kettesben ünnepelte a szilvesztert, és amikor Nina aludni ment, Diana így szólt:
– Milyen jó, hogy minden vallomás a múlt évben maradt! Az új évben nem lesz már ez az undokság!
Majd koccintott a pezsgős pohárral, amelyet egy másik pohárhoz emelt – abban szentelt vízben feküdt a medál.
