Amikor Mariam használt babakocsit vásárolt a kislányának, úgy érezte, csupán a remény utolsó foszlányába kapaszkodik. Ám a kopott babakocsi belsejében meglepő felfedezés várta – egy boríték, amely mindent megváltoztatott.
Az aszfalt szinte izzott a perzselő napsütésben, miközben Mariam tolta hazafelé az aprópénzért vásárolt babakocsit.
A szeme csípett, könnyek csorogtak csendben az arcán, remegő kezeire hullva.
Lenézett. A babakocsi kopott fogantyúkkal, kifakult szövettel és megkarcolt kerekekkel gördült előtte. A kislánya jobbat érdemelt volna – de az élet másként rendelkezett.
Valaha Mariam arról álmodott, hogy rózsaszín babaszobája lesz, tele puha játékokkal, apró ruhácskákkal a fehér komódban és egy ringó, barátságos kisággyal.
És persze egy szép babakocsiról is.
De az álmok szertefoszlottak, mint por a szélben.
Iskolás éveinek emlékei törtek fel benne.
Akkor ismerte meg Ivánt. Gyorsan egymásba szerettek, és egy egyszerű, de boldog életet álmodtak meg maguknak.
Iván egy olcsó gyűrűvel kérte meg a kezét – Mariamnak ez is elég volt. Szinte semmijük sem volt, de együtt voltak.
Az esküvő után egy aprócska lakásba költöztek. Mariam egy ruharaktárban, Iván pedig egy élelmiszerboltban lett pénztáros.
A pénzük alig volt elég, de valahogy mindig kijöttek belőle.
Késő esti vacsorák, nevetés és zacskós tészták tartották őket életben – egészen addig, míg a teszt két rózsaszín csíkot nem mutatott.
Iván ujjongott, és Mariam is boldog volt.
Attól a naptól fogva Iván még többet dolgozott – dupla műszakokat vállalt, sötétben indult el, és csak akkor ért haza, amikor Mariam már aludt.
Mariam is dolgozott tovább, amíg a terhes hasa engedte.
Idővel sikerült annyit félretenniük, hogy egy szerény kis házat vegyenek. A bejárati ajtó előtt állva, a kulcsokat szorongatva alig hitték el, hogy mindez az övék.
– Nézd csak, Ványa – suttogta Mariam. – Sikerült.
– Ez még csak a kezdet, Mariam – válaszolta Iván, és homlokon csókolta.
De Mariam nem tudta, hogy a sors már készül az első csapásra.
Mindez egy teljesen átlagos kedden történt.
Mariam már a hetedik hónapban járt, amikor elment az esedékes ultrahangra. Minden úgy zajlott, mint mindig – de valami furcsa érzés motoszkált benne.
– Hol van a férje? – kérdezte az orvos.
– Dolgozik – válaszolta mosolyogva Mariam. – Dupla műszakot vállalt. Spórolunk, jönni akart, de…
Az orvos bólintott, és folytatta a vizsgálatot. Mariam nem sejtette, hogy közben odakint már gyülekeztek a sötét fellegek.
Amikor kilépett a rendelőből, ismeretlen szám jelent meg a telefonja kijelzőjén.
– Halló?
– Mariam?
– Igen… ki beszél?
– A STSV klinikáról telefonálok. A férje, Iván, balesetet szenvedett. Kérjük, jöjjön be mielőbb.
Mariam térdei megrogytak.
– Ez tévedés… Még egy órája beszéltünk…
– Megértem, asszonyom, de kérem, jöjjön, amilyen gyorsan csak lehet.
A világ elmosódott körülötte. A telefon kiesett a kezéből, minden elsötétült.
Mariam fehér kórházi szobában tért magához, körülötte gépek zúgtak.
Hasára tette a kezét. Üres volt.
— Nem! Hol van a babám?!
— Nyugodjon meg, Mariam. A kislánya él. Koraszülött lett, császármetszéssel segítettük világra, de jól van, az intenzíven ápolják.
Az örömöt aggodalom váltotta fel.
— És Ványa? Hol van a férjem?
— Másik kórházba szállították. Életben van, de megsérült. Hamarosan meglátogathatja.
Amikor Mariam eljutott hozzá, az orvos őszintén beszélt:
— Súlyos gerincsérülése van. Deréktól lefelé megbénult.
Ványa hallgatott. Még akkor sem reagált, amikor Mariam elmesélte neki, hogy megszületett a kislányuk – Veronika.
Idővel hazatértek. Ványa kerekesszékben ült, megtörten, távolba révedő tekintettel. Mariam nem hibáztatta őt. De innentől minden teher az ő vállára nehezedett.
Újra munkába állt a ruharaktárban. Álmatlan éjszakák után egész nap talpon volt – de Mariam kitartott.
Egy nap, miközben az utolsó bankjegyeket számolta, rájött: ideje babakocsit venni – már túl nehéz volt kézben hordozni a kislányát.
A bolhapiacon talált egy használt babakocsit – régi volt, de stabil.
— Mennyiért? – kérdezte az eladótól.
— Tíz dollár – válaszolta az.
Mariam odaadta az utolsó pénzét.
— Ennyi volt, Veronika – suttogta. – Most már van babakocsink.
Otthon lefektette a kislányt a kanapéra, és elkezdte tisztítani a vásárt.
Ahogy dörzsölte a szövetet, furcsa ropogást hallott.
— Mi a…?
Tapogatni kezdte az ülést, és valami keménybe ütközött a keze. Előhúzott egy borítékot.
— Mi az, Mariam? – kérdezte Ványa.
— Én… nem tudom.
A borítékon ez állt: „Egy szegény anyától egy másiknak.”
Belül tíz darab 100 dolláros bankjegy volt. És egy levél.
„Valószínűleg azért vetted meg ezt a babakocsit, mert most nehéz idők járnak. De ne feledd – nincs vihar, ami örökké tartana. Ha nem akarod megtartani a pénzt, add tovább a lent megadott címre, egy menhelynek.”
— Ez… ezer dollár… – suttogta Ványa.
Mariam a kislányára nézett… és szívében megszólalt a lelkiismeret.
— Nekünk legalább van valamink… Valakinek még ennyi sincs. El fogom vinni a pénzt a menhelyre.
— Mariam, ezt komolyan gondolod?! Szükségünk van rá! – tiltakozott Ványa.
— Tudom. De azt is tudom, hogy a helyes döntés az, ha továbbadom.
Másnap Mariam elküldte a borítékot.
Hetek teltek el. Az élet ment tovább, mígnem egy nap kopogtak az ajtón.
A küszöbön egy elegáns nő állt.
— Jó napot kívánok. Margarita vagyok.
— Igen? Segíthetek?
— Remélem, tetszett a babakocsi.
— A babakocsi?.. Honnan tudja?..
— Én hagytam ott. A pénzzel együtt. Figyeltem.
— Maga?.. Köszönöm, de én visszaküldtem a pénzt a menhelynek…
— Tudom – mosolygott Margarita. – Ezért vagyok itt.
Belépett a házba, és mesélni kezdett:
— A férjemmel sokáig próbálkoztunk gyerekkel. Mikor végre megszületett a kislányunk, ő lett az életünk értelme. De a sors elvette tőlem… majd a férjemet is… A halála előtt azt mondta: „Emlékezz, drágám – nem minden arany, ami fénylik. De vannak emberek, akiknek aranyból van a szívük.”
Ekkor elhatároztam, hogy próbára teszem a világot: vajon maradt-e még becsület. Régi dolgokba rejtettem pénzt a bolhapiacon. Maga az első, aki visszaadta.
— Én csak azt tettem, amit helyesnek éreztem…
— Pontosan ezért vagyok itt. Én vagyok az egyik legnagyobb ruházati vállalat tulajdonosa. Olyasvalakit keresek, akire rábízhatom a vezetést. Maga az az ember.
Mariam nem hitt a fülének. Az álommunka? Neki?
— Itt vannak az elérhetőségeim. Hívjon, ha készen áll.
És azon a napon Mariam élete megváltozott. Képzésben részesült, majd új fejezetet kezdett – mindezt egy babakocsinak és egy csepp becsületességnek köszönhetően.
