– Szépen berendezkedtél, látom! – vetette oda a volt férj, noha maga csak filléreket utal gyerektartásként.
Veronika becsukta a fürdőszoba ajtaját, és háttal nekidőlt. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett. Öt perc. Mindössze öt perc csend, mielőtt elérkezik az elkerülhetetlen káosz.
– Anya, apa megjött! – tört át a csend határán Timofej izgatott, éles hangja.
Veronika végigsimított az arcán, a tükörképébe nézett. Semmi különös – egy harminckét éves, hétköznapi nő. Gesztenyebarna haját rendezetlen lófarokba fogta, arca smink nélküli. Pontosan így gyűlölte őt a legjobban.
– Máris megyek, kicsim!
Amikor belépett a nappaliba, Borisz már elhelyezkedett az új kanapén, keresztbe tett lábbal, mintha csak ő lenne itt az otthonos gazda, és Veronika csupán egy véletlen látogató. Timofej lelkesen forgolódott mellette, mutogatva apjának az új játékát.
– Szia – köszönt Veronika hidegen.
Borisz végigmérte tetőtől talpig.
– Pazarul berendezkedtél! – jegyezte meg gúnyosan, miközben megsimította a kanapé kárpitját. – Egészen otthonosan érzed magad. Aztán közben panaszkodsz, hogy nem elég a gyerektartás.
Veronika összeszorította a fogát. Csak most ne. Ne a gyerek előtt.
– Tim, pakold össze a cuccaidat – mondta nyugodt hangon. – Ne felejtsd el az olvasnivalót.
A kisfiú bólintott, és elszaladt a szobájába. Borisz a szemével követte, aztán azonnal visszatért kedvenc témájához.
– Panaszkodsz, hogy nincs pénzed, mégis bútorokat veszel. Kíváncsi lennék, ki szponzorál? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét.
– Ez nem a te dolgod – vágta rá Veronika élesen. – Ötezer forint havonta nem gyerektartás, hanem megalázás. És ezt te is pontosan tudod.
– Többet nem is fogsz kapni. Te akartál válni – oldd meg egyedül – vont vállat. – Én szóltam előre.
Veronika elfordult, hogy ne lássa a másik, ahogy a keze megremeg. Már három éve elváltak, és ő még mindig bosszút áll. Minden találkozás, minden szóváltás újabb megpróbáltatás.
– Legalább ma ne kezdjük ezt – mondta halkan. – Timofej annyira várta ezt a hétvégét veled.
Borisz felállt a kanapéról, közelebb lépett. Drága parfümje és önelégültsége betöltötték a teret.
– Mit gondoltál? Hogy majd jópofa exférjet játszom? – sziszegte, hangját lehalkítva. – Te tetted tönkre a családot. Te rontottál el mindent.
– A családot? – Veronika keserűen elmosolyodott. – Azt, ahol hajnalban jártál haza? Ahol a véleményem semmit sem számított? Ahol minden lépésemet ellenőrizted?
– Szerettelek! – csúszott ki belőle dühösen, olyan indulattal, hogy Veronika akaratlanul hátralépett. – És te mindent kidobtál. És tudod mit? Ezt újra meg újra eszedbe fogom juttatni.
A szoba ajtaja kicsapódott, Timofej hátizsákkal a hátán kiszaladt.
– Készen vagyok, apa!
Borisz arca egy pillanat alatt megváltozott – a harag eltűnt, helyét széles mosoly vette át.
– Ügyes vagy, bajnok! Ma szuper napunk lesz!
A kisfiú odaszaladt anyjához, szorosan átölelte.
– Szia, anyuci.
– Holnap találkozunk, napocskám – Veronika puszit adott a fejére. – Viselkedj rendesen apával.
Kikísérte őket az ajtóig, intett Timofejnek. Borisz, hátra sem nézve, megfogta a kisfiú kezét, és elindult a lift felé. Az utolsó pillanatban mégis visszanézett. Az a tekintet volt. Ez még nem a vége.
Az ajtó becsukódott. Veronika lassan lecsúszott a földre, háttal a falnak, arcát kezeibe temette.
– Egyszerűen elviselhetetlen – keverte idegesen a kávét Anna. – Hogy tudtál vele egyáltalán együtt élni?
Egy hangulatos kis kávézóban ültek, nem messze Veronika lakásától. Timofej az apjával volt, és végre volt néhány óra szabadideje.
– Nem mindig ilyen volt – mondta elgondolkodva Veronika, az ablakon át bámulva. – Az elején minden más volt. Aztán… minden lassan változott. Napról napra. És észre sem vettem, hogyan süllyedek el.
– De volt erőd kilépni – Anna barátságosan megérintette a vállát. – Sokan erre sem képesek.
– Timofej miatt – bólintott Veronika. – Nem akartam, hogy olyan családban nőjön fel, ahol az apja azt hiszi, birtokolhatja az anyját. Ahol a kiabálás és a kontroll természetes.
– Most pedig ezzel a nyomorúságos alamizsnával bosszulja meg – csóválta a fejét Anna. – De beadhatnád a kérelmet magasabb tartásdíjra. A törvény szerint többet kellene fizetnie.
Veronika kortyolt a kávéjából.
– Beadhatnám. De feketén dolgozik, a papíron alig keres valamit. Pereskedni hónapokig lehet, az eredmény meg ugyanaz. Ráadásul megfenyegetett, hogy ha ezt megteszem, kérni fogja a fele időt Timofejjel.
– Ez zsarolás – vágta rá élesen Anna.
– Ő a fiam apja – válaszolta Veronika halkan. – Akármilyen is. És Timofej rajong érte.
Anna hosszasan nézte a barátnőjét.
– Veronika, mondd meg őszintén – félsz tőle?
Veronika tiltakozni akart, de a szavak megakadtak a torkában. Fél-e tőle? Nem fizikailag – Borisz sosem emelt rá kezet. De az, ahogy képes volt a bőre alá férkőzni, egyetlen szóval kirántani alóla a talajt, egyetlen pillantással megingatni…
— Valószínűleg igen — ismerte be végül. — Attól félek, soha nem engedi el a múltat. Hogy ez a háború soha nem ér véget.
— Akkor ér véget, amikor abbahagyod a félelmet — szorította meg a kezét Anna. — Ezen én is átmentem, emlékszel? Igornál is ugyanígy volt. Amíg minden szavától remegtem, ő hatalmat érzett. Aztán egyszerűen… abbahagytam a reagálást.
— Könnyű azt mondani.
— Nem könnyű. De lehetséges — mosolygott Anna. — És tudod, mivel kezd? Azzal a bizonyos kanapéval, amit ő annyira sértett.
— Miről beszélsz? — értetlenkedett Veronika.
— Kezdd el élni magadért — magyarázta Anna. — Nem azért, hogy neki bizonyíts valamit, hanem magadért. Vedd meg azt a lámpát, amiről mindig álmodtál. Változtass frizurát. Jelentkezz be egy tanfolyamra. Szabad vagy, érted? Ő meg nem. Ő a múltban ragadt, te meg nem.
Veronika elgondolkodott. Valamiben a barátnőnek igaza volt. Az elmúlt három évben állandó feszültségben élt, mindenből spórolt, hogy Boris ne tudjon rajta fogást találni.
— Három év — suttogta. — Három éve állandóan rá figyelek.
— Ideje abbahagyni — mondta határozottan Anna.
Pont hét órakor csengettek. Veronika kinyitotta, és Timofej azonnal a lábához kapaszkodva ölelte.
— Anya! Mennyit játszottunk a vidámparkban! Apa vett nekem egy hatalmas kisautót!
— Nagyszerű! — simogatta meg a haját. — Menj, mutasd meg!
A fiú elszaladt a szobájába, Boris pedig az ajtóban maradt, támaszkodva a keretnek. Tekintete azonnal megakadt az új lámpán a nappaliban.
— Felesleges pénz? — kérdezte gúnyosan.
Veronika hirtelen érezte, hogy valami belül megfordul. A folyamatos védekezés és véget nem érő szurkálódások kimerítették. Meddig lehet ezt bírni?
— Tudod — nézett a szemébe — igazad van. Csodásan élek. És még jobban fogok élni. Mert megérdemlem.
Boris nyilván nem számított ilyen válaszra. Megmerevedett, mintha nem értené, mi történik.
— Te…
— Köszönöm, hogy időben hoztad Timofejet — vágta rá nyugodtan. — Két hét múlva találkozunk.
És becsapta az ajtót az elképedt arca előtt.
Timofej berohant a szobába, hatalmas piros tűzoltóautóval hadonászva.
— Anya, nézd, milyen! Valódi szirénával és kihúzható létrával!
Veronika elmosolyodott, leereszkedett a térdéig a fia mellé.
— Csodás kisautó! Apa igazán jó ajándékot választott neked.
A fiú arca felragyogott az örömtől, és Veronika mellkasában valami fájdalmasan összeszorult. Bármilyen bonyolultak is a kapcsolataik Borisszal, az ilyen pillanatokért megérte mindent elviselni. Az ilyen tiszta, önzetlen gyermekörömért.
— Apa azt mondta, hogy keveset dolgozol, ezért kevés a pénzünk — közölte váratlanul Timofej, megnyomva egy gombot, és a fülsiketítő sziréna betöltötte a szobát. — És hogy ha együtt élnénk, nagy házunk és sok játékunk lenne.
Veronika megmerevedett. Az ujjaiban azonnal elzsibbadt a hideg.
— Mit… pontosan mit mondott?
Timofej megvonogatta a vállát, elmerülten forgatva az új játékot.
— Hogy ha nem lennél ilyen makacs, hárman élnénk. És kutyát is tartanánk — nagy szemeket vetett az anyjára. — Anya, tényleg lehet nekünk kutyánk?
Veronika mély levegőt vett, próbálva uralkodni a hirtelen jövő harag hullámán.
— Tim, drágám, menj moss kezet, és öltözz át. Felmelegítem a vacsorát — mondta a lehető legnyugodtabban.
Amikor a fia eltűnt a fürdőben, Veronika megragadta a telefont, és gyorsan írt Borisnak: „Sürgősen beszélnünk kell. Ez komoly.”
A válasz szinte azonnal érkezett: „Nincs miről.”
Olyan erősen szorította a telefont, hogy a műanyag ropogott. „A gyereket használod ellenem nyomásként. Undorító.”
„Csak az igazat mondom a fiamnak. Te romboltad le a családunkat.”
Veronika ledobta a telefont a kanapéra. A könnyei felgyűltek a torkában, de összeszorította a fogát. Nem, többé nem fog miatta sírni. Elég volt.
— Nem megyek apához! Nem akarok!
Timofej a folyosó közepén állt, makacsul összefonta a karját a mellkasán. Veronika leült elé, próbálva belenézni a könnyező szemébe.
— Napocskám, de miért? Hiszen mindig olyan várakozással készülsz az apával való találkozóra.
— Azt mondta, hogy elmegyünk Zina nagymamához — a fiú felszisszent az orrával. — De ő… ő nem szeret. Azt mondja, hogy teljesen rád hasonlítok, és ezért semmi jó nem lesz belőlem.
Veronika érezte, hogy a harag forr benne. Boris anyja mindig is hideg megvetéssel bánt vele, de hogy ezt a gyerekre vetítse ki…
— Tim, ma apával múzeumba mentek — finoman emlékeztette. — Annyira szerettél volna látni egy tirannoszaurusz csontvázat.
— Nem akarok sehova menni — makacsul rázta a fejét a fiú. — Maradhatok veled? Kérlek?
Csöngettek az ajtónál. Veronika felállt, mély lélegzetet vett. Amikor kinyitotta, Boris állt ott szigorú öltönyben, szokásos önelégült mosollyal.
— Na, bajnok, készen állsz? — nézett be Veronika válla fölött, majd összevonta a szemöldökét, meglátva a fia könnytől duzzadt arcát. — Mi történt?
— Timofej nem akar elmenni a te anyádhoz — mondta határozottan Veronika. — És teljesen megértem.
Boris arca torzult.
— Tehát őt állítod az én családom ellen? — sziszegte. — Remek munkát végzel.
— Nem, Borisz — rázta meg a fejét Veronika. — Ez a te anyád hergeli őt ellenem. Azt mondja, hogy vesztes, mert rám hasonlít.
— Ez kutyaszar — vágta rá élesen. — Anyu imádja Timut.
— Apa, én nem akarok nagymamához menni — mondta halkan, de határozottan Timofej, anyja mögé bújva.
Borisz összeráncolta a homlokát, szemeit fiáról az exfeleségére vetve.
— Csak megijesztetted…
— Borisz, állj meg — emelte fel a kezét Veronika. — A gyerek előtt ne. Timofej, menj a szobádba, én beszélek apával.
A fiú láthatóan megkönnyebbülve elrohant. Veronika összefonta a karját a mellkasán.
— Micsoda játék ez? — kérdezte. — Miért ülteted belé, hogy együtt élhetnénk? Miért adsz megint hamis reményt?
Borisz hunyorított.
— Miért ne? Ez igaz. Ha nem rendezné ezt a cirkuszt a válással…
— Cirkusz? — keserűen elmosolyodott Veronika. — Neked olyan tökéletes volt a házasságunk?
— De, a fenébe is! — emelte fel a hangját. — Normális családunk volt. Én tartottalak el titeket. Mi hiányzott még?
— Szabadság — válaszolta határozottan. — Tisztelet. Lehetőség, hogy lélegezzek. Minden lépésemet, minden filléremet, minden szavamat kontrolláltad. Ez nem család, Borisz. Ez volt a pokol.
— Szerettelek! — tört ki belőle olyan dühvel, hogy Veronika ösztönösen hátrált. — És még mindig szeretlek, mindaz ellenére, amit tettél!
Megdermedve nézett rá. Ezt a vallomást egyáltalán nem várta.
— Ha ez a szerelem — mondta lassan —, inkább a magányt választom.
Borisz végighúzta a kezét az arcán, és hirtelen eltűnt a magabiztossága.
— Nem értem, hol hibáztam — mondta halkan. — Igyekeztem. Azt hittem, jól csinálom.
Veronika évek után először látott benne nem ellenséget, hanem megtört embert.
— Borisz — sóhajtott —, próbálod visszahozni a múltat, ami már nincs. És ebbe bevonod Timofejt is. Ez kegyetlen vele szemben.
— És a család szétzilálása nem kegyetlen? — ismét felcsendült a hangjában a keserűség ismert árnyalata.
— A családunk rég meghalt a válás előtt — rázta a fejét Veronika. — Csak tettetjük, hogy minden rendben van. Én nem bírtam tovább.
Nehéz csend állt közöttük, mintha nem három évnyi ellenségeskedés, hanem egy egész szakadék tátongott volna közöttük. Végül Borisz megszólalt:
— Jó apának akarok lenni. Tényleg akarom.
— Akkor kezd azzal, hogy meghallgatod a fiadat — mondta lágyan Veronika. — Ma nem akarja látni az anyádat. Tiszteld a döntését.
Borisz egyértelműen küzdött magával. Végül bólintott.
— Rendben. Hadd döntse el ő maga.
Veronika hívta Timofejt, aki bizonytalanul kukucskált ki a szobából.
— Tim — ült le Borisz a fia elé —, nem megyünk nagymamához, ha te nem akarsz. Mit szólnál egy dinoszaurusz-múzeumhoz?
A fiú arca felragyogott.
— Tényleg? — kételkedve nézett az apjára. — És nem leszel mérges?
— Nem — nyújtotta a kezét Borisz. — Megígérem.
Timofej kérdően nézett anyjára. Az mosolygott és bólintott.
— Menj, drágám. Apa megtartja a szavát.
Borisz megfogta fia kezét, és elindultak a lépcsőház felé. A lift előtt megfordult, és hosszasan tanulmányozó tekintettel nézett Veronikára. Nem a szokásos haraggal, hanem mintha valamit megpróbálna megérteni.
— Ha késünk, szólok — mondta váratlanul.
Amikor a liftajtó becsukódott, Veronika a falnak dőlt, és becsukta a szemét. Valami megváltozott. Csak egy kicsit, de megváltozott.
Egy hónappal később Veronika meglepődve vette észre, hogy már várja a hétvégéket, amikor Timofej az apjához megy, és nem az állandó aggodalom gyötri. Borisz már nem használta a fiút fegyverként. Nem engedte meg magának a csípős megjegyzéseket az életére. Még mindig messze volt az ideáltól, de a háború mintha kezdett volna alábbhagyni.
Péntek este, amikor eljött a fiáért, tekintete megakadt az új függönyökön a nappaliban.
— Felújítást kezdtél? — kérdezte, de már a szokásos él nélkül.
— Fokozatosan — bólintott Veronika. — Lépésről lépésre.
Borisz kínosan átlépett egyik lábáról a másikra.
— Figyelj… gondolkodtam — törte meg a csendet. — Mindketten azt akarjuk, hogy Timofejnek meglegyen minden, amire szüksége van.
Veronika óvatosan figyelt. Hová akar kilyukadni?
— Megemelem a tartásdíjat — préselte ki magából Borisz. — Tizenötezerre. Többet most nem tudok.
Csodálkozva meredt rá.
— Miért?
— Mert ő a fiam — vonogatta a vállát Borisz. — És… sok mindenben tévedtem.
Ezt a szavakat — a hibája beismerését — soha nem hallotta tőle az egész házasságuk alatt.
— Köszönöm — mondta őszintén Veronika. — Ez fontos Timofej számára.
Borisz bólintott, majd elfordította a tekintetét.
— Nem akarok háborút, Ver. Igazán nem.
Veronika érezte, ahogy egy meleg érzés árad szét benne — nem szerelem, nem, de valami, ami hasonlít a megkönnyebbülésre. A békére egy hosszú, kimerítő harc után.
— Én sem — válaszolta halkan. — Soha nem akartam.
Amikor ő és Timofej elmentek, Veronika az ablakhoz lépett. Lent a játszótéren a fia egy új trükköt mutatott apjának a tornapálcán. Borisz nevetett és tapsolt. Veronika mosolygott.
A luxus nem egy új kanapé vagy lámpa. A luxus a nyugalom. A lehetőség, hogy szabadon lélegezz. És végre kezdte megérteni, hogy megérdemli ezt a luxust.
