Szergej szó nélkül bólintott, és sietett a bárhoz. „Szürke, ugorj már be értem a rakpartra!” „Szürke, vedd meg nekem azt a cipőt!” „Szürke, táncolj velem, ne állj ott, mint egy faszent!” — a parancsai úgy hullottak, mint a konfetti, ő pedig, mint egy hűséges kutya, mindent teljesített. Néztem ezt, és nem értettem: hogy engedheti meg magának egy felnőtt férfi, hogy így bánjanak vele?
Egy nap megtudtam, hogy nem is Szergej a neve, hanem Mihály. Katya csak úgy kitalálta neki ezt a becenevet, ő pedig szó nélkül elfogadta. Nem bírtam ki, és megkérdeztem:
— Katya, miért hívod őt Szürkének? Ez valahogy… megalázó.
Katya felnevetett, hátravetette a fejét, és vörös fürtjei táncolni kezdtek a szélben.
— Megalázó? Ugyan, ő maga van oda érte! — kacsintott rám. — Van, akinek „cicus”, van, akinek „nyuszi”, nekem meg Szürke. Az enyém, érted? Hozzászokott.
Hallgattam, de valami megmozdult bennem. Lehet, hogy Mihály tényleg nem tiltakozott, de a szemei, melegek és kissé szomorúak, mást árultak el. Idővel észrevettem, hogy egyre gyakrabban néz rám. Nemcsak néz — a tekintetében volt valami könyörgő. Ő nyújtotta a kabátomat, odatolta a széket, meggyújtotta a gyufát, mindezt valami bátortalan gyengédséggel. Próbáltam nem tulajdonítani neki jelentőséget, de a szívem összeszorult: „Csak az hiányzik, hogy belesodródjak az ő családi balhéikba.”
Katya úgy tűnt, semmit sem vett észre. Továbbra is sugárzott, nevetett, flörtölt jobbra-balra. Egy közös barátnőnk születésnapján túltolta a koktélokat, és valódi jelenetet rendezett. Leszólított egy másik nő férjét, táncolt vele, míg mindenki rosszalló pillantásokat vetett rá, aztán az este végén felhívta a szeretőjét, és hangosan, hogy az egész nyaraló hallja, bejelentette, hogy hamarosan megérkezik. Szerencsére nem jött el, de a hangulat pattanásig feszült.
Amikor Katya végül kidőlt a kanapén, Mihály odajött hozzám. Arca sápadt volt, a szemében fájdalom és elszántság keveredett.
— Beszélhetnék veled egy percre? — kérdezte halkan.
Megráztam a fejem.
— Misi, ne. Nem akarok ebbe belekeveredni.
Bólintott, mintha számított volna az elutasításra, és eltűnt a kert sötétjében. Sajnáltam őt, de mit tehettem volna? Volt egy lányuk, Lera, aki rajongott az apjáért. Belenyúlni az ő családjukba hiba lett volna.
Nemsokára a férjemmel elköltöztünk egy másik városba. Katyával csak ritkán váltottunk szót — születésnapi köszöntések, semmi több. Az életük lassan elmosódott az emlékeim ködében.
Néhány év múlva, amikor visszatértem, Katya váratlanul felhívott. Megtudta, hogy újra a városban vagyunk, és meghívott magukhoz, utalva rá, hogy ajándékokat is vár. Elmentem hozzájuk, és alig ismertem meg. Katya megöregedett, az arca beesett lett, a ragyogása megkopott, mint egy kifakult plakát. Mellette ült Lera, a lányuk — egy pimasz lány hosszú körmökkel és megvetéssel teli tekintettel. Ugyanolyan parancsokat osztogatott az apjának, mint egykor az anyja: „Apa, hozz vizet”, „Apa, vegyél nekem fülhallgatót.” Mihály pedig… ő meglepően élénknek tűnt. A szeme ragyogott, és az arcán megjelent egy finom mosoly, amit korábban sosem láttam tőle.
— Mi újság, Katya? — kérdeztem, miközben kávét főzött. — Voltatok nyaralni?
— Ugyan már, milyen nyaralás — legyintett. — Vettünk egy nyaralót, minden pénz oda megy. Lera néha leugrik a barátnőivel a tengerhez, mi meg Szürkével… akarom mondani, Misivel, kint áskálódunk a kertben.
Ránéztem Mihályra. Hallgatott, de a nyugalma valahogy… felszabadító volt. Mintha végre megtalálta volna önmagát.
Amikor Mihály kiment, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem:
— Katya, mi van vele? Ragyog. Van valakije?
Megvonta a vállát, miközben mélyet szívott a cigarettájából.
— Lehet. Annyiszor megcsaltam, hadd mulasson ő is. Mi vagyok én, valami szörnyeteg?
De a keze remegett, elárulva, amit el akart rejteni. Témát váltottam, a családom felől érdeklődtem, de a beszélgetés hirtelen veszélyes vizekre evezett.
— Még mindig Antonnal vagy? — kérdezte, miközben a körmeit nézegette.
— Igen, vele — válaszoltam, érezve a csapdát.
— És nem mesélte? Egyszer… volt köztünk valami — vetette oda hanyagul.
Megmerevedtem. Anton egyszer megemlítette, hogy Katya próbált közeledni hozzá, de ő elutasította. Akkor jót nevettünk rajta. De most a szavai kihívásként hatottak.
— Mesélt — feleltem hidegen. — Azt mondta, részeg voltál és rámásztál. Jót nevettünk.
Katya rám nézett, és a tekintetében düh villant. De aztán nevetésben tört ki, ami hirtelen kétségbeesett zokogásba csapott át. Megzavarodtam. Az az erős, nyughatatlan Katya most úgy sírt, mint egy gyerek.
– Miska elhagyott – préselte ki magából, miközben törölgette a könnyeit. – Elvitte a cuccait, és elment. Lera még nem tudja. Fogalmam sincs, hogyan mondjam el neki.
Átöleltem, de közben csak egy gondolat motoszkált a fejemben: „Hogy nem számítottál erre?” Évekig alázta, taszította őt, ő pedig tűrt. De még a legtürelmesebb embernek is van határa.
– Mihailnak hívják – mondta halkan, a semmibe bámulva. – Mindent elrontottam. Kinek kellek most már?
– Katya, te az vagy, aki vagy – válaszoltam, megpróbálva bátorítani. – Mindig megtalálod a kiutat.
Elbúcsúztunk, megígértük, hogy tartjuk a kapcsolatot, de megint évekig nem hallottam felőle. Nemrég újra felhívott. A hangja megint csilingelt, mint a régi szép időkben.
– Lerka férjhez ment! – jelentette be. – Valami litvánhoz, elköltözött Vilniusba. És Miska… Képzeld el, megjelent az esküvőn az új nőjével. Hát, mit mondjak… egy szürke kis senki! Kontyba fogott haj, olcsó ruha, semmi csillogás. De ő… boldog vele.
– Lehet, hogy éppen ez a boldogság – feleltem. – És te? Találtál valakit?
– Ó, van itt valaki – suttogta összeesküvősen. – Egy üzletember, pénzszóró, de unalmas, mint egy könyvelő. Meg van egy srác, építőmunkás, semmi különös, de… tűz van benne! Még gondolkodom.
– A szívedre hallgass – mosolyogtam, gondolatban már az „izzó” építőre tettem a voksom.
– És ti még mindig Antonnal vagytok? – kérdezte.
– Igen, vele – válaszoltam, és most a hangjában nem volt semmi hátsó szándék.
Elköszöntünk, és akkor értettem meg, hogy Katya, minden bukása ellenére, még mindig képes talpra állni. De most a nevetése más volt – volt benne valami érettség, mintha végre nemcsak önmagát látná, hanem azokat is, akik körülötte vannak.
És Mihail… Ő megtalálta a boldogságát annál a „szürke kis senkinél” konttyal a fején. És amikor ránéztem arra a fényképre, amin a Lera esküvőjén mosolyog, megértettem: néha ahhoz, hogy kivirágozz, el kell jönnöd az árnyékból.
