Kire ütött ilyenre? Vagy talán nem is a tiéd?
— Hogyne lenne az enyém, uraság, persze, hogy az enyém… Egy nemzedékben egyszer születik ilyen, már hány év telt el… A fiamé, Arkagyijé az unoka, nekem már dédunoka.
— De hát hogy lehet ez, Vaszil Dmitrics, hisz maguk mind szőkehajúak… Hisz ismerem én az egész Jevszjejev családot, a nagyapámnál szolgáltak… az ő cselédei voltak… Őseik… hűségesen szolgálták őt…
— Úgy volt, uraság, úgy volt. Hogy honnan is származunk, tudja az ég. Szolgáltunk mi, uraság, a dédapám ispán volt, meg a nagyapám is, az apám is, meg én is…
A fiaim már városba mentek, Vlasz kocsisként szolgál egy nagyasszonynál, jó asszony, gazdag, segített a gyerekeknek is, az unokáknak is.
Szemjon bolti eladó, ő is jól él, már saját vállalkozást tervez indítani.
Arkagyij, Annuska nagyapja, katonaember lett, rangot is szerzett, kitüntetései vannak, egy herceg *** nagyon dicsérte, maga mellett tartotta, sokat segített neki.
Arkagyij jól él, saját gazdasága van, erős kézzel vezeti.
A fiát, Antont, jó lányhoz adta férjhez, ő szülte Annuskát, öröm mindenki számára.
Lány ritkán születik nálunk, uraság, többnyire fiúk, de ha már lány születik, az biztos, hogy olyan lesz, mint Annuska…
Hát így van ez, uraság…
Ott ül az öreg Jevszjejev, hálót bogoz, mellette egy feketeszemű kislány sürög-forog, keze hajlékony, ujjai vékonyak, maga a megtestesült szépség, csoda egy gyerek.
Mellettük áll a fiatal uraság, Szergej Szergejevics, le sem tudja venni a szemét Annuskáról.
— Annuska, hozzám jössz feleségül?
— Még kicsi vagyok, uraság…
— Persze, hogy kicsi, de ha megnősz, eljössz hozzám?
— Mire én megnövök, maga már öreg lesz. Mit kezdenék magával? Én fiatalhoz megyek.
— És kihez? Már meg is találtad?
— Neee, még nincs itt az ideje. Nagymama Donka azt mondta, meg fogom érezni, amikor eljön…
Mintha felnőtt lenne, úgy beszél a kislány, a szeme komoly.
— Nagymama Donka? Vaszil Dmitrics, ezt nem értem. Ki ez a Donka? Hisz Arkagyijnak a felesége a mi falunkból való, nem? Vaszilina? Nem értem, ki az a Donka?
— Eh, uraság… ne hallgasson rá, összevissza beszél, még csak gyerek…
— Uraság, játszhatok Valettal? — a kislány egy pillanat alatt újra gyerekké változott, s már futott is az ösvényen a folyó felé, versenyt futva az uraság vadászkutyájával, Valet névre hallgató spániellel.
— Honnan ismeri a kutya nevét? Vaszil Dmitrics?
— Nem tudom, talán elcsípett valami szót, vagy valaki mondta neki…
— Ma hoztam csak el…
— Uraság, maga okos ember, ne képzeljen bele olyat, ami nincs is. A gyerek csak bolondozik, maga meg vele együtt…
A kislány eközben vidáman szaladgált a folyóparton, mellette rohangált a nagy fülű spániel.
Valamiért mélyen megmaradt ez a jelenet Szergej Szergejevics emlékezetében. A fiatalember, mint minden hasonló korú, rajongott a misztika iránt, szeretett verseket írni, és úgy általában érdekes fiatalember volt.
Legközelebb ősszel találkoztak újra Annuskával, amikor a kislány a nagyapjával gombászni ment, Szergej Szergejevics meg Valettel sétálni indult.
Mennek a fiatal uraság, maga elé motyogva szaval verseket, s egyszer csak Valet, aki eddig a gazdája lábánál sündörgött, előre szökkent, fülét hátracsapva…
– Valet, Valetka – hallotta meg Szergej Szergejevics egy gyermekhangot.
Végigsétált az ösvényen, és meglátta a kutyát, amely hanyatt fekve hadonászott a lábaival, miközben egy kislány hajolt fölé.
– Szervusz, Annuska.
– Jó napot, Szergej Szergejevics…
– Egyedül vagy?
– Hogy lennék, ott van a nagyapó, gombát szed.
Együtt indultak a nagyapó felé.
– Na, Annuska, meggondoltad magad? Hátha mégis hozzám mennél feleségül?
– Nem, uraság, más a maga sorsa. Idegen földön kell majd élnie, ott találja meg a végzetét is, egész életében honvágy gyötri majd… meg utánam vágyakozik.
– Utánad?
– Aha, találkozunk még… amikor már nagy leszek. De az a találkozás fájdalmas lesz… ahogy a búcsú is.
– Uhh, milyen rémisztő dolgokat mondasz, Annuska.
– Nem én mondom, ezt Donka nagymama mondja…
– De ki az a Donka?
– Ő egy šuváni. Sok nemzedékkel ezelőtt élt nagymamám – mondta a kislány egyszerűen, és már szaladt is játszani Valettel.
– Vaszil Dmitrics, maga még mindig nem mesélte el nekem azt a családi legendát, honnan is van az, hogy ilyen lányok születnek maguknál, mint ez az Annuska?
– Ááá, hát az… – mondja az öreg mosolyogva, egy tuskón üldögélve – Ugyan minek az magának, Szergej Szergejevics, hisz nem a mi vérünkből való… Bár…
– Nem tudom, nem hagy nyugodni a gondolat, egyre csak forog bennem, valamiért nagyon szeretném tudni…
– Ha hát tudni akarja, akkor hallgasson.
Régi időkben történt, nagyjából ilyenkor, ősszel. A maguk földjei mellett tábort vert egy cigánykaraván – énekeltek, táncoltak, muzsikáltak.
Egy földbirtokos élt ott, nagyon kedvelte a cigányokat, gazdag ember volt, tehetős, hát elkezdte vendégül látni őket, maga is kijárt hozzájuk a táborba.
Egy cigánylány különösen megtetszett neki – még gyerek volt, de a szépsége… nem földi szépség volt. Pajkos szemek, élénk ajkak, gyöngyökre emlékeztető fogak, hajkorona, színes kendő alatt, a mellén sok-sok ékszer.
Ahogy táncolni kezdett, mintha forgószél söpört volna végig, s ha énekelt, az embereknek önkéntelenül is könny szökött a szemükbe.
Šuváninak, boszorkánynak tartották – bár volt már a táborban egy šuváni, de Donka már születése óta különleges volt.
Vadóc, csilingelő hangú, erős jellemű.
Ez a földbirtokos aztán beleszeretett a lányba, rátámadt az apjára, hogy adja oda, vagy adja el neki.
– Hogy adhatnám el vagy oda, hát meg vagy te bolondulva, uraság? – csodálkozott az öreg Zuraló – Mit beszélsz, uraság, a cigány szabad nép, nem kényszeríthetem a lányomat. Ha akarja, maga megy, ha nem, akkor bocsáss meg… Menj, és beszélj vele magad.
Donka felnevetett, olyan tisztán és csilingelve, hogy a rezgő nyárfák is megremegtek.
– Mit beszélsz, uraság, én az unokád lehetnék… Hogyan mondhatsz nekem ilyet?
A földbirtokos mintha megőrült volna – térden csúszott előtte, fogdosta a szoknyáját, meg akarta csókolni.
Szórta a pénzt jobbra-balra, próbálta elkápráztatni a szépséget.
– Gyere velem, bemutatlak a császárnőnek, beviszlek az udvarba.
– Minek az nekem, uraság?
– A palotában fogsz lakni… Olyan ruhákat viselsz majd, mint az uralkodónő, cipellőket kapsz, aranyhintót… Mindent, mindent megadok neked…
– Minek nekem ez, uraság? Én magam vagyok a császárnő, csak a pusztai… Nem kellenek nekem paloták, ruhák, hintók.
A cigánykocsi az én hintóm, minek nekem királyi cipő, a lábaim mezítláb szoktak futni a harmatos fűben, uraság.
És a legfontosabb… Te elvennéd a szabadságomat, aranyketrecbe zárnál… Nem, uraság… Menj el innen, különben baj lesz… Elveszem tőled, ami a legdrágább.
– Te vagy számomra a legdrágább ezen a világon…
– Menj el, uraság, meg fogod bánni…
De a földbirtokos nem hallgatott rá.
A cigányok, látván, hogy az uraság megszállottja lett Donkának, még aznap éjjel felszedték a táborukat és eltűntek. Az uraság megőrült.
Utánuk eredt, de nem egyedül – zsandárokat vitt magával, azt állította, hogy a cigányok lovakat loptak.
Kiabálás, jajveszékelés hangzott fel a tábor felett – azokban az időkben gyorsan ítélkeztek – a földbirtokos őrült szemekkel állt, és felajánlotta, hogy a férfiakat cseréljék el Donkára.
A lány kilépett, azt mondta, engedjék el a cigányokat, ő maga elmegy, gyalog, csak ne közelítsen hozzá…
Így hát elindult, mögötte a báró a zsandárokkal, ő meg ment, és közben énekelgetett.
Az öregek mesélték, hogy különféle madarak repültek utána, egész csapatokban, és amikor elértek a birtokhoz, elrepültek, csivitelve, mintha valamiről beszélgettek volna. Donka visszanézett, a báróra pillantott, elmosolyodott…
– Hát akkor, báró – szólalt meg a lány –, én előre figyelmeztettelek, hogy baj lesz, nem kellett volna velem kezdened… Elveszíted majd azt, ami a legdrágább neked. Jobban tetted volna, ha megfékezed a vágyaidat, lenyugszol – minden egészen másképp alakulhatott volna. De most már késő, báró, bármit is változtatni…
De a báró semmit sem látott… Mintha megőrült volna, a szerelem lázában égett…
És elkezdődött a nagy mulatozás – a báró szórta a pénzt, bálokat rendezett, etette-itatta az embereket. Sokan jöttek, hogy megnézzék a „csodát”, amit a báró megszerzett. Némelyek maradtak is, verseket írtak Donkához, ódákat szenteltek neki.
– Mikor leszel végre a feleségem? – kérdezgette a báró.
– Még nincs itt az ideje – válaszolta –, még nem szórakoztattál eleget.
És Donka valóban alaposan elszórakozott.
Rávette a bárót, hogy adjon szabadságlevelet a parasztoknak, osszon nekik földet. A báró úgy szórta a pénzt, mintha megbolondult volna. Még az udvarból is jöttek hozzá emberek, az uralkodónőtől, de mindet elzavarta.
Egyszer aztán megérkezett a báróhoz a fia, Vologya. Törvénytelen gyerek volt, de a báró elismerte, és nagyon szerette – ő volt az örököse… ami még megmaradt. Szóval megérkezett a fiú, hogy jó útra térítse az apját…
– Hát eljött az én időm – mondta Donka a bárónak…
Két hét múlva a lány elindult a sztyeppére, hogy utolérje a vándorló táborát – de nem egyedül ment, Vlagyimir is követte.
Donka kivárta a maga idejét, kivárta azt, aki a férje lett.
– Ne menj el – könyörgött az őrült férfi.
– Neeem, báró, én figyelmeztettelek. Azt mondtam, elveszem tőled, ami a legdrágább… és most el is veszem.
– A fiamat… engedd el a fiamat, ő az egyetlen érték, ami megmaradt nekem.
– Én nem hívom őt, báró, nem vezetem magammal. Nálunk minden tisztességes – magától jön velem, szerelemből. Te vagy a hibás… Én figyelmeztettelek.
És elindultak az éjszakába, a sztyeppébe, a sötétségbe, oda, ahol a cigánytüzek égnek, ahol a kicsi kocsik állnak, gyerekekkel…
– És mi lett azzal a báróval, Vaszil Dmitrics?
– Hát, megőrült… A ti ősapátok fogadta be, szomszédok voltak, gondját viselte.
Pár év múlva aztán Vologya is megjelent. Egy kisfiúval – a fia –, meg egy sötét szemű kislánnyal, Donka gyermekeivel.
A te ősöd, Szergej Szergejevics, akkor befogadta az én ükapámat, Vlagyimir Vasziljevicset, felügyelővé tette, segített neki felnevelni a gyerekeket.
Így vertek tanyát a mi családunk nálatok, báró…
– És mi lett Donkával? – kérdezte izgatottan Szergej Szergejevics. – Miért egyedül tért vissza Vlagyimir?
– Ki tudja? Azt beszélték, hogy meghalt… mások szerint mást talált magának, talán egy cigányt…
– Nem igaz – szólalt meg Anjutka hangja. – Nem talált ő senkit. Nagyon szerette a férjét. Erő adatott neki, de fékezte, nem engedte szabadjára – ezért is ment el korán. Vlagyimir pedig szeretett volna jó körülmények között nevelni gyerekeket, és már nem tudott ott élni nélküle…
Az öreg hallgatott, nem ellenkezett a dédunokájával.
Egyszer egy nemzedékben születik egy leány, mindannyian Donka erejét öröklik, ha nem is olyan hatalmas mértékben, de Annuskát már a dédnagymama teljes ajándékkal látta el — gondolta az öreg…
Néhány évre elvesztek egymás elől Szergej Szergejevics és Annuska. Néha eszébe jutott az Jevszjejev család története, előkeresett dokumentumokat is, amelyek bizonyították, hogy a birtokától jobbra eső földek Eliszjejev tulajdonában voltak…
Az öregek meghaltak, Szergej új eszmék iránt kezdett érdeklődni…
Aztán jöttek a változások az országban… és nem is akármilyenek…
Nem ezt akarta Szergej, nem így tervezte.
Letartóztatták őt és társait, apja egykori birtokán kapták el őket, ott is tartották őrizetben, míg valami magas rangú parancsnok döntésére vártak.
— Szergej Szergejevics, báró úr… — hall egy halk leányhangot éjjel az ablaknál. Kinéz, s egy leányt lát, leírhatatlan szépségűt, aki mintha holdfényben ragyogna. — Szergej Szergejevics — suttogja halkan —, jöjjön, csendben… fél óránk van, utána felébrednek az őrei.
Kiszabadult Szergej a társaival, elindultak a leány után.
Barlangokhoz vezette őket, olyanokhoz, amelyeket Szergej nem is ismert.
— Az én népem évszázadok óta itt rejtőzött, amikor üldözték… ne féljetek… segítek nektek.
— Annuska? Anyutka… mivé lettél…
— Mi van, báró úr, tetszem? — mosolyodott el, már felnőtt nőként.
— Tetszel, Anya…
— Emlékezz, báró úr, a családi legendára…
Segített a leány Szergejnek és társainak kijutni a kikötőbe, összehozta őket a megfelelő emberekkel, és segített nekik külföldre menekülni.
— Annuska, gyere velem, ez alatt az idő alatt több lettél nekem, mint ismerős.
— Nem tehetem, báró úr… ez nem az én sorsom. Menj csak… legyen hosszú életed.
— Anya, gyere… csak úgy… mint egy húg, kérlek…
— Nem, Szerjózsa… nekem itt kell maradnom és bejárnom a saját utamat. Isten veled… báró úr.
Már száműzetésben volt, amikor Szergej emlékezetből ceruzával lerajzolta Annuska arcát, megmutatta egy festőnek, aki aztán megfestette neki a portrét.
Szergej megnősült, szerette a feleségét, de Anna képe mindig ott élt a szívében, szerette őt tiszta és makulátlan szerelemmel.
Mindenki azt hitte, hogy a portrén látható leány, akit oly féltve őrzött, egy rokon. És csak Szergej Szergejevics halála után, mikor már törékeny, öreg emberré vált, akkor tudták meg a portré titkát.
Annuska is hosszú életet élt. Férjhez ment ahhoz a magas rangú vezetőhöz, akinek az érkezését akkor az éjszaka várták, amikor segített Szergejnek és társainak megszökni és elrejtőzni.
A repressziók éveiben a férjét elpusztították, majd évekkel később rehabilitálták — addigra már a gyerekeik felnőttek: három fiú és egy lány.
Annuska nem érte meg a mély öregkort, csak az első unokáját láthatta, és azt is csak rövid ideig.
Amikor pedig Annuska unokájának lánya született, mindenki meglepődött a dédnagymamára való hasonlóságon.
— Nyikolaj Nyikolajevics, kitől ilyen az önök Anzselkája? Maguk mind világos bőrűek, ő meg mintha nem is a maguk nemzetségéből való lenne — kérdezte a nyaralószomszéd.
— A miénk, a miénk — nevetett Nyikolaj Nyikolajevics. — De még mennyire, hogy a miénk!
— Anzselocska, hogy is hívják azt a babádat? Érdekes kislány, cigány talán? Nézd csak, gyöngysor van a nyakában…
— Az nem gyöngysor, hanem monisztó — mondta a kislány, fekete, tiszta szemével a szomszédra nézve. — És Donkának hívják…
