Krisztina mély levegőt vett — a meleg levegő a szabadság illatával volt tele. Ez volt a második találkozása a szabadsággal. Másodszor lépett ki a rácsok mögül. És másodszor is újra kellett tanulnia élni.
Fanyar mosoly jelent meg az arcán. „Nem baj, a nehézségek megerősítenek…”
Igen, az ilyen furcsa, szinte abszurd megpróbáltatások mintha csak vele történnének meg. De nem baj, meg fog birkózni velük. Most már biztosan okosabb lesz. Soha többé nem fog segíteni senkinek — semmi áron! Mostantól minden másként lesz. Nyugalom, csend, semmi felesleges bonyodalom.
Három évvel ezelőtt már elhagyta a gyermekotthon falait. Akkor még hitt a jóságban, teljes szívéből szerette a világot, és úgy érezte, ő is része valami nagyobbnak, valami fényes egésznek. Talán akkor tényleg szerencséje volt, vagy abban az intézményben egy kicsit több emberség volt, mint másutt… De szép emlékek nem maradtak. Csak fájdalom: állandó kiabálás, megalázás, végtelen büntetések…
Ha valaki „rossz fát tett a tűzre”, egyszerűen bezárták a raktárba — ezt hívták karcernek, egy kis ablakkal a plafon alatt, és három napig csak vizet kapott. Néha egyszerűen megverték. Még csak belegondolni is gyomorforgató volt.
Egyszer, amikor épp a buszmegálló felé tartott, Krisztina meglátta, hogy egy kisgyerek vergődik a tóban. Gondolkodás nélkül ugrott a vízbe, hogy megmentse. A kislány vadul kapálózott, de Krisztina idősebb és erősebb volt. Végül sikerült kihúznia a vízből, bár az orrából vér folyt — valószínűleg megsérült, miközben húzta kifelé.
A köréjük gyűlt emberek azonban nem hálálkodást hallottak, hanem a gyerek felháborodott kiabálását: hogy Krisztina támadt rá, nem pedig megmentette. És mivel Krisztinának „előélete” volt, gyorsan bevitték a rendőrségre. Találtak is egy hozzá illő paragrafust, bár hivatalosan semmi komoly nem történt. Csak egy újabb történet, ami nem az ő javára dőlt el.
Most azonban eltökélte: mindenki gondoskodjon magáról. Ő nem fog senkire nézni, senkiért sem fog tenni semmit. Felszáll a buszra, és elutazik oda, ahová küldték — valami házba egy isten háta mögötti faluban, egy órányira a várostól. Akkor nem jutott el oda — elaludta a megállóját. Talán nem is baj?
A busz lágyan ringatózott az egyenetlen úton. Krisztina, észre sem vette, mikor elnyomta az álom. Egy idős asszony ébresztette fel, aki óvatosan megrázta a vállát:
— Kisasszony, ugye maga Kalinovkáig utazik? Már elhagytuk!
Krisztina nehezen fogta fel, hol is van, de bólintott. Kilőtt a buszból, mint a golyó. Körülötte mezők, erdő, este, gyönyörű táj… Csak épp a természet lágy ölén aludni nem túl kényelmes.
A falu váratlanul tárult fel előtte. Hol mező, hol házakkal szegélyezett utca. Minden mozdulatlannak tűnt, a csend szinte nyomasztó volt. Az utcán egy lélek sem. Ellenőrizte a papírjait. A keresett cím: egy zöld festék maradványaival borított ház, harmadik a sorban. Két ilyen is akadt. Az egyik egyértelműen romos, tehát maradt a másik.
A ház belül kellemesebb volt, mint várta. Vízforraló, tea, cukor, régi tévé, kanapé. Néhány percen belül már meleg teás pohárral és egy veknivel a kezében ült. Aztán csak összeesett és mély álomba merült.
Furcsa zajokra ébredt. Valahol közel egy autó, lépések, beszédhangok. Aztán csapódott egy ajtó, az autó elhajtott. Krisztina megfeszült. Kinézett az ablakon — a kapunál valaki ült a földön egy tolószék mellett. Próbált beleülni, de nem sikerült neki.
— Hé! Maga mit keres itt? — szólt ki.
A férfi felnézett.
— És maga?
— Itt lakom.
A férfi elmosolyodott.
— Akkor tévedtem címet.
Krisztina lement, segített neki felállni, beültette a székbe.
— Régóta itt van?
— Tegnap este óta — fújta ki a levegőt Krisztina.
— Én meg már tíz éve.
— Tessék?! — hökkent meg Krisztina.
— Úgy értem, maga csak ideiglenesen van itt?
— Nem! Ezt a házat az állami gondozás jelölte ki nekem, mint árva gyereknek! Vannak papírjaim is! Természetesen ott bent…
— Nézzük meg — mondta nyugodtan. — Menjünk be.
Krisztina beleegyezett. Úgy érezte, a férfi túlságosan is jól ismeri a házat. Tudta például, hová kell tenni két deszkát, hogy könnyebben felguruljon a lépcsőre. Honnan tudja? Lehet, tényleg élt már itt korábban?
Bent Krisztina azonnal átnyújtotta neki a dokumentumokat. A férfi nem is olvasta el, csak félretette őket.
— Csinálsz egy teát?
Krisztina felpattant, töltött neki egy csészével. Csak amikor az elkezdte inni, vette kézbe a papírokat, gyorsan átfutotta, majd elmosolyodott:
— Nézted egyáltalán a házszámot?
Krisztina megrázta a fejét.
— Ez a harmincas. Neked a harminckettes kell, az út túloldalán.
— Micsoda?! — a lány szemébe könny szökött. — De hisz az egy romhalmaz! Bemennem is félek!
— Kár érte — bólintott a férfi. — De nincs választás.
Krisztina lehuppant egy székre. Már megint minden félresikerült.
— Mit csináljak most?.
— Semmi baj. Van elég hely. Válassz egy szobát, és maradj. Nem zavarsz engem, és úgysem vár senki más ide.
— De én árva vagyok! Nincs más lakhatási lehetőségem!
— Hát akkor maradj, ha akarsz. Néha segíts egy kicsit a ház körül. Javítsd a saját házadat, dolgozz — elindul az élet.
Krisztina elgondolkodott. Volt logika a szavaiban. Nem tűnt veszélyes embernek. Épp ellenkezőleg — udvarias volt, sőt, kedves is.
— Krisztinának hívnak.
— András vagyok — felelte ő. — Ne félj. Nem mindig voltam ilyen… Sportoló voltam. Baleset ért. A sérülés után minden megváltozott. A feleségem ideszállított, azt mondta: „ez a te helyed.” Az autó nála maradt, a lakás meg a negyedik emeleten van — én meg már nem tudok feljutni. Úgyhogy most itt élek…
Krisztina nézte őt, és érezte, hogy valami kezd felengedni benne. Úgy jött ide, hogy nem akar beleavatkozni mások életébe. Most pedig egy idegen házában ült, teát ivott, és megértette: talán mindketten idegenek valakinek, de egymásnak nem azok.
— És te ilyen nyugodtan beszélsz erről?! — Krisztinát mélyen megrendítette, amit hallott.
Ha csak egyszer találkozna azzal a „feleséggel”! Az árvaházban az ilyeneket, mint ő, keményen „megleckéztették” — és hosszú időre. Senki sem maradt ugyanaz utána.
— Tegezzük egymást — mosolygott András. — Nem vagyok én olyan öreg. Harminckettő vagyok.
— Rendben… legyen — egyezett bele Krisztina kissé zavarban.
Este, amikor lefeküdt a saját szobájában, sokáig nem tudott elaludni. A gondolatok nem hagyták nyugodni. Micsoda sors… Neki, árva lévén, sosem volt igazán jó élete, de legalább megmaradt a hite a jövőben. Andrásnak viszont minden megadatott: egészség, siker, szerelem… És most? Üresség. Mi várhat egy olyan emberre, akinek az élete egyik napról a másikra omlott össze?
Reggel a falu hangjai ébresztették — kakasok, tehenek, emberek hangja. Ránézett az órára: reggel hat! „Hová sietnek ilyen korán?”
Megszagolta a levegőt — kávé illata volt. Furcsa érzés… Magára kapta a kabátját, és kiment a szobából. András ügyesen, a kerekesszék ellenére, épp reggelit készített.
— Jó reggelt! Gondoltam, főzök egy kávét. Két csészével!
Krisztina beszívta az illatot.
— Hűha! Ez aztán tényleg igazi kávéillat!
— Kóstoltál már egyáltalán igazi kávét? — mosolygott András.
A lány megrázta a fejét, közben figyelte a mozdulatait. Egy perccel később megkóstolta az italt — keserű volt, erős. Megpróbált még egy kortyot, de nem sikerült.
András észrevette az arcán a fintort.
— Nem ízlik?
— Hát… nem igazán — felelte őszintén.
A férfi felnevetett.
— Akkor szerencséd van, nem fogsz rászokni. A kávé a felnőttek drogja, szinte.
— Akkor legyen inkább tea — mosolygott Krisztina.
— Rendben, Kriszti. Most pedig gondolkodjunk el, hogyan tovább.
Egy héttel később felvették dolgozni a gabonaraktárba. Voltak kérdések a múltja miatt, de Krisztina mindent őszintén elmesélt. A főnök végül úgy döntött, ad neki egy esélyt:
— Kezdd el először nyilvántartóként, aztán meglátjuk, hogyan boldogulsz.
Este fáradtan tért haza, néha porosan, de boldogan. András mindig várta, figyelmesen hallgatta, bátorította, tanácsot adott, örült a sikereinek. Krisztina először érezte, hogy szükség van rá. Hogy valóban szeretik.
Az első szabadnapján ő javasolta:
— Menjünk sétálni! Hiszen alig láttuk a falut. Én például biztosan nem. Te pedig nem bújhatsz el örökre!
András meglepetten nézett rá, majd bólintott:
— Igazad van. Menjünk.
A faluban már kezdtek hozzászokni. Az emberek köszöntek neki, sőt, Andrással is beszélgettek, nem fordították el a tekintetüket, nem ítélkeztek. András is egyre oldottabb lett, még viccelődni is kezdett.
Otthon András így szólt:
— Ma igazi utazásban volt részem. Köszönöm neked.
— Ez még csak a kezdet! Még sok nagy dolgot viszünk véghez! — mosolygott Krisztina.
Megfogta a kezét, és András először nézett rá hosszú idő után őszintén és melegen.
— Mit mondanak az orvosok? Van valami esély?
— Mindenféle ostobaságot. Azt mondják: „Álljon fel és induljon el.” De mi van, ha nem megy? Ha a lábam egyszerűen nem engedelmeskedik?
András legyintett, és visszagurult a szobájába. Krisztina a tekintetével kísérte. Nem most — de hamarosan megtalálja a módját, hogyan segíthet neki.
Másnap a lány elment a helyi felcserhez.
— Jó napot! Krisztinának hívnak. A férjemmel… vagyis a szomszédommal… van egy kis gondunk.
A felcser megértően bólintott.
— Tudom, kiről van szó. Miben segíthetek?
Krisztina elmesélt mindent — a balesetet, a diagnózist, és hogy András elvesztette a hitét. A felcser elgondolkodott.
— Nem vagyok szakember ezen a területen, de van egy orvos barátom. Holnap hozzá megyek. Ha elhozod a papírokat, megkérdezi a kollégáit.
Krisztina megígérte, hogy mindent elvisz. És valóban, megtalálta az iratokat. De otthon szörnyű látvány fogadta — András a padlón feküdt, a kerekesszék feldőlve hevert a sarokban.
— András! Mi történt?!
A férfi kinyitotta a szemét, szaporán és nehezen lélegzett.
— Fel akartam állni… legalább egyszer… Igazán melletted akartam lenni. De nem volt elég erőm… Egyszerűen elestem…
Krisztina magához szorította a fejét.
— Te őrült… Ez így nem megy! Edzeni kell, felkészülni… Nem lehet csak úgy fejjel a falnak rohanni.
— Krisztina…
A lány gyengéden megcsókolta.
— Te mozgássérült vagy… én meg állami gondozott és volt elítélt. Na és? Egymáshoz illünk.
A felcser nem hagyta cserben. A barátja épp András kezelőorvosa volt. Küldött javaslatokat, néhány könyvet és részletes útmutatásokat. Krisztina ezekkel felszerelkezve olyan volt, mint egy lovag a csata előtt.
András néha elfáradt, dühös lett, suttogta:
— Miért érdemlem én ezt a boldogságot? Te fiatal vagy, szép… én meg egy összetört ember.
— Én meg árva vagyok — válaszolta ő. — És akkor mi van? Együtt vagyunk. Ez a lényeg.
Eltelt fél év. Egy lépés. Aztán még egy. Majd a harmadik. András lassan, de biztosan újra tanult járni.
Egy nap azt mondta:
— El kell mennem a városba. Egy napra.
— Menjünk együtt! — ajánlotta Krisztina.
— Nem. Egyedül. El kell intéznem valamit.
Krisztina szíve összeszorult. A feleség? A múlt? Csendben bólintott:
— Rendben…
Egész nap sírt, összepakolta a holmiját, elhatározta, hogy elmegy. Nem tudna itt maradni, ha tudná, hogy András más életet választott. De estefelé zajt hallott a kapunál. Kinézett — egy autó állt ott. András szállt ki belőle, hatalmas virágcsokorral a kezében.
Krisztina kiszaladt elé. András átnyújtotta neki a csokrot, majd egy kis dobozkát.
— Légy a feleségem. Ma beadtam a válókeresetet. Most már tiszta lappal kezdhetünk. Csak te és én.
Krisztina a karjaiba vetette magát, boldogságtól zokogott. Ott álltak a közös házuk küszöbén, ahol egykor véletlenül találkoztak. De most már örökre.
