Amióta a férjem meghalt, semmit sem akartam. Sem új arcokat, sem kötelezettségeket, és legfőképp nem közelséget. Mert a közelség után mindig jön a fájdalom. És én már elég fájdalmat megéltem. A lányom ezt megértette. De nem adta fel.
– Anya, neked gondoskodnod kell valakiről. Szükséged van arra, hogy valaki várjon rád otthon.
– Én várlak téged – próbáltam viccelődni.
Megrázta a fejét:
– Nem, te csak automatikusan élsz. Én azt akarom, hogy igazán élj.
Néhány nappal később megjelent egy dobozzal. Letette az ajtó elé, kinyitotta – és ott… ő volt. Egy kis bolyhos gombóc, krémszínű, fehér folttal az orrán. Olyan apró volt, hogy azt hittem, csak egy játék.
Csipogott egyet, megcsóválta a farkát, és gondolkodás nélkül rámászott a papucsomra.
– A tiéd – mondta a lányom. – Menhelyről van. Az anyját elütötte egy autó. Egyedül maradt.
Tiltakozni akartam. Mondani, hogy nem bírom, nem vagyok már fiatal, hogy ez nehéz, piszkos, hideg. De a kicsi felemelte a fejét, a szemembe nézett – és minden kifogás szétfoszlott.
Plátónnak neveztem el. Miért? Nem tudom. Csak úgy jött.
Amióta Plátón beköltözött hozzánk, az élet lassan visszatért. Korán keltünk, sétálni indultunk. Vittem magammal egy termosz kávét, leültem a tóparti padra, ő pedig szaladt, kergette a galambokat és a leveleket. Nevetségesen esetlen volt – hosszú lábai voltak, komoly tekintete, és örök lelkesedése.
Elkezdtem újra mosolyogni. Köszöntem a szomszédoknak. Még Larisza Gyorgyijevnának is, akivel tíz éve nem beszéltünk, mióta összevesztünk a szárítókötélen.
Plátón lett a horgonyom. Az üzemanyagom. Mindenem.
Eltelt tizenegy év. Tizenegy csodálatos év. És Plátón végig velem volt.
A tél enyhe volt, de havas. A tó részben befagyott, helyenként a jég vékony és törékeny maradt. Mindig pórázon tartottam, főleg a part közelében. De azon a napon elkalandozott a figyelmem – a lányom hívott, beszélgettünk. És én elengedtem a karabinert.
– Csak ne menj messzire, hallod? – kiáltottam utána.
Visszanézett rám, mintha megértette volna, aztán előrerohant. Rá a jégre.
Reccsenés. Csobbanás. Beszakadt alatta.
Odaszaladtam a lékhez. A jég körülötte berepedezett. Kapálózott, nyüszített, a mancsaival próbált kapaszkodni.
És én gondolkodás nélkül ugrottam utána. Eszembe sem jutott a korom, a fájós hátam. Csak ugrottam.
A víz jeges volt, mint a tűk. Először levegőt sem kapsz. Aztán jön a fájdalom. Aztán már csak a cél marad.
Odaúsztam hozzá, átöleltem, próbáltam kihúzni. Kicsúszott a kezemből, fogytán volt az erőm. Mindketten odaveszhettünk volna. Aztán – valaki segített. Kéz, öv, hang. Kihúztak minket. Ott feküdtem a parton, reszketve, a fogaim vacogtak. Ő mellettem volt. Kicsi. Vizes. Élő.
Elvittek minket. Engem a kórházba, őt az állatorvoshoz. Nekem nem lett bajom. Neki sem.
Amikor kiengedtek, odabújt a kezemhez, mintha bocsánatot kérne.
Újra megtenném. Habozás nélkül. Mert abban a pillanatban ő volt a mindenem.
Eltelt egy kis idő. Már majdnem elfelejtettem azt a borzalmat, amikor a gyógyszertárban odalépett hozzám egy nő:
– Maga volt az, aki a vízbe ugrott a kutyáért?
Bólintottam. A nő elmosolyodott:
– Maga bátor. És jószívű.
De én nem a bátorságról beszélnék. Egyszerűen nem tudtam máshogy.
Plátón még közelebb került hozzám. Mintha megértette volna. Figyelt rám, mellettem aludt, lépten-nyomon követett.
– Ő a személyi testőröd – nevetett a lányom.
– Ő a szívem – feleltem. És ez volt az igazság.
Eljött a tavasz. A tó kiolvadt. Újra sétálni jártunk. Én a termoszommal, ő egy bottal.
Egyszer odalépett hozzánk egy férfi:
– Ez az a kutya, aki akkor a jég alá került?
– Igen, az enyém.
– És maga ugrott utána?
– Igen.
– Én húztam ki magukat.
Ránéztem – ismerős volt az arca. Kezet nyújtottunk, megköszöntük egymásnak. Másnap ismét odajött. Hozott egy labdát Plátónnak.
– Hadd játsszon vele.
Így kezdődtek a hármas séták. Aztán jöttek a beszélgetések, a sütemények, az élettörténetek. Plátón közöttünk forgolódott, mint egy híd.
Azt vettem észre, hogy várom ezeket a találkozásokat. Hogy megfésülködöm, nem a régi kabátot, hanem a szövetkabátomat veszem fel. Kifestem a szám.
– Anya, te szerelmes vagy? – nevetett a lányom.
– Csak egy barát – válaszoltam. De a szívem másként gondolta.
Egy nap megkérdezte Nyikolaj:
– Egyedül él?
– Igen.
– Én is. Talán egy tea?
Így kezdődtek a borscslevesek, a palacsinták, a pénteki halak. Nem neveztük kapcsolatnak. Csak együtt voltunk.
Aztán egy nap egy dobozzal jött. Benne egy vörös cica.
– Társaságnak. Plátónnak is vidámabb lesz. Neked is.
Plátón eleinte morogva fogadta. Aztán megszerette. Mostanra együtt aludtak. Család lettünk.
Minden csendes, meleg volt. Egészen addig a napig, amikor Plátón nem jött oda este a pórázával.
Csak feküdt. Egyszerűen csak feküdt.
Szóltam neki. Nem mozdult.
– Plátoska, megyünk?
Pislantott. De nem állt fel.
Megijedtem. Hívtam Nyikolajt. Bevittük a rendelőbe. Az orvos azt mondta:
– A mája. Öregség. Lehet egy hónap, lehet egy év.
Nem voltam felkészülve. De együtt töltöttünk még öt hónapot. Minden nap ajándék volt.
Evett, keveset sétált. A cica az ölében aludt. Nyikolaj játékokat hozott. Aztán egy nap – egyszerűen csak elaludt. Örökre.
A kertben temettük el. Sokáig ültem a tóparti padon, a vízbe meredve.
– Aznap, amikor utána ugrottam… azt hittem, elveszítem magam. Pedig akkor találtam meg – mondtam.
– Engem is megtaláltál – felelte Nyikolaj. – Mindannyiunkat.
Most már nem az ürességről szól a ház, hanem a csöndről és a békéről. A cica dorombol, Nyikolaj újságot olvas, én kötögetek.
A képkeretben Plátón. A tó háttérben. Egy labdával.
Ránézek a képre, és suttogom:
– Köszönöm, hogy voltál. Köszönöm, hogy újra megtanítottál élni.
A szeretet nem az, hogy félünk elveszíteni. Hanem hogy gondoskodunk. Az utolsó napig.
Ha megérintett a történet, nyomj egy lájkot. És ha volt hasonló élményed – meséld el kommentben.
