Senki sem emlékezett pontosan, hogyan került Aleftyina az irodába. Úgy tűnt fel, mintha mindig is ott lett volna: csendes, észrevétlen nő vagy lány — nehéz volt eldönteni. Volt, aki fiatalnak tartotta, mások idősebbnek gondolták, de külsejét elrejtette a falusiasan megkötött fejkendő és a magas nyakú, hosszú ujjú garbó alá, amely a nyakát is takarta.
Felmosott, kifényesítette a WC-ket, a fém kilincseket, az üveg válaszfalakat — mindent, amit az ügyfelek keze és homloka összepiszkolt. Már három hónapja dolgozott ott, de egyetlen banki alkalmazott sem hallott tőle egyetlen szót sem.
Nem viselt sminket, nem érződött rajta parfüm — csak a felmosószer friss illata és a tiszta levegő. Az iroda valóban ragyogott utána, és otthonos, szinte családias tisztaságot árasztott.
A munkatársak viszonya hozzá vegyes volt: volt, aki sajnálta, mások egyszerűen figyelmen kívül hagyták, megint mások gúnyolódtak rajta.
– Hé, néma! Itt por van! – mutatott a teljesen tiszta sarokra a hitelosztály fiatal menedzsere. Direkt keresett alkalmat, hogy kizökkentse, de Alja csak némán vette a rongyot, és tette a dolgát. Semmi reakció — csak munka.
– Nézd, hogy izzad! – nevetett egy másik egyszer, amiért az idősebb kolléganők könyökkel megbökték, együttérzésük jeléül a takarítónő felé.
Aleftyina felsóhajtott, nem szólt semmit, ügyesen elkerülte a durvaságokat, mintha hozzászokott volna. Este pedig hazament a kis lakásába, megetette a halait, szerény vacsorát készített, majd leült rajzolni. Képei lenyűgöztek lágyságukkal, levegősségükkel — a vízfesték szinte életre kelt a papíron, egész világokat alkotva. Nem a hírnévért festett, nem is mutatta meg senkinek a munkáit. Csak magának. Néha kiment a szabadba festeni — olyankor képei még élénkebbek, titokzatosabbak lettek, tele a természet fényével.
De éjszakánként ugyanaz a rémálom kísértette. Kilenc éve ismétlődött változatlanul. És minden alkalommal a saját sikolyára ébredt.
A villanás egy júniusi éjszakán történt. Valahonnan a lépcsőházból sikolyok hallatszottak — átható, ijedt hangok. Égett szag terjengett. A füst beszivárgott a réseken, a kulcslyukon keresztül is. Tehát nem náluk égett valami.
Alya szülei és kisöccse gyorsan összekapták a dokumentumokat, és pizsamában, papucsban rohantak ki az utcára. A folyosón már ott voltak a szomszédok — zavartan, ki-ki ahogy tudott, de egyikük sem teljesen felöltözve.
A második emeleti lakás égett — közvetlenül az övékével szemben. Az ablak kissé nyitva volt, a füst már kifele szállt.
– Hívták a tűzoltókat? – kérdezte ásítva az első emeleti nő. De amint ráeszmélt, hogy az oltásnál elázhat a frissen felújított lakása, azonnal kijózanodott, és meg is bánta, amit mondott.
– Azt hiszem, már hívták, – felelte valaki a tömegből, közben mindenkit csendre intve, hogy ne keltsenek még nagyobb pánikot.
Alya alig ismerte az új szomszédokat. Nemrég költöztek be — egy középkorú házaspár, és a kisfiuk, Ljósa, úgy hatéves lehetett. Sok kapcsolatuk nem volt, de a fiúval valahogy mégis összebarátkoztak. Alya értett a gyerekek nyelvén — valaha tanárként dolgozott, a diákjai szerették, kollégái pedig tisztelték.
Már indult volna le a többiekhez az utcára, amikor köhögést hallott a lakásból. Figyelmesen hallgatózott — gyerekhang volt. Világos: a kisfiú bent rekedt. Nincs idő késlekedni.
Alya odament a szomszéd ajtóhoz, megnézte — kulcsra zárva. Mit tegyen?
„Szerszámok… hol vannak a szerszámok?” — próbált lázasan visszaemlékezni. Szerencsére apja szerszámosládája otthon volt, a cipőtartó polc alatt. Elővette a feszítővasat.
„Csak sikerüljön… csak érjek oda időben!” — gondolta, miközben a szerszámot az ajtó és a tok közé illesztette.
Ha a szomszédok időben kicserélték volna a bejárati ajtót, ha fémre váltanak, akkor semmi esélye nem lett volna. De a régi, két szárnyú, furnérlemezből készült ajtó még mindig a szovjet idők zárjain tartotta magát.
A feszítővas mélyen belement, az ajtó engedett. Mögötte sűrű füstfelhő. Odabent égett a szoba, a tűz már elérte a függönyöket és a bútorok egy részét. A nappali kanapéján egy nő feküdt – valószínűleg megfulladt a füsttől. De hol van a kisfiú?
Alya kinyújtotta a kezét, és kitapintotta a kis testet. Ljoska alig lélegzett. Óvatosan felemelte, de már nem tudott azon az úton visszamenni — a lángok felerősödtek.
„Az ablakhoz kell menni!” — villant át az agyán. A szobából ki a folyosóra, át a tűzön, a forróságon. A függönyök már lángoltak, az ablakkeretek a hőtől recsegtek. Megfogta az izzó ablakkilincset — a tenyerén azonnal megdagadt a bőr. A fájdalom átszúrta az egész testét, de Alya akkor is feltépte az ablakot.
Lent felszisszentek. A tűzoltók már a helyszínen voltak, tekerték a tömlőket, miközben hallották a tömeg kiáltozását. Amikor meglátták az ablakot, gyorsan kiterítették a mentőponyvát.
— Ljosa! Kisfiam! — kiáltotta egy férfi, aki épp akkor érkezett haza a kiküldetéséből. Megpróbált berohanni a lépcsőházba, de visszatartották.
Alya, ereje végén, felemelte a fiút, és átadta az ablakon. Nem látta, ki fogta meg. Nem hallotta a szülők sikolyait. Nem érezte, ahogy ő maga is elveszíti az eszméletét, miközben utána kúszik…
A friss levegő, amely betört a kitárt ablakon, üzemanyaggá vált a tűz számára. A lángok pillanatok alatt felfalták az egész lakást.
Még csak 22 éves volt. Hogy túlélte, maga volt a csoda — az orvosok nem hittek benne, hogy valaki ilyen égési sérülésekkel akár egy napot is kibír. De a legnagyobb szerencse az volt, hogy az arca érintetlen maradt.
Ljosát is megmentették — ellentétben az édesanyjával. Később kiderült, hogy füstöt lélegzett be, és abba halt bele. A férfi pedig, aki a felesége temetése után elutazott a fiával, nyomtalanul eltűnt. Senki nem tudta, hová mentek.
A tűz okát a szakértők a régi elektromos vezetékekben látták — épp azokban, amelyeket már rég ki kellett volna cserélni.
A felépülés hosszú és fájdalmas volt. Alyát szó szerint darabokból kellett összerakni. A legnehezebb mégis az anyja elvesztése volt: a nő szíve nem bírta elviselni, amikor látta lányát a lángok között.
Hegek borították Alya karjait, vállát, hátát. Jó lett volna plasztikai sebészhez fordulni, de pénzük nem volt, ezért hosszú ujjú és magas nyakú ruhákat kellett viselnie — hogy elrejtse a bőrén viselt fájdalmas emlékeket.
— Alyocska, talán el kellene adnunk a lakást? — aggódott az apja. — Veszek valami kisebbet, és befejezzük a kezeléseidet…
Alya csak a fejét rázta. Többé nem tudott beszélni. A tűz és az anyja halála után egyszerűen elnémult. Az orvosok tehetetlenül tártak szét a karjukat — a hangszálai épek voltak, de a szervezete mintha önként kapcsolta volna ki ezt a funkciót. „Idegrendszeri eredetű,” — sejtették. „Várjunk.”
A lakást végül mégis elcserélték. A bátyja megnősült, hitelt vett fel — nem számítottak tőle segítségre. Az apja magának hagyott egy sarkot — arra az esetre, ha vendégségbe jönne.
Tanítani többé nem tudott.
— Alefina Taraszovna, megértem az állapotát… De hogyan fog így gyerekeket tanítani? — sóhajtotta a tanárnője, miközben aláírta a felmondását.
Alya némán bólintott. Igen, most már biztosan nem pedagógus.
Munkát véletlenül talált — egy irodában, ahová takarítót kerestek. Épp egy festői kirándulásról jött, meglátta a hirdetést az üvegajtón, és gondolkodás nélkül bement. Hogy miért vették fel, máig rejtély. De az irodavezető sosem bánta meg. A kezei fájtak a régi égési sebek miatt, de kibírta. A fájdalmon keresztül súrolta a padlót, törölte az ablakokat, fényesítette a kilincseket — és idővel a kezei is lágyabbak, kevésbé feszülté váltak.
Minden alkalmazott elégedett volt — hűtőszekrényt arrébb tolni, szekrényt megemelni, létrát letakarítani. Senki sem sejtette, mennyi erejébe kerül ez neki.
Amikor az iroda másik kerületbe költözött, a vezető felhívta egy ismerősét:
— Szia Mihalics! Van itt valaki, akit jó szívvel ajánlok. Ez a lány igazi kincs. Csak vigyázz rá nagyon.
Így került Alya a bankba. Természetesen itt is akadtak pimasz fiatalok, közömbös főnökök… De a munka munka volt — és ő becsülettel végezte.
— Hé, miért hallgatsz mindig? — provokálta egy menedzser. — Nem tudsz vagy nem akarsz? Vagy kicsi a fizetés?
Nem válaszolt. Csak türelmesen törölte az amúgy is csillogó üveget.
És akkor egy nap suttogás kezdett terjedni az irodában. Minden ügyfél, minden alkalmazott az ajtó felé fordult. Egy drága autó gördült a bank elé. Egy férfi szállt ki belőle, és határozottan elindult befelé.
— A főnök! Szergej Mihajlovics! Megérkezett!
Alya tovább törölgette az ablakot — a sárga kesztyűi villogtak az üvegen.
— Jó napot, Szergej Mihajlovics! — köszöntötte őt a főkönyvelő.
Alya összerezzent. Hátrafordult.
A férfi észrevette őt. Az arcán felismerés suhant át. Megállt, majd előrelépett, közelebb jött. A szeme megtelt könnyel. Mindenki előtt térdre ereszkedett, levette róla a kesztyűt, és megcsókolta a heg borította tenyerét. A jelenlévők dermedten álltak, értetlenül.
Ő is sírt.
– Maga volt… – suttogta a férfi, miközben felegyenesedett és átölelte. – Maga mentette meg a fiamat!
Aztán a munkatársai felé fordult:
– Ez az a nő, aki szinte az életét kockáztatva hozta ki Ljosát a tűzből!
A teremben megfagyott a levegő. Valaki zavartan lesütötte a tekintetét, más köhintett a kínos csendben. Aztán lassan taps hallatszott – először bizonytalanul, majd egyre hangosabban, őszintén, szívből. Alja zavartan mosolygott, miközben próbálta elrejteni a kezeit – kezeket, melyeket még mindig Sergij tartott a sajátjában.
Ebben a pillanatban egy tizenöt év körüli fiú rohant be a bankba:
– Apa, megígérted, hogy nem tart soká! Már egy órája várok rád!
Megdermedt, amikor meglátta az apját térden állva egy nő előtt.
Alja érezte, hogy valami megmozdul benne. A fiúra nézett, aztán a férfira – és megértette. Szergej feléje fordult, és halkan megszólalt:
– Ljosa… ez az a nő, aki kihúzott téged a lángok közül.
A fiú odarohant hozzá, átölelte:
– Végre megtaláltunk!
És akkor, mint egy villámcsapás, visszatért a hangja. Talán a sokk hatására – előfordul az ilyesmi. A hangja mélyebb lett, kissé rekedtes, de épp ez az árnyalat adott neki különleges, titokzatos mélységet.
Gyakran találkoztak hármasban – kávézókban, otthon, a parkban. Beszélgettek mindenről, ami az elmúlt években történt. Kilenc év után először Alja egy éjszakán sem riadt fel rémálomból.
Mint kiderült, Szergej és Ljosa évekig keresték őt. Tudták, hogy túlélte, de nem ismerték az új címét – a lakásukba mások költöztek. Nem is remélték, hogy újra találkoznak – pláne nem takarítóként.
Amikor Szergej megtudta, hogy ez a nő dolgozik az ő bankfiókjában, azonnal megszervezte számára a teljes gyógykezelést. Kifizette az összes műtétet, a szükséges rehabilitációt. Úgy érezte, ezt kötelessége megtenni.
És egy másik ismerőse, egy magángaléria tulajdonosa, véletlenül meglátta Alja munkáit. El volt ragadtatva. Finom, világos akvarelljei szakmai elismerést kaptak. Képeit elkezdték vásárolni, neve pedig egyre ismerősebben csengett a helyi művészkörökben.
Alja nem is sejtette, hogy létezik ilyen élet – ahol megbecsülnek, hálásak neked, és látják a valódi szépséget, bármilyen sebeket is viselsz.
