Aleksej az ágy szélén ült, és felesége apró tenyerét tartotta a kezében. Hideg volt. Túlságosan hideg. A kórteremben fertőtlenítő szag terjengett, és csak a monitor halk pittyegése törte meg a csendet.
— Mindent megtettünk, amit lehetett… — mondta halkan az orvos, miközben a vállára tette a kezét.
De ezek a szavak üres hangok voltak. Aleksej csak a saját lélegzetét hallotta, meg a szomszédos szobából kiszűrődő négy sírást. Négy újszülött. Négy apró élet. És egy, amely már elment.
Anja mindig is nagy családról álmodott. Mindig azt mondta, olyan otthont szeretne, „ahol nevetés és gyerekzsivaj tölti be a szobákat”. És amikor megtudták, hogy négy babájuk lesz, csak elmosolyodott:
— Akkor ennek így kell lennie. Ez a sorsunk.
A terhesség nehéz volt, de Anja sosem panaszkodott. Mindegyik babát néven szólította, beszélt hozzájuk, simogatta a hasát, altatódalokat énekelt. Aleksej csodálta az erejét és a belőle sugárzó fényt.
De a szülés napján minden félresiklott. Az orvosok négy órán át harcoltak érte. Csak egy pillanatra láthatta a babákat, és még éppen hogy suttogni tudta:
— Mondd meg nekik, hogy szeretem őket… — aztán elment.
Aleksej egyedül maradt. Négy apró csecsemővel a karjaiban. Egy üres ággyal. Egy olyan otthonban, amely még mindig az ő parfümjének és frissen sült péksüteményeinek illatát őrizte – de ő maga már nem volt ott.
Éjszakánként egy babát a karjában tartva az ablakon át bámulta az éjszakát, és azon gondolkodott:
„Hogyan fogom őket felnevelni? Hogyan fog ez menni nélküled?”
Minden este elsuttogta a nevét. Minden este megígérte neki, hogy mindent megtesz. Apa lett és anya is egyben. Megtanult copfot fonni, pelenkát cserélni, egyszerre négy hangon mesét olvasni.
Az évek teltek. A gyerekek nőttek. Mindegyikükben Anját látta – a mosolyukban, a tekintetükben, a mozdulataikban. És valahányszor rájuk nézett, érezte: ő velük van. Nem ment el teljesen.
Egy nap a legidősebb lánya, Szonya megkérdezte:
— Apa, szerinted anya büszke lenne ránk?
Aleksej magához ölelte, és halkan így felelt:
— Minden egyes lépésetekre büszke lenne. És mindig veletek lesz. Mindig.
Az évek észrevétlenül elszálltak. A négy apró élet felnőtt – erős, okos és jószívű emberekké váltak.
Szonya, a legidősebb, az anyja nyomdokaiba lépett – orvos lett. Minden nap életeket mentett, mintha ezzel próbálná visszahozni azt az egyet, akit elveszített. A műtőben mindig viselte a nyakláncot, amin anyja neve állt.
— Érzem, hogy itt van velem — mondta esténként Aleksejnek, amikor későn ért haza.
A második, Katya, tanár lett. Mindig is arról álmodott, hogy gyerekekkel dolgozhasson, szeretetet és tudást adva nekik. Egyszer, ahogy a diákjait nézte, így szólt:
— Apa, te felneveltél minket, most én szeretnék másokat felnevelni.
Az ikrek, Artyom és Dima, teljesen különbözőek voltak, de egyformán makacsak. Artyom üzleti pályára lépett, sikeres vállalkozó lett, és létrehozott egy alapítványt a nagycsaládosok megsegítésére.
— Azt akarom, hogy az olyan családok, mint a miénk, tudják: nincsenek egyedül — mondta, miközben adományokat utalt el.
Dima pedig mérnök lett, új technológiákon dolgozott, a világ jobbá tételéről álmodott.
Egy nap, amikor Aleksej a ház verandáján ült, és a naplementét nézte, a gyerekek odaléptek hozzá.
— Apa, beszéltünk valamiről… — kezdte Szonya. — Azt szeretnénk, ha tudnád: amit elértünk, mind neked köszönhetjük. Te voltál nekünk az apánk és az anyánk is.
Artyom egy dossziét nyújtott át neki.
— Vettünk neked egy jegyet. A tengerhez. Soha nem pihentél. Itt az ideje, hogy magaddal is törődj egy kicsit.
Aleksej rájuk nézett, és hirtelen megértette, hogy Anja valóban vele maradt – ezekben a szemekben, ezekben a mosolyokban, a gyerekeik szívében.
Felnézett az égre, és halkan suttogta:
— Látod, drágám? Megcsináltuk.
Aleksej a régi faházuk verandáján ült, és a lemenő napot nézte, ahogy lassan eltűnt a horizont mögött. Előtte őszi aranyban fürdő mezők terültek el, távolban pedig az az erdő látszott, ahol valaha együtt sétáltak Anjával. Most azonban az az erdő hidegnek és idegennek tűnt – ahogyan az egész világ is nélküle.
Még csak három hét telt el attól a szörnyű naptól, amikor elveszítette Máriát. Attól a naptól, amelynek életük legboldogabbikának kellett volna lennie — ám tragédiává változott, örökre megváltoztatva Alexej sorsát.
Még egyetemistaként ismerkedtek meg. Mária a bölcsészkaron tanult, Alexej a jogin. Mária mindig is élénk, élettel teli, álmodozó lány volt. A nevetése ragadós volt, a tekintete meleg. Nagy családról álmodott, sok gyerekről, sok ünnepről, sok szeretetről.
— Alexej, én négyet szeretnék! — nevetett, miközben a fiú nyakába kapaszkodott, amikor a parkban sétáltak.
— Négyet? Megőrültél — nevetett Alexej is —, magammal is alig boldogulok.
— De velem sikerülni fog. Én hiszek benned — mondta Mária hirtelen komolyan, és puszit nyomott az arcára.
Tíz év telt el azóta a beszélgetés óta, és Mária álma szinte valóra vált. Három gyermekük már volt: Misa, Anna és Nyikita. És eljött a nap, amikor világra kellett hoznia a negyediket.
A terhesség nem volt könnyű. Az orvosok figyelmeztettek a kockázatokra, de Mária hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Hitt benne. És Alexej is hitt vele együtt.
A nap reggele aggasztó fájdalmakkal kezdődött. Alexej gyorsan bevezette őt a szülészetre. Az utolsó pillanatban, amikor Mária visszafordult, hogy rámosolyogjon, a férfit különös félelem kerítette hatalmába. Az a mosoly olyan… búcsúzó volt.
— Szeretlek — suttogta Mária, mielőtt bezárultak mögötte a szülőszoba ajtói.
Alexej várt. A percek ólomlábakon jártak. A folyosón klórszag terjengett, néha-néha elhaladt valaki, de minden olyan valószerűtlennek tűnt.
Végül órákkal később kilépett egy orvos. Az arca fáradt volt, a tekintete szomorú.
— A baba egészséges — mondta halkan. — Kislány. De… Máriát nem sikerült megmenteni…
A szavak úgy csaptak le rá, mint egy kalapács. Nem akarta elhinni. Megállt körülötte a világ, a hangok eltűntek, a színek kifakultak.
— Hogyhogy… — suttogta rekedten. — Nem… de hát… meg kellett volna menteniük…
Az orvos csak lassan megrázta a fejét.
Aznap Alexej először érezte meg, mit jelent az igazi üresség. Mintha valaki kitépte volna a szívét, és csak egy tátongó seb maradt volna utána.
A temetés utáni első napok ködbe burkolóztak. Mozgott, tett-vett, de csak gépiesen. Cumisüvegből etette a csecsemőt, altatta a nagyobbakat, válaszolt a kérdéseikre:
— Apa, anya mikor jön vissza?
…és ő nem tudta, mit mondjon.
Anna, aki akkor még csak öt éves volt, egyik este odament hozzá.
— Apa, anya most már angyal? Lát minket?
Alexej magához szorította őt, alig tudta visszatartani a könnyeit.
— Igen, kicsim. Anya mindig velünk lesz. Vigyáz ránk.
Teltek a hónapok. Napról napra egy kicsit könnyebb lett. Alexej megtanult copfot fonni Annának, megjavította Nyikita játékait, Misa leckéit segítette. Megtanulta, hogyan legyen egyszerre apa és anya is.
Esténként néha még mindig kiült a verandára, nézte a naplementét, és gondolatban Máriával beszélgetett. Elmesélte neki, hogyan telt a nap, hogyan nőtt a kis Liza, hogyan tanult meg Misa biciklizni, hogyan rajzolta le Nyikita az anyját.
Egy tavaszi napon, amikor az almafák virágba borultak, és édes illat töltötte meg a kertet, Alexej orgonát ültetett a ház elé – Mária kedvenc virágát. A gyerekek segítettek neki kis lapátokkal ásni.
— Apa, mikor virágzik ki? — kérdezte Anna.
— Hamarosan, kicsim — mosolygott Alexej. — És minden évben, amikor virágba borul, emlékezni fogunk anyára.
Évek teltek el. Misa felvételt nyert az egyetemre, Anna megnyerte az iskolai tanulmányi versenyeket, Nyikita sportolni kezdett, a kis Liza pedig megtanult zongorázni — ahogyan anyja annak idején álmodta.
Egy nap, amikor egy régi fényképalbumot nézegettek, Liza megkérdezte:
— Apa, milyen volt anya?
Alexej elgondolkodott. Hogyan lehet szavakkal leírni valakit, akit nem lehet mondatokba sűríteni? Végigsimított egy fényképen, amelyen Mária mosolygott, egy csecsemőt ölelve.
— Ő volt a fény — mondta halkan. — És ez a fény mindannyiunkban tovább él.
Amikor a gyerekek elmentek a maguk útjára, Alexej ismét kiült a verandára, és nézte a naplementét. És a fényekben úgy érezte, Mária ott van mellette. Mintha ott ülne, mosolyogva, tekintetével átölelve őt.
— Köszönöm, Mária — suttogta egyszer. — Mindenért.
És a szél, amely meglegyintette az orgonát, elhozta kedvenc illatát. És akkor megértette: a szeretet nem hal meg. Itt marad — a virágokban, a naplementékben, a gyerekekben, az emlékekben. És ez a szeretet a legerősebb, legörökebb dolog a világon.
Évek teltek el. Misa kitüntetéssel végezte el az egyetemet, majd egy nagy jogi irodánál kezdett dolgozni. Apja nyomdokaiba lépett, és arról álmodott, hogy egyszer saját céget alapít. Anna orvosira ment, így beteljesítve Mária régi álmát — aki bár a bölcsészkart választotta, mindig is orvos szeretett volna lenni. Nyikitából sportoló lett — a város plakátjain az ő arca hirdette a győzelmeket. Liza, a legkisebb, tehetséges zongoristává vált, és első díjat nyert a megyei versenyen.
Alexej büszkén nézte gyermekeit. Mindegyikükben ott volt egy darabka Máriából, és a mosolyukban, a tekintetükben, a mozdulataikban őt látta vissza.
De a gyerekek sikerei ellenére belül még mindig ott volt a hiány. Igyekezett nem mutatni, de esténként, amikor a ház elcsendesedett, újra kiült a verandára. A kertet betöltötte az orgona illata, és úgy tűnt, mintha Mária bármelyik pillanatban megjelenhetne — teáscsészével, fáradt, de boldog arccal.
Egyik este Liza — akkor már kamasz — csendben mellé telepedett.
— Apa — szólalt meg halkan, fejét a vállára hajtva —, még mindig hiányzik neked anya?
Alexej mély levegőt vett, az égre nézett, ahol már megjelentek az első csillagok.
— Mindig, kicsim. De most már másképp. Ez egy meleg szomorúság. Tudom, hogy velünk van, bárhol is legyen.
Liza elmosolyodott.
— Én is érzem őt. Főleg, amikor zongorázom.
Alexej átölelte a lányát.
– Akkor tényleg mindig velünk van.
Abban a pillanatban megértette: túlélték. A fájdalom, a magány, a nehéz idők ellenére is megmaradtak családnak. Mária szeretete tovább élt bennük – a tetteikben, az álmaikban.
És amikor néhány év múlva újra gyereknevetés töltötte be a házat, Alexej, karjában a legkisebb unokájával, halkan suttogta:
– Nézd csak, Mária. Az életünk folytatódik.
És a szél újra elhozta az orgona illatát – válaszként.
