— Larisza, még egy kicsit, gyerünk — biztatta a feleségét Gleb, aki alig vonszolta a lábát. Minden lépése az utolsó erőfeszítésnek tűnt, mielőtt teljesen kimerülne. A betegség úgy szívta ki belőle az energiát, mint egy láthatatlan vámpír, elnyelve az utolsó tartalékait is.
Gleb időnként bűntudatos arccal pillantott rá, de a tekintetében valami egészen más bujkált: hideg számítás és rendíthetetlen elszántság.
— Nem bírom tovább, Gleb — suttogta Larisza, hangja megremegett a fáradtságtól és a sértettségtől. — Értem én, jót akarsz… De már nincs több erőm.
— Bírod, nézd csak, ott egy kunyhó! — kiáltott fel, miközben kezével az erdő mélye felé mutatott. Hangja ünnepélyesen csengett, mintha épp most fedezte volna fel a megváltás kulcsát.
Larisza összeszűkítette a szemét, próbálta kivenni a házikót a gyengeségtől homályos látásán keresztül. A kunyhó valóban ott állt — roskadozva, akár egy öregasszony, aki bármelyik szélfuvallattól összeroskad. Ablakai pókhálóval fedve olyanok voltak, mint üres szemgödrök, a mohos tető pedig egy, az idő által elfeledett kísértet sapkájára emlékeztetett.
Amikor végre elérték a tornácot, Larisza alig állt a lábán. Gleb felsegítette a nyikorgó lépcsőn, és lefektette egy kemény padra. Tekintetében egy pillanatra elégedettség villant, mintha egy igen fontos feladatot teljesített volna.
— Na, most pihenj, amennyit csak akarsz — mondta mosolyogva, de mosolyából hiányzott minden melegség.
Larisza körbenézett. A régi falak dohszagot és rothadást árasztottak, a sarokban rongyok és deszkadarabok hevertek. Rémülten nézett a férjére.
— Gleb, de hát itt senki sem lakik…
— Persze, hogy nem. Úgy húsz éve már — felelte gondtalanul, mintha ez teljesen természetes lenne. — És nem is jár erre senki. Ha szerencséd van, természetes halállal halsz meg. Ha nem, hát a vadállatok bemásznak ebbe a viskóba.
— Gleb… Gleb, mit beszélsz? Térj észhez! — Larisza megpróbált felülni, de teste nem engedelmeskedett.
Gleb kiegyenesedett, arca pedig megváltozott. A hideg csillogást dühös láng váltotta fel a szemében.
— Szépen kértelek, írd át a vállalkozást a nevemre. De te olyan makacs vagy, mint egy öszvér. Tudod, mennyibe került nekem, hogy elviseljelek? Hogy együtt aludjak veled? Undorodok tőled.
— A pénzemtől bezzeg nem undorodsz, ugye? — kérdezte keserűen Larisza.
— Az már az enyém! Csak némi formaság van hátra. Mindenki tudja, mennyire szereted az ilyen sarlatánokat, akik nem is léteznek. Már napok óta mesélem mindenkinek, hogy belebolondultál az ötletbe, hogy a világ végére utazz egy kuruzslóhoz. Én próbáltalak lebeszélni, de mindenki tudja, milyen makacs vagy. Na, milyen a tervem? Még koporsóra sem kell költenem, nemhogy temetésre.
Gleb felnevetett, nevetése visszhangzott az erdőben, baljósan és ijesztően. Larisza lehunyta a szemét. „Ez nem lehet igaz, ez csak egy rossz álom” — villant át az agyán. De a férje kilépett a kunyhóból, otthagyva őt egyedül. Megpróbált felkelni. „Utána kell mennem, túlzásba vitte ezt a viccet!” De a teste nem engedelmeskedett, a gyengeség bilincsként kötözte le. Az utóbbi hónapokban gyorsan elvesztette az erejét, még mozdulni sem tudott. A szeme lecsukódott, és Larisza feladta — nyugtalan félálomba süllyedt.
Öt éve házasodtak össze. Gleb egy másik városból érkezett, egy fillér nélkül, munka nélkül, de ellenállhatatlan bájjal. Larisza, aki belefáradt az egyedüllétbe, eszeveszetten beleszeretett. Senkire sem hallgatott, pedig sokan figyelmeztették: Glebnek csak a pénz kell, megcsalja más nőkkel, ajándékokat vesz nekik.
Az igazságra egy éve jött rá, és azóta az egészsége rohamosan romlani kezdett. Egyik betegség követte a másikat, alig jött ki a kórházból. Az orvosok ugyanazt ismételgették: idegösszeomlás következményekkel. Próbált nyugodt maradni, de a Gleb árulásának gondolata emésztette a lelkét.
„Senkinek egy szót se, csak tarts ki” – ismételgette magának.
És most itt van – gazdag, sikeres, de annyira beteg, hogy képtelen kijutni az erdőből. Egyedül fog meghalni, és senki sem tudja meg, mi történt vele.
Hirtelen Larisza meghallotta, hogy a vadállatok megérezték a zsákmány szagát. A kunyhó félhomályában valaki állt mellette… Nem, ez nem állat volt.
— Ne félj.
Larisza összerezzent a váratlan hangtól. Előtte egy hétéves forma kislány állt. A gyerek leguggolt mellé, szemei gyermeki naivitással és eltökéltséggel ragyogtak.
— Onnan jöttem — intett a sarok felé. — Amikor a… amikor ő idehozott téged, én már itt voltam. Elbújtam.
Larisza megpróbált felülni.
— Hogy kerülsz ide? Téged is valaki idehozott?
— Nem, én magamtól jöttem — válaszolta a kislány, és mérgesen dobbantott a lábával. — Gyakran járok ide. Ha összeveszünk apával, rögtön itt kötök ki. Hát gondolkodjon csak el a viselkedésén!
— Bánt téged? — kérdezte Larisza, érdeklődve nézve a kis beszélgetőtársára.
— Hát persze! Miért kellene nekem, egy gyereknek segíteni a házimunkában? Ha nem akarom, akkor is rám parancsol, hogy mossak el!
— Talán fáradt, és rád bízza, amit meg tudsz csinálni. Ha az én apám élne, én mindent megtettem volna, amit csak kér. Még azt is, amit nem tudok, nem akarok, vagy nem vagyok képes megtenni.
— Meghalt az apád?
— Igen, már régen. Mindenki meghal egyszer.
— Azt akarod mondani, hogy az én apám is meg fog halni? — nézett rá a kislány gúnyos mosollyal.
— Nem akarlak elszomorítani, de igen. És akkor keservesen bánni fogod, hogy nem segítettél neki.
— Az én apám nem hal meg! — vágta rá a kislány, és elfordította a fejét.
Larisza zavarba jött. „Na most ez a kis hisztis megsértődik, és elfut” – gondolta.
— Kicsim, minden ember meghal. De csak később, ha megöregednek. Kivéve, ha betegek.
A kislány nagyot sóhajtott.
— Anya beteg volt. Felment az égbe. Gyakran sírok miatta, mert nagyon hiányzik. Segíteni fogok apának, hogy ő ne haljon meg. Téged is azért hoztak ide, hogy meghalj?
— Úgy tűnik, igen.
— De miért? Miért nem vagy kórházban?
Larisza sóhajtott, egy könnycsepp gördült le az arcán. A kislány ijedten nézett rá.
— Micsoda szemét! Direkt, hogy ne tudjanak meggyógyítani?
— Úgy tűnik, igen.
A kislány felpattant.
— Elhozom az apámat! Tudod, milyen ő? Az egész falut gyógyítja. Csak anyát nem tudta megmenteni. Azt mondta, azoknak, akiket igazán szeret, nem tud segíteni.
— Hogy érted ezt?
A kislány a bejáratra pillantott, aztán Lariszára, majd suttogva mondta:
— Az én apám varázsló.
Larisza halkan felnevetett.
— Kicsim, de hát nincsenek varázslók.
— Hát nincsenek? A férjed azt mondta, te hiszel bennük. Na mindegy, ne unatkozz, én most megyek, elég sokáig tart, míg visszaérek.
— Hogy hívnak?
— Dása.
— Dása, nem félsz a vadállatoktól?
— Miféle vadállatoktól? Ebbe az erdőbe a sünökön kívül senki nem jár. — A kislány ugyanolyan hirtelen tűnt el, ahogy megjelent.
Larisza lehunyta a szemét, próbált valami kellemesre gondolni…
Lassan elszenderedett, de halk suttogás ébresztette. Valaki suttogott a közelében, mintha félne megzavarni a kunyhó csendjét.
— Apa, már meghalt? — kérdezte Dása kíváncsiságtól csillogó hangon.
— Nem, csak alszik — felelte egy férfihang, amely határozottan és magabiztosan csengett, mint aki hozzászokott, hogy a legváratlanabb helyzetekben is döntsön.
— Tényleg?
Larisza hirtelen felpattantotta a szemét, a szíve hevesebben kezdett verni. A félhomályban alig tudta kivenni a mellette ülő kislány alakját.
— Dásenka, visszajöttél! — lehelte Larisza, majd tekintetét a férfira emelte. Az arcát árnyék fedte, de a testtartásából, mozdulataiból erő és biztonság sugárzott.
— Jó estét… bocsásson meg… — szólalt meg erőtlen hangon.
— Semmi baj, minden rendben lesz — nyugtatta meg a férfi. — Ki tud jönni a friss levegőre?
Larisza felsóhajtott. Azt akarta mondani: „nem”, de a szó torkán akadt. Teste mintha már nem is az övé lett volna.
A férfi tenyerét a homlokára tette, és Larisza különös meleget érzett az érintésből áradni.
— Sikerülni fog, biztos vagyok benne — mondta a férfi, és hangjának olyan határozottsága volt, hogy Larisza hinni kezdett neki.
Az ereje lassan visszatért. Az idegen férfi segítségével tett néhány lépést, és érezte, hogy lába ismét megtalálja az egyensúlyt. A kunyhó előtt különös jármű állt — valami motorkerékpár és autó keveréke, hatalmas kerekekkel és egy oldalkocsival, amely túlméretezettnek tűnt az egész szerkezethez képest.
Egy lépés — és elsötétült minden. Larisza rogyadozni kezdett, de erős karok elkapják és óvatosan az oldalkocsiba fektették. Hová mentek, mennyi idő telt el — nem tudta. Csak néha tért magához a döccenőknél, fákkal szegélyezett tájat látott elsuhanni, aztán újra elszenderült. Már mindegy volt. Ismeretlen emberek vittek valahová, és legyen úgy. Mi számít már, ha úgyis meg kell halni?
De a halál hidege és sötétsége helyett meleget és békét érzett. „Furcsa… de éhes vagyok” — futott át rajta a gondolat. „Vajon odaát is adnak enni?”
Kinyitotta a szemét, és megdöbbenve nézett körül. Nem a túlvilágon volt, hanem egy otthonos házban, magas mennyezettel, világos fagerendás falakkal és egy modern televízióval a falon.
„Mi ez a túlvilág, ami ennyire hasonlít a földi életre?” — Larisza teljesen összezavarodott.
— Felébredt? Remek! Mindjárt vacsorázunk. Ma különleges vacsora lesz, először Dása maga ajánlotta fel, hogy segít. Nem tudom, mit mondott neki, de nagyon hálás vagyok — szólt a férfi, és hangja olyan melegséget sugárzott, hogy Larisza akaratlanul is elmosolyodott.
Úgy döntött, soha senkinek nem meséli el, miről beszélgettek Dásával. „Én, egy felnőtt nő, kioktattam egy gyereket!” A férfi segített neki felülni, párnákat rakott mögé, és odahúzta az asztalt.
— Jaj, csak nem azt akarja mondani, hogy nincs étvágya?
Larisza belehallgatott a teste jelzéseibe: „Dehogynem, éhes vagyok.” Ez az érzés már-már idegen volt számára. Vacsorára krumplipüré volt szafttal és hússal, friss zöldségsaláta, tej és kenyér. „Ez volt az az étvágygerjesztő illat!”
Larisza csodálkozva nézte a kenyeret. A cipók hatalmasak voltak, a belsejükben lévő lyukak pedig olyanok voltak, mintha apró levegőbuborékok próbáltak volna kiszökni, de végül belesültek a tésztába.
— Egyen csak, nem harap. Tudja, én nem tudom megenni a bolti kenyeret, én magam sütöm — mondta a férfi.
Lara tágra nyílt szemekkel nézett rá.
— Tényleg? Maga süti?
— Igen, majd megmutatom, hátha önnek is kedve támad megkóstolni.
Larisza szomorúan elmosolyodott, vett egy kanál krumplit. „Úgy érzem, még életemben nem ettem ennél finomabbat.” A tányér közepe felé elálmosodott, és a férfi fölé hajolt. Segített neki lefeküdni, és Lara még megkérdezte:
— Hogy hívják?
— Alekszej — válaszolta, és ő mosolyogva merült álomba.
Minden nappal jobban érezte magát Larisza. Visszatért az étvágya, az ereje is helyreállt, de hogyan — az rejtély maradt. Semmilyen gyógyszert vagy kezelést nem kapott. Egyszer, amikor Dása valahová elszaladt, Larisza megkérdezte Alekszejt:
— Maga volt?
A férfi csodálkozva nézett rá tiszta, kék szemével.
— Mi voltam?
— Hát, jobban lettem, sokkal jobban. Pedig elvileg… na, érti. Dása azt mondta, hogy maga varázsló.
Alekszej egy darabig csendben nézte, majd annyira ragályosan nevetett, hogy Larisza akaratlanul is elmosolyodott.
— Jaj, Dáska, csak fantáziál! A nagymamánk… hát, ahogy önök mondják, olyan volt. Mesélt is róla, mutatott is valamit. De én a varázslóktól olyan messze vagyok, mint a Holdtól.
Larisza napról napra jobban lett, és eljött az idő, amikor már egyedül is ki tudott menni az udvarra.
— Larisza, Larisza, ügyes vagy! — emelte fel a férfi, forgatta meg, és Larisza hozzá simult, boldogságában sírni kezdett.
Gleb idegesen járt-kelt az irodában.
— Nem értem… Nekem minden jog kell! Önök értik egyáltalán, hogy valakinek vezényelnie kell a céget? Nem várhatok, minden szétesik!
Az egyik jelenlévő halkan megszólalt:
— A cég pontosan működik, Larisza mindent rendbe tett.
— Elég már Lariszából megint! — üvöltött Gleb. — Önök tudják, hogy ő nincs többé. Elszökött valami vadonba, és ott aztán biztosan széttépik a vadállatok. Én vagyok a törvényes férj!
— Nem kell így beszélni. Még nincs bizonyíték, eltűnt személynek számít. Folyik a nyomozás, úgyhogy sietnie kell, Gleb Szergejevics. Ez már gyanús.
Gleb haragosan nézett a beszélőre.
— Remélem, tudja, hogy többé nem dolgozik ebben a cégben. Én vagyok az ember, aki elvesztette a feleségét, és ön itt fenyegetőzik!
Az idős férfi felállt.
— Mindenesetre én magammal sem dolgoztam volna.
Gleb gúnyosan körbenézett.
— Na, ki az, aki nem akar az irányításom alatt dolgozni? Kit küldjek ki az ajtón?
Döbbenten figyelte, hogy mindenki feláll az asztaltól.
— Mindegy, ma újakat veszek fel!
Gleb dühösen gondolta: „Hülyék, várják, hogy…”
Larisza lépett be az irodába. Az a kimerült nő, akit ismertek, nyom nélkül eltűnt. Fél év alatt megújult: fiatalabbnak és szebbnek látszott. Nem volt egyedül — egy férfi és néhány rendőr kísérte. Gleb összecsuklott a székében, lábai megrogytak.
— Te… hogyan… meg kellett volna halnod!
— De, mint mindig, a terved megint kudarcot vallott. Egyébként sem vagy valami jó a tervezésben.
Amikor Glebet, aki átkozódva ordított, elvitték, Larisza mosolyogva nézett a jelenlévőkre.
— Nos, jó estét. Visszatértem, rengeteg tervem van. Hadd mutassam be a férjemet, Alekszejt. Egyébként a hétvégén mindenkit meghívunk egy grillezésre, megismerhetik nem csak Alekszejt, hanem a természetet is. Ezt most azért mondom, hogy később ne legyen semmi kérdés. Most már van egy lányom, Dása. Ő velünk jött, bár sajnos a mi Szvetánk elcsábította a kozmetikai bőröndjével.
Larisza titkárnője, egy csinos, divatos lány, sosem ment sehova a kozmetikai bőröndje nélkül. Minden lány hozzá járt sminktippekért.
— Szemjon Arkadjevics, a válást és az örökbefogadást kellene intézni — fordult Larisza a cég ügyvédjéhez.
Az csak mosolygott:
— Mindent elintézek, Larisza, üdv itthon!
