Hetvenévesen anyukám hirtelen úgy döntött, hogy vesz magának egy dizájner ruhát 1800 dollárért – csak azért, hogy viselhesse azokra a ritka alkalmakra, amikor találkozik a barátnőivel. 😢
Ez mélyen megrázott. Elpazarolt egy hatalmas összeget, miközben a fiam éppen egyetemre készült, és minden anyagi segítség számított.
Amikor vacsoránál említést tett a ruháról, majdnem félrenyeltem a vizet.
Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne legyek durva vele, és dühösen mentem haza. Sorra idéztem fel az emlékeimet – hogyan adta oda az utolsó fillérjeit is az unokáknak, hogyan spórolt saját magán, hogy nekünk legyen ajándékunk. És most meg… egy ruha?
Néhány nap múlva nem bírtam tovább.
– Anya – mondtam neki –, szerintem szörnyen önzően viselkedtél. Hogy vehetsz ilyen drága ruhát, amikor az unokádnak szüksége lenne a segítségedre?
A válasza teljesen sokkolt. Nem is gondoltam volna, hogy anyám képes ilyesmire…
– Tudod, amikor 32 éves voltam, megláttam egy ruhát egy kirakatban. Világoskék volt, vékony gombokkal. Ott álltam, néztem, amíg a bátyád sírni nem kezdett a babakocsiban. Továbbmentem. És soha nem tértem vissza. Tudod, miért? Mert abban az évben mindkettőtöknek új cipőre volt szüksége. És én titeket választottalak.
Éreztem, ahogy összeszorul a szívem.
– És ez nem volt áldozat – tette hozzá. – Ez döntés volt. Az én választásom. Az életemet adással töltöttem. Örömmel. De most… most valamit meg akartam tartani magamnak. Legalább egyszer.
Hallgattam. Nem tudtam, mit mondjak. És akkor valami olyat mondott, amire egyáltalán nem számítottam:
– De tudod, félretettem pénzt az unokámnak. Három éve kezdtem el gyűjteni. Ez egy búcsúajándék az egyetem előtt. Csak… látni akartam, hogy képes vagy-e megengedni, hogy ne csak nagymama legyek. Hanem nő is.
Leforrázva álltam. Zavarban voltam. És mélyen megérintett.
– Miért nem mondtad ezt el nekem rögtön?
– Mert neked kellett rájönnöd magadtól. Nem mindig kell magyaráznunk a vágyainkat. Néha a szeretteinknek csak bíznia kell bennünk.
Megöleltük egymást. Hosszú idő óta először nemcsak az „anyámat” láttam benne, hanem az embert is. A saját történetével. A vágyaival. Az álmaival.
