Natália a szokásosnál korábban ébredt. Még ki sem nyitotta a szemét, máris eszébe jutott: ma negyven. Ez a szám, amely valaha hihetetlenül távolinak tűnt, most minden reggel visszanézett rá a tükörből – apró ráncok formájában a szeme sarkában.
Mellette békésen szuszogott Szergej. A férje meg sem mozdult, amikor óvatosan kicsúszott a takaró alól. Az utóbbi években egyre mélyebben aludt, és egyre kevésbé érdeklődött iránta. Natália az órára pillantott – fél hat. A vendégek érkezéséig még rengeteg dolgot kellett elvégezni.
Csendesen becsukta a hálószoba ajtaját, és elindult a konyha felé. Ma a háromszobás lakásuk két világ találkozási pontjává válik – az ő rokonai és Szergej barátai gyűlnek össze. Évek óta együtt élnek, mégsem lettek igazán közös család. Az ő barátnői szinte mind beleolvadtak a családi teendőkbe, míg Szergej barátai az évek alatt sehová sem tűntek el.
Natália erős kávét főzött magának, majd kinyitotta a hűtőt. Tegnap késő estig pácolta a húst, szeletelte a zöldségeket, előkészítette a saláták hozzávalóit. Most el kellett mindezt varázsolni ünnepi asztallá. Általában a születésnapokra kész ételt rendeltek vagy étterembe mentek, de a negyvenedik születésnap különleges. Valami meleg, otthonos, saját kézzel készült dologra vágyott.
– Anya, elvihetek kétszáz rubelt? – fia hangja zökkentette ki a gondolataiból.
A tizenhat éves Kirill már ott állt a konyhaajtóban – kócosan, de teljesen felöltözve.
– Hová mész ilyen korán? – lepődött meg Natália, miközben egy ötszázast nyújtott neki a pénztárcájából.
– A srácokkal megbeszéltük, hogy bringázunk egyet, mielőtt beüt a hőség – sietve zsebre vágta a bankjegyet. – Estére itthon leszek, mire jönnek a vendégek.
– Kirill, emlékszel, milyen nap van ma?
Egy pillanatra megdermedt, majd bizonytalanul elmosolyodott:
– A születésnapod, persze. Reggel nem akartalak zavarni, gondoltam, még lesz időm felköszönteni.
– És nem akarsz segíteni? Sok vendég lesz, egyedül nehéz mindent elkészítenem.
Lábujjhegyen billegett:
– Anya, ezt egy hete tervezzük. Úgyis visszaérek a kezdésre… Polina segítsen inkább.
– Elfelejtetted, hogy Polina a barátnőjénél van a nyaralón, és csak hatra ér vissza, épp a vendégek érkezésére?
– Hát… Mit kéne annyira segíteni? – széttárta a karját. – Úgyis te tudod a legjobban, mit hogyan kell.
Natália felsóhajtott. Se ereje, se kedve nem volt vitatkozni. Régen még büszke volt arra, hogy minden házimunka az ő kezében fut össze, hogy nélküle a család nem boldogulna. Most ez a gondolat már csak fáradtságot ébresztett benne.
– Menj csak – intett a kezével. – De hatra itthon legyél.
Kirill puszit nyomott az arcára, majd eltűnt az előszobában. Csattant az ajtó.
Kilenc órára a konyhában már javában folyt a munka. A sütő előmelegítve várta a húst, az asztalon sorakoztak a salátához való zöldségek, a pite tésztája lassan megkelt a konyharuha alatt. A levegőt frissen őrölt kávé illata lengte be.
– Jó reggelt – jelent meg Szergej a konyhában otthoni nadrágban és pólóban. – Miért keltél ilyen korán?
– Főzök – felelte Natália igyekezve semleges hangon. – Hatra jönnek a vendégek, még rengeteg a dolgom.
– Aludhattál volna tovább, ha már a születésnapod van – öntött magának egy kávét. – Boldog születésnapot, egyébként.
Odahajolt, és puszit nyomott az arcára. Fogkrém és a megszokott arcszesz illata lengte körül.
– Köszönöm – mondta Natália, és várt még valamire. Talán egy kis díszdobozra, vagy legalább egy ajánlatra, hogy segít.
De Szergej már le is telepedett a bögréjével az asztalhoz, és a telefonját kezdte böngészni.
– Ma dolgozol? – kérdezte Natália, miközben tojásokat tört egy tálba.
– Nem, kivettem egy szabadnapot. Annyi minden összegyűlt itthon…
– Remek – próbálta elrejteni az irritációját. – Akkor segítesz megteríteni az asztalt?
– Persze – kortyolt bele a kávéjába anélkül, hogy felnézett volna. – Csak elolvasom a híreket.
Három órával később a hírek még mindig nem értek véget. Szergej átült a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. A focimeccs hangját időnként kommentárjai szakították meg. Natália csendben darabolt, kevert, habosított, sütött. Egy gondolat járt a fejében: „Negyven éves lettem – és így telik ez a nap.”
A csengő délután háromkor szólalt meg. Natália letörölte a kezét a konyharuhába, és elindult ajtót nyitni. Az ajtóban húga, Léna állt egy szegfűcsokorral.
– Boldog születésnapot, húgocskám! – ölelte meg Léna a szabad kezével. – Korábban jöttem, gondoltam, segítek egy kicsit. Látom, még nem vagytok kész?
– Reggel óta főzök – engedte be Natália a lakásba. – Hatra jönnek a vendégek, de örülök, hogy itt vagy.
– És hol van az ünnepi öltözet? – mérte végig a testvérét Léna a házikóban viselt pólóban és kifakult farmerban.
– Miféle öltözet… – legyintett Natália. – Semmire nincs időm. Még a saláták, a tortát is meg kell díszíteni…
– Na jó – jelentette ki határozottan Léna, miközben a konyhába sétált, felmérte a munka mennyiségét, majd visszatért a folyosóra. – És Szergej? Nem segít semmit?
– Ő… elfoglalt.
A nappaliból épp akkor hallatszott egy dühös kiáltás: „Te meg mit művelsz, te kétballábas?!”
– Látom – jegyezte meg szárazon Léna. – Ezen most változtatunk.
Határozott léptekkel indult a nappaliba. Natália hallotta, ahogy a húga érzelmesen kioktatja a férjét, de nem figyelt oda a részletekre. Hamarosan Szergej jelent meg a konyhában, nem túl boldog arccal.
– Miben segítsek? – mordult fel.
– Megteríthetsz a nappaliban – próbált nyugodt hangot megütni Natália. – Léna, segíts neki a tányérokkal, kérlek.
A következő két óra viszonylagos egyetértésben telt. Szergej Léna irányításával tányérokat és evőeszközöket rakott ki, bár időnként „csak egy percre” visszaszökött a tévéhez. Öt órára a munka oroszlánrésze készen volt. Natália csak ekkor érezte meg, mennyire elfáradt. Fájt a háta, zsibbadtak a lábai, és még előtte volt az egész este.
– Menj, készülj el – tolta ki a konyhából Léna. – Befejezem a salátákat.
Natália engedelmesen elindult a hálószobába. A szekrényben ott lógott az új ruha, amit kifejezetten erre az estére vett – sötétkék, szép kivágással. De ahhoz smink kellett volna, és hajat is kellett volna igazítani, erre viszont már nem maradt ereje. Inkább elővette az egyszerű fekete ruhát, amit munkába szokott hordani. Gyorsan megfésülte magát, egy kis rúzst kent az ajkára, és visszatért a nappaliba – épp az első vendégek érkezésére.
Hat órára a lakás megtelt emberekkel. Megérkeztek Natália és Szergej szülei, a kollégáik, néhány házaspár, akikkel évek óta barátkoztak. A gyerekek is visszatértek – Polina egy kis tortát hozott egy divatos cukrászdából, Kirill pedig egy képeslapot, amit szemmel láthatóan hazafelé vett meg.
Natália fáradt mosollyal fogadta a jókívánságokat. Hasogatott a feje, de még öt percre sem tudott elvonulni bevenni egy tablettát – a vendégek figyelmet követeltek. Szergej meglepő módon felélénkült, igazi házigazdává változott. Töltögette az italokat, hangosan viccelődött, és időnként átkarolta a feleségét, amikor valaki éppen köszöntőt mondott az ünnepelt tiszteletére.
Végre mindenki helyet foglalt az asztalnál. Natália a közepére tette a sült húst – azt az ételt, ami mindig a legjobban sikerült neki.
– Natália, óvatosabban azzal a salátával – jegyezte meg halkan Szergej, amikor az asszony szedett magának egy adag orosz hússalátát. – A majonéz kalóriabomba. Mostanában úgyis egy kicsit…
Nem fejezte be a mondatot, de beszédes pillantást vetett a felesége alakjára. Natália érezte, ahogy elönti az arcát a forróság. A szeme sarkából látta, ahogy Léna megfeszül mellette.
– A hús kicsit száraz lett – folytatta Szergej hangosabban, miközben levágott egy darabot. – Túl sokáig sütötted.
– Szerintem nagyon finom – sietett közbeszólni Natália anyja.
– Dehogy, nem kritizálom – mosolygott szélesen Szergej. – Csak múltkor szaftosabb volt.
Natália némán evett, le sem vette a szemét a tányérjáról. Az ünnep, amit annyira másként képzelt el, szokványos estévé vált, amelyet férje szavai keserű szájízzel árnyékoltak be.
Egymást követték a köszöntők. A kollégák szakmai sikereket kívántak, a barátnők fiatalos külsőt és szépséget, a szülők egészséget és türelmet. Végül Szergej következett.
Felállt, pezsgőspoharat tartott a kezében, és végigpillantott a csendesedő asztaltársaságon:
– Nos, szeretném felköszönteni a feleségemet a kerek évforduló alkalmából. Negyven év – komoly szám egy nő életében. Natália ügyes, egész jól néz ki a korához képest…
Az asztalnál zavart nevetés futott végig.
– …bár persze jobban is odafigyelhetne magára – folytatta ugyanazzal a mosollyal. – De így is szeretjük. Rád, drágám!
Csend lett. Mindenki bizonytalanul emelte a poharát, kerülve Natália tekintetét. Ő mozdulatlanul ült, a terítőt nézte maga előtt. Valami belül, amit régóta gyűjtött és elnyomott, most áttörte a gátat.
Natália lassan felállt az asztaltól.
– Köszönöm a köszöntést – mondta egyenletes hangon, majd kiment a szobából.
A hálószoba csukott ajtaján keresztül hallotta, ahogy a vendégek halkan suttognak, majd fokozatosan visszatérnek a félbeszakított beszélgetéshez. Senki nem ment utána. Még Szergej sem. Főleg ő nem.
Natália a tükör elé lépett, és hosszasan nézte magát. Egy fáradt nő nézett vissza rá, kialvatlan szemekkel, jelentéktelen ruhában, kócos hajjal. Mikor lett belőle ez az asszony? És miért hagyta, hogy így legyen?
Mint aki álomban jár, elővette a szekrényből azt a bizonyos új, sötétkék ruhát. Gondosan felvette, megigazította a kivágást. Elővette a neszesszert, amit már szinte el is felejtett. Alapozót vitt fel, kihúzta a szemét, spirált használt. Megigazította a haját, felvette a fülbevalót, amit Szergej még egy másik életben ajándékozott – akkor, amikor a bókjai még valódi bókok voltak, nem pedig álruhás szemrehányások.
A szekrényből elővett egy magas sarkú cipőt – azt, amelyikben az esküvőjükön táncolt. Még mindig tökéletesen passzolt rá.
Elővette a telefonját, és tárcsázta a barátnője számát.
– Vika? Én vagyok az. Figyelj, ma este ráérsz?… Igen, ma van a születésnapom, de szeretném másként megünnepelni… Nem egyedül, veled… Fél óra múlva jó neked a „Palermóban”?… Szuper, foglalok asztalt.
Letette a telefont, és még egyszer belenézett a tükörbe. Egy másik nő állt előtte – magabiztos, szép, egyenes háttal, határozott tekintettel.
Amikor Natália visszatért a nappaliba, az asztalnál elhallgatott a beszélgetés. Mindenki őt nézte, meglepett pillantásokkal. Szergej tátott szájjal állt fel.
– Na végre! – kiáltotta végül. – Most már úgy nézel ki, ahogy kell! Miért nem így öltöztél fel eleve? Ülj vissza!
Natália elmosolyodott – először aznap őszintén.
– Tudod, Szergej, nem fogok visszaülni.
– Miért? – ráncolta a homlokát értetlenül.
– Mert ilyen megaláztatás után nem fogok itt ülni és mosolyogni. Ünnepeljetek nélkülem – válaszolta nyugodtan, de hangjában acél csengett. – Úgy döntöttem, másként ünneplem a születésnapom. Öt perc múlva jön a taxi, Vikával elmegyünk étterembe.
– Miféle megaláztatás? Ne túlozz már! – tárta szét a karját Szergej, inkább a vendégekhez, mint hozzá beszélve. – Csak vicceltem!
– Tudod, minden viccben… – kezdte Natália, de félbeszakította magát. – Tulajdonképpen mindegy. Én megyek. Mindenkinek szép estét.
Megfordult, és az ajtó felé indult. A folyosón utolérte Léna.
– Natasa, biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte halkan a testvére. – Tudod, hogy ő nem gonoszságból mondja ezeket…
– Léna – nézett a szemébe Natália. – Tizenhat éve hallgatom, hogy „nem gonoszságból”. Talán tényleg nem az. De én már nem akarom tovább elviselni. Főleg nem a születésnapomon.
Megölelte a húgát, majd kilépett az ajtón. A lépcsőházban hűvös és csend volt.
Natália lefelé indult a lépcsőn, és érezte, ahogy minden lépéssel könnyebb lesz belül. Mintha a gát nemcsak átszakadt volna, hanem teljesen el is tűnt, és most már egy szabadon folyó folyó hömpölygött a helyén.
Nem tudta, mit hoz a holnap. Talán Szergej felismeri, hogy hibázott. Talán nehéz döntéseket kell majd meghoznia. De ma, a negyvenedik születésnapján, végre szabadnak érezte magát.
Amikor kilépett az utcára, mélyet lélegzett a meleg esti levegőből. A taxi már ott várta a járda mellett. Beszállt, bemondta az étterem címét, és ekkor megrezdült a táskája: hívás. Szergej. Natália némára állította a telefont, anélkül hogy ránézett volna a kijelzőre.
Előtte állt az este, és ez az este már csak az övé volt.
