Miért nevezte el German Pavlovics a zálogházát „Gyémánt”-nak? Sokan azt hitték, hogy azért, mert az üzlet ékszerek zálogba vételére szakosodott. German azonban nem tartotta szükségesnek megmagyarázni, hogy az ok valójában egészen más. Az igazi ok mélyen személyes és sokkal tragikusabb volt.
Öt évvel ezelőtt German-nak volt egy lánya. Az ő egyetlen kis hercegnője – Másenka. Őt jobban szerette, mint az életét, ahogy a felesége, Vera is. Amikor Mása hatéves lett, az orvosok egy olyan betegséget fedeztek fel nála, amely még ma sem gyógyítható.
Minden akkor kezdődött, amikor a kislány elkezdett magántanárhoz járni. German kezdettől fogva ellenezte ezt az ötletet.
— Már most is szépen olvas és számol, minek ez neki?
— Hamarosan iskolába megy, legalább a kitartást tanulja meg. Még ha nem is tanul semmi újat, akkor is hasznos lesz.
German egy kis habozás után engedett.
— Rendben, csináld, ahogy jónak látod. Talán tényleg te tudod jobban.
Eltelt két hét, és egy nap a tanárnő az óra után visszatartotta Verát.
— Ne haragudjon, hogy beleavatkozom, de észrevettem, hogy az órák után Másának gyakran megfájdul a feje. A fájdalom ugyan elmúlik egy kis pihenés után, de túl gyakran ismétlődik. A maga helyében orvoshoz vinném. Lehet, hogy semmi komoly, de jobb az óvatosság.
Vera azonnal időpontot kért a rendelőbe. A család több mint három órát töltött a kórházban vizsgálatokkal. Végül az orvos azt mondta:
— Holnap jöjjenek vissza, addigra meglesznek az eredmények.
Másnap visszatértek. Az orvos komoly arccal fogadta őket, mosolynak nyoma sem volt.
— Sajnos nincs jó hírem. A kislányuk agydaganatban szenved.
Vera elsápadt, German dermedten állt.
Mása szó szerint szemük láttára hanyatlott. Az állapota rohamosan romlott. German eladta a vállalkozását, hogy külföldön kezeltesse. Számos országot bejártak segítség reményében, de semmi nem segített.
Amikor Mása már alig tudott járni, az apjához fordult:
— Apa, megígérted, hogy kapok egy barátot a születésnapomra. Te és anya is megígértétek. De most már nem fog sikerülni. Nem tudok majd vele játszani.
Vera kiszaladt a szobából, hogy elrejtse könnyeit.
— Másenka, ne mondj butaságokat. Természetesen megünnepeljük a születésnapodat. Hogyne ünnepelnénk? De ha ennyire szeretnél egy kiskutyát, nem várunk tovább.
Reggelre Mása még mélyen aludt. Az éjszaka nyugtalan volt: csak hajnalban sikerült elaludniuk. Vera szinte egész éjjel csendben sírt, Mása az ágyban feküdt az injekció után, German pedig az ablaknál ült, és a kinti sötétséget nézte, miközben suttogta:
— Miért? Miért pont ő? Vigyél engem, úgyis mindegy neked, kit viszel el…
Amikor kezdett világosodni, German csendben lépett be a házba. A kabátja alatt óvatosan tartott valamit, ami kicsi, meleg és alig észrevehetően mocorgott. Elmosolyodott, elképzelve, milyen boldog lesz a lánya, és óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját. Az ágyhoz lépett, és gyengéden előhúzott a kabátja alól egy hófehér kiskutyát.
A kiskutya láthatóan alig várta, hogy felfedezze az új helyet. Nem maradt nyugton, és óvatosan elindult az ágytakarón, szimatolva és felfedezve a terepet. Mása megmozdult álmában, és a kutyus megdermedt, mintha hallgatózna. Egy pillanat múlva a kislány kinyitotta a szemét, és a kiskutya vidáman felvakkantott.
— Apa! — kiáltotta csilingelő, örömteli hangon.
A kiáltása olyan hangos volt, hogy Vera azonnal berohant a szobába.
— Mi történt, Másenka? — kérdezte ijedten, a lányát fürkészve.
De ekkor megakadt a tekintete a kiskutyán, aki továbbra is a kislány ágyát fedezte fel. Vera megállt, mintha kővé dermedt volna, majd German felé fordult…
De ekkor Vera pillantása a kiskutyára esett, aki továbbra is lelkesen fedezte fel Mása ágyát. Megdermedt, mintha kővé vált volna, és German felé fordult. A férfi könnyeket látott a felesége szemében.
— Előbb reggelizünk, aztán kitalálunk valami nevet ennek a kis izgágának — mondta sietve German, hogy elterelje Vera figyelmét.
Aznap Mása először evett rendesen hosszú idő után. Egész család együtt vitatkozott arról, milyen nevet adjanak a kiskutyának. A kutya pedig úgy viselkedett, mintha ő lenne a beszélgetés főszereplője: újra meg újra megpróbált felmászni Mása öléből az asztalra, csóválta a farkát és vidáman nyüszített.
Attól a naptól kezdve Mása el sem vált új barátjától, akit végül Almaznak nevezett el. Mindig együtt voltak: együtt aludtak, együtt ettek. A kölyök hűséges társa lett. Az orvosok azt mondták, a kislánynak legfeljebb öt hónapja van hátra, de Mása nyolcat élt.
Állapota hirtelen romlani kezdett, és már alig tudott felkelni az ágyból. Egy nap German hallotta, ahogy a lánya halkan suttog.
— Hamarosan nem leszek többé… és te elfelejtesz engem… Hagyok neked valamit emlékbe, hogy mindig tudd, veled voltam.
Végigpillantott a szobán, mintha keresne valamit, ami megfelelne. German segíteni akart, de Mása hirtelen felemelte a kezét, és a gyűrűjére nézett. Egy kis aranygyűrű volt, amit Vera adott neki egy évvel korábban.
Levette a gyűrűt, és megpróbálta Almaz nyakörvére fűzni. De gyenge kezei remegtek, nem tudta széthúzni a kis karikát. A kölyök eközben nyalogatni próbálta a kezét, mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben.
— Apa, segíts kérlek… — kérte halkan.
German lehajolt, óvatosan megfogta a gyűrűt, és a nyakörvre akasztotta.
Mása elmosolyodott, megsimogatta Almazt.
— Most már mindig emlékezni fogsz rám… — suttogta.
German elfordult, hogy elrejtse a könnyeit.
Néhány héttel később Mása meghalt. Vera teljesen összetört, sokáig nem tudott magához térni. A kiskutya ez idő alatt végig a kislány ágyán feküdt, nem evett, és szinte meg sem mozdult. De egy nap eltűnt. Vera és German bejárták az egész várost, plakátokat ragasztottak ki, minden pincébe benéztek, de Almaz nem került elő. Mindketten hibáztatták magukat, amiért nem vigyáztak jobban.
— Almaz Mása barátja volt. Ő is egy darab volt belőle… — ismételgette gyakran Vera, csendesen sírva.
Eltelt egy év. German előbb ékszerkészítő műhelyt nyitott, majd zálogházat. Mindkettőt „Almaz”-nak nevezte el, hogy megőrizze lánya és annak hűséges barátja emlékét.
Egy nap furcsán viselkedő nő lépett be a műhelybe. A recepciós lány, Lidocska — aki már több hónapja dolgozott Germannál — odament hozzá.
— German Pavlovics, jött egy kislány, nagyon sír. Próbáltuk megnyugtatni, de nem sikerült. Talán beszélne vele?
German azonnal felállt a székéből. Ha Lida nem boldogult vele, akkor valóban komoly lehet a dolog.
— Rendben, nézzük meg, mi történt.
Amikor belépett, hirtelen megállt, mintha jeges szél csapta volna meg. Az egyik kis asztalnál egy körülbelül nyolcéves kislány ült. Mellette guggolt Miska, a másik ügyintéző, és próbálta megvigasztalni.
— Ne sírj. Mindjárt jön German Pavlovics, ő biztosan kitalál valamit — mondta, bátorító hangon.
German közelebb lépett.
— Mi történt? Miért sírsz? Miben segíthetünk?
A kislány újra sírni kezdett. German érezte, hogy ez nem lesz könnyű beszélgetés. Leült mellé egy székre.
— Na, kezdjük az elején. Hogy hívnak?
— Mása…
— Engem pedig German Pavlovicsnak. Meséld el, mi történt.
— Amikor még egészen kicsi voltam, jött hozzám egy kutya, úgy hívtam: Barack. Olyan sovány volt és koszos… Eldöntöttem, hogy soha nem hagyom el. Ételért loptam otthonról, és neki adtam. A nagynéném emiatt szidott, néha meg is vert. De én mindig megszöktem hozzá. Együtt aludtunk a pincében, ő melegített engem. Együtt fürödtünk a folyóban, és mindig megvédett a fiúktól…
— Neked csodálatos barátod van.
— Igen, ő a legjobb. Nagyon okos. Szerintem még beszélni is tud, csak nem akar.
— És hol van most a te Őszibarackod?
— Megmérgezték a fiúk. Most nagyon beteg… Nagyon rosszul van… Azonnal el kell vinni állatorvoshoz, de az sokba kerül. Nézze… — kinyújtotta a kezét, amelyben egy kis gyűrű volt. — Ez a nyakában volt, biztosan az előző gazdájától. Ha fizetne érte, meg tudnám menteni őt.
Germán a gyűrűre nézett — ismerős volt. A szíve összeszorult. Lída és Misa némán figyelték őket a háttérből, nem tudva, mit mondjanak. Germán felállt, majd újra leült, és óvatosan megfogta Mása kezét.
— Mása, húzd vissza ezt a gyűrűt. A kis gazdája boldog lenne, ha tudná, hogy olyasvalakinél van, aki szereti a kutyáját. Most pedig induljunk. Megkeressük Őszibarackot és elvisszük az állatorvoshoz. Minden rendben lesz.
— És a pénz?
— A pénzt majd megoldjuk. Lída, meglesznek nélkülem?
— Természetesen, Germán Pavlovics. Minden rendben lesz.
Tíz perc alatt odaértek.
— Mutasd, merre tovább.
— Látja azt az elhagyatott házat? — mutatott ki az ablakon.
— Látom.
— Ott lakunk a pincében. Ott meleg van, még ha a ház régi is… Csak hát bármikor lebontják. De nincs hová mennünk.
Megérkeztek a házhoz. Mása kiugrott az autóból, és előreszaladt, mutatva az utat. Germán követte. A nedves, gyéren megvilágított pincébe leérve azonnal meglátta a kutyát.
Egy kifejlett, erősen lesoványodott kutya volt, fakó, kócos szőrzettel. Germán letérdelt mellé. Szemébe könnyek szöktek, de igyekezett megőrizni a nyugalmát.
— Almaz… Almaz, jó kutyám.
A kutya félig kinyitotta a szemét, lassan megcsóválta a farkát, és gyengén megnyalta a férfi kezét.
— Ne félj, barátom. Elviszünk az orvoshoz, és jobban leszel.
Hamarosan Almaz az autó hátsó ülésén feküdt, Germán pedig szorítva a kormányt száguldott a rendelő felé. Mása mellette ült, aggódva nézett rá.
— Biztos megmentik?
— Együtt megmentjük.
— Ön ismeri Őszibarackot?
— Igen, ismerem. De ezt majd később elmesélem. Most az a legfontosabb, hogy gyorsan eljussunk az állatorvoshoz.
Amikor megérkeztek a klinikára, egy fiatal lány jött ki fehér köpenyben. A kutyára nézett, és elkomorult:
— Miért ilyen koszos? Előbb meg kellett volna fürdetni!
— Magának teljesen elment az esze? Ha ez a kutya egy baleset vagy verekedés után jött volna be, akkor is azt javasolná, hogy előbb fürdessük meg? Ha nem hagyja abba, én magát fogom megmosdatni!
A lány meghökkent, láthatóan nem számított ilyen reakcióra, és elhallgatott. Ekkor egy idős férfi, az állatorvos lépett ki a rendelőből. Gyorsan felmérte a helyzetet, és rögtön észrevette a kutyát.
— Mi történt? Mi baja a kutyának?
Mása sietve válaszolt:
— Megmérgezték. A fiúk valamit belerejtettek az ételébe, és most nagyon rosszul van.
— Hozzák ide gyorsan! — utasította őket az orvos, az asztalra mutatva.
Germán óvatosan a vizsgálóasztalra tette Almazt, majd az orvos szemébe nézve határozottan mondta:
— Meg kell mentenie. Akármennyibe kerül, bármilyen gyógyszer kell, mindent kifizetek.
— Értettem. Várjanak kint a folyosón.
Germán kilépett a folyosóra, ahol hallotta, ahogy az orvos utasításokat ad az asszisztensnek. Ekkor megcsörrent a telefonja. Elővette, és felvette:
— Germán, hol vagy? Bementem a boltba, és Lída azt mondta, elmentél megmenteni valami kutyát. Mi folyik itt? — hangzott Véra aggodalmas hangja.
— Megtaláltuk Almazt. Nagyon rossz állapotban van, de már a Lenin utcai klinikán van. Gyere ide.
Véra nem válaszolt, de Germán tudta, hogy hamarosan megérkezik. Visszaült a padra Mása mellé.
— Mondd csak, volt gazdája Őszibaracknak? — kérdezte halkan a kislány.
— Igen. Őt is Másának hívták. Egy kicsivel volt fiatalabb nálad. Majdnem hét éves volt.
— És miért nincs vele?
— Mása meghalt. Almaz nagyon hiányolta, aztán egyszer csak elszökött. Sokáig kerestük, de nem találtuk meg. Mása a halála előtt rátette ezt a kis gyűrűt a nyakörvére. Tudta, hogy hamarosan meghal, és azt akarta, hogy a kutyájának maradjon valami emléke róla.
— Miért halt meg?
— Nagyon beteg lett. Az orvosok nem tudták meggyógyítani.
— És elviszi magához Almazt? Akkor ez azt jelenti, hogy többé nem láthatom őt?
Ekkor megszólalt Vera hangja, aki már odalépett hozzájuk:
— Dehogynem láthatod. Akkor jössz hozzánk, amikor csak akarsz. Játszhatsz vele, sétálhattok is együtt.
A kislány megfordult, és alaposan megnézte a nőt.
— Maga… maga Mása anyukája? — kérdezte bizonytalanul.
Vera bólintott, alig tudva visszatartani a könnyeit.
Néhány órával később az orvos kilépett a rendelőből, és közölte, hogy Almaz hazavihető.
— Csak könnyű ételt adjatok neki. Ma még csak vizet! — figyelmeztette szigorúan Germant és Mását.
Másnap Masha meglátogatta őket. Játszott Almazzal, sétálni vitte, Germán és Vera pedig új ruhát, cipőt és szép hajmasnikat vásároltak neki.
De másnap Masha nem jött el. Almaz idegesen rótta a köröket az udvaron, nyugtalanul nyüszített, és a bejárati ajtót figyelte, mintha várná őt. Germán Pál úr nem találta a helyét. Biztos volt benne, hogy valami történt Másával, de senki sem tudta, hol keresse. Egyedül Almazban maradt reményük.
— Rossz előérzetem van — mondta halkan Vera, aggodalmasan nézve Germánra.
— Fogalmunk sincs, hol lehet. De talán Almaz tudja, merre kell mennünk.
Germán kinyitotta a kaput, és a kutya gondolkodás nélkül elindult, majd nem sokkal később megállt, és hátranézett rájuk.
— Gyorsan utána! — kiáltotta Germán, és beszálltak a kocsiba.
Almaz határozottan haladt az utcán, mintha pontosan tudná, merre kell menni. Egy régi, elhagyatottnak tűnő háromemeletes házhoz vezette őket. Germán leállította az autót, Vera kinyitotta az ajtót, és a kutya azonnal berohant a lépcsőházba, szimatolva a levegőt, majd felment a második emeletre. Ott megállt egy ajtó előtt, és hangosan ugatni kezdett, jelezve, hogy célba értek.
Germán habozás nélkül megnyomta a csengőt. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, Almaz berontott, és majdnem fellökött egy idős nőt. A nő ápolatlan volt, a tekintete dühös és ellenséges.
— Takarodjanak innen! — kiáltotta, és megpróbált odacsapni Almaznak.
De a kutya ügyesen kitért, és továbbfutott a szobába.
Germán és Vera követték őt. A lakás borzalmas állapotban volt. Mindenhol szemét, por és nyirkosság szaga terjengett. Almaz egy zárt ajtóhoz ért, és kaparni kezdte. Germán benyomta az ajtót.
Egy régi, kiüresedett ágyon feküdt Masha. Az arca és a kezei tele voltak zúzódásokkal, a tekintete üres volt, alig észrevehetően lélegzett.
— Ez… ez Masha? — suttogta Vera, félve közelebb menni.
— És maguknak mi köze hozzá? Ez a kis dög lopott holmikat hurcolt a házamba, majd én megtanítom, hogy ne nyúljon máséhoz, elhihetik!
Germán a fejéhez kapott, próbálta visszafogni a dühét. Aztán a nő felé fordult, hangja fenyegetően csengett:
— El fogom érni, hogy börtönbe kerüljön!
Nem vesztegetve az időt, óvatosan felemelte Mását. Almaz mellette haladt, le nem véve a szemét a gazdájáról. Együtt rohantak vissza az autóhoz.
Miután az orvosok megvizsgálták Mását, világossá vált, hogy többé nem térhet vissza abba a házba. Vera minden ismeretségét megmozgatva elérte, hogy a gyámhatóság megvonja a gyámságot a nővérétől.
Hamarosan Masha Germánhoz és Verához költözött. Körbevették őt szeretettel és gondoskodással, amit korábban sosem tapasztalt.
— Mostantól a mi kislányunk vagy, és sosem hagyunk magadra.
Masha nem hitt a szemének. Először az életében érezte, hogy valóban szeretik, feltételek nélkül, csak úgy, mert létezik. Ez az érzés új volt számára, de nagyon is valóságos. Almaz a lábánál feküdt, hűséges tekintettel nézve rá, mintha azt mondaná: most már minden rendben lesz.
