Liza egy hosszú műszak után tért haza a gyógyszertárból, ahol gyógyszerészként dolgozott. Az előszobai fogason egy idegen kabát lógott — fekete, kopott gallérral és élénksárga béléssel. Liza megtorpant és figyelmesen hallgatózott. A konyhából hangok szűrődtek ki: az öccse, Makszim beszélgetett valakivel. Egy nővel. Liza halkan levette a cipőjét, és belépett a folyosóra, igyekezve, hogy ne árulja el a jelenlétét.
— Liza, itthon vagy? — kiáltott Makszim, mikor észrevette az árnyékát. — Gyere be, szeretném bemutatni valakinek!
A konyhában, a tűzhely mellett, egy körülbelül harmincöt éves nő állt. Rövid, sötét haja volt és magabiztos mosolya. Úgy fogta a serpenyőt, mintha egész életében ezen a konyhán főzött volna.
— Ő Marina — mutatta be büszkén Makszim. — Mostantól velünk fog lakni. És a lánya, Szonya is.
Liza érezte, hogy elönti a forróság a fejét.
— Velünk? — ismételte, próbálva higgadt maradni. — És mikor tervezted, hogy megkérdezel erről?
Makszim zavarba jött, a tarkóját vakarta.
— Azt gondoltam, nem bánnád… Hiszen te mindig a családot helyezed előtérbe.
— Család? — Liza ökölbe szorította a kezét. — Ez az én lakásom, Max. Az enyém. Te pedig idehoztál idegeneket, és eldöntötted, hogy mostantól ők lesznek itt az urak?
Marina letette a serpenyőt a tűzhelyre, majd keresztbe font karral Liza felé fordult.
— Liza, kérlek, ne csinálj jelenetet — mondta nyugodt, de enyhén gúnyos hangon. — Felnőtt emberek vagyunk. Ha valami nem tetszik, meg lehet beszélni.
— Megbeszélni? — Liza keserűen felnevetett. — Beköltöztél a házamba engedély nélkül. Szerinted ez rendben van?
— Nem beköltöztem, — vágott vissza Marina. — Makszim hívott meg. Azt mondta, téged nem érdekel, ki lakik itt, csak rend legyen.
Liza rápillantott az öccsére. Az a padlót bámulta, mintha ott lenne a megoldás.
— Tényleg ezt mondtad, Makszim? — kérdezte halkan. — Hogy engem „nem érdekel”?
— Liza, nem akartalak felbosszantani — motyogta. — Csak… Marinának és Szonyának nincs hova menni. Azt hittem, megérted.
— Megértem?! — Liza közelebb lépett. — Idehoztad őket figyelmeztetés nélkül. A holmijaimhoz nyúlnak, mindent átrendeznek! Tegnap a kedvenc bögrémet találtam a kukában, Max. A kamillásat!
Marina megvonta a vállát.
— Repedt volt. Azt gondoltam, veszélyes megtartani. Nem gondoltam, hogy ennyire kötődsz a lomokhoz.
Liza szinte megfulladt a dühétől.
— Te gondoltad? És mégis ki vagy te, hogy helyettem dönts?
— Elég legyen — szólt közbe Makszim, felemelve a kezét. — Liza, te mindig mindent túlreagálsz. Nem lehet, hogy egy kis pihenésre lenne szükséged? Te magad mondtad, hogy kimerült vagy.
Liza mozdulatlanná dermedt, és a testvérét nézte. Ez volt az a Makszim, akit ő védett az iskolában, mikor a szemüvege miatt csúfolták. Akiért ő főzött, mikor az anyjuk meghalt, és ő napokig nem jött haza a barátaival csatangolva. Az, akinek a kedvéért lemondott arról, hogy más városba költözzön, csak hogy ne maradjon egyedül.
— Pihenni? — ismételte Liza. — Azt javaslod, hogy hagyjam el a saját otthonomat?
— Nem ezt mondtam — morogta Makszim. — Csak… talán máshol könnyebb lenne neked.
Marina hallgatott, de a tekintete mindennél beszédesebb volt. Liza hirtelen megértette: ez a nő nem fog elmenni. Már mindent eltervezett.
Minden észrevétlenül kezdődött. Liza hozzászokott a rendre: minden tárgynak megvolt a maga helye a lakásában. A törölközők szín szerint hajtogatva, a fűszerek ábécé sorrendben, a könyvek műfaj szerint elrendezve. Szerette a kora reggeleket, amikor kávét főzött, és élvezte a csendet. Makszim ezzel szemben káoszt hagyott maga után: szétdobált zoknik, nyitva hagyott hűtő, mosatlan edények a mosogatóban. De Liza tűrt. Hiszen a testvére volt.
Marina először csak vendégként jelent meg az életükben. Hétvégénként jött, aztán ott is aludt. A lánya, Szonya, egy öt éves kislány copfokkal, rohangált a lakásban, morzsákat és játékokat hagyva maga után. Liza nem tiltakozott — azt hitte, csak ideiglenes. De hamarosan Marina kezdett főnökösködni: átrendezte a lábosokat, kidobta a régi kilépőt, lecserélte Liza függönyeit a saját, színes darabjaira.
Egy nap Liza kinyitotta a szekrényt, és azt látta, hogy a pulóverei egy zsákban vannak, a helyükön pedig Marina ruhái. Makszim csak megvonta a vállát:
— Ő csak rendszerezte a dolgokat. Te szereted a rendet, nem?
Liza nem volt az a típus, aki kiabál. Inkább csendben tette a dolgát, visszapakolt, rendet rakott. De nap mint nap eltűnt valami: a vízforralója, a párnája, a szappanja. Marina mindig azt mondta:
— Ez mindannyiunk érdekében van. Hiszen most már egy család vagyunk.
Liza úgy érezte, a lakása egyre idegenebbé válik. Makszim megváltozott: hangosabb lett, élesebb. Drága edzőcipőket kezdett venni, pedig korábban mindig panaszkodott, hogy nincs pénze. A konyhában gyerekitalok, joghurtok, gabonapelyhek jelentek meg — olyan dolgok, amiket Liza soha nem vásárolt.
Egy reggel bement a fürdőbe, és három fogkefét látott a pohárban kettő helyett. A harmadik rózsaszín volt, csillogó nyéllel. Liza akkor értette meg: őt nem kérdezték meg semmiről. Egyszerűen kihúzták a képletből.
A munkahelyén a kollégák is észrevették, hogy megváltozott. A barátnője, Okszana egy nap megkérdezte:
— Liza, minden rendben? Olyan vagy, mintha nem is lennél itt.
– Minden rendben – válaszolta Liza, de a hangja megremegett.
Éjjel azt álmodta, hogy a saját lakásában jár, de idegen emberek vannak benne. Nevetnek, esznek, pakolgatják a dolgait. Ő pedig nem tud semmit mondani. Csak nézi őket.
Próbált beszélni Maximmal.
– Max, ez az én otthonom. Nem vagyok Marina ellen, de ne viselkedjen úgy, mintha ő lenne itt a háziasszony.
Maxim legyintett.
– Liz, túlzásba viszed. Marinának és Szonjának otthonra van szüksége. Csak nem akarod, hogy egy gyerek az utcára kerüljön?
– És én? – kérdezte halkan. – Én nem vagyok ember?
Maxim hallgatott. Mint mindig.
— Az a konyhai este volt az utolsó csepp a pohárban. Amikor Maxim azt javasolta, hogy „éljen valahol máshol egy időre”, Liza érezte, hogy valami eltört benne. Megragadta a bögréjét – az újat, amin egy erdő volt rajzolva, és amit leárazáson vett – és dühösen a szemetesbe hajította. A szilánkok csilingelve törtek össze.
– Majd beszéljünk, ha lenyugodtam? – ismételte Marina szavait. – Nem. Akkor beszéljünk, amikor megértitek, hogy ez az én otthonom.
Kirohant a lakásból, becsapva maga mögött az ajtót. Kint hideg eső esett. Liza a bejáratnál állt, remegve, miközben az esőcseppek végiggördültek az arcán. A fejében üresség volt. Felnézett az ablakukra. Égett a villany. De az már nem az ő otthona volt.
— A döntés éjszaka született meg, amikor Liza egy éjjel-nappali kávézóban ült, és a teáscsészével melegítette a kezét. Nem fog visszamenni. Nem azért, mert feladta. Hanem mert megérdemli a nyugalmat.
Reggel írt egy ismerősének, Sztasznak, aki nemrég költözött vissza a városba, és albérletet keresett. Sztasz pedáns volt, majdnem olyan, mint Liza: szerette a rendet, az időbeosztást, a világos szabályokat.
– Van egy szoba egy háromszobás lakásban – írta Liza. – De van egy feltétel: te hozod a szabályokat. Legyen minden pontos.
– Komolyan? – jött a válasz. – Benne vagyok.
Este Liza összepakolt: két táska ruhát, egy doboz könyvet, a vízforralót és a régi lámpát. Maxim nem volt otthon. Marina az ajtóban állt, karba tett kézzel.
– Elmész? – kérdezte. – Azt hiszed, ez megold bármit?
Liza ránézett.
– A probléma te vagy. De én nem fogom megoldani. Csak élni akarok.
Kiment anélkül, hogy visszanézett volna. Az üzenetküldőben ezt írta Maximnak:
– Kiadtam a szobámat. Élj, ahogy akarsz. Én magamat választottam.
—
Az új élet egy kis stúdiólakásban kezdődött a város szélén. Egyszerű volt, szinte üres: egy ágy, egy asztal, egy szék. Az ablak egy régi parkra nézett, ahol reggelente madarak énekeltek. Liza letette a táskákat, kinyitotta az ablakot, és mélyen belélegezte a friss levegőt. A csend olyan volt, amilyet évek óta nem hallott.
Egy héttel később a régi lakásban megkezdődtek a változások. Sztasz cselekvő embernek bizonyult: készített takarítási beosztást, felosztotta a hűtő polcait, megtiltotta, hogy dolgokat hagyjanak a folyosón. Maxim próbált tiltakozni, de Sztasz hajthatatlan volt:
– A szabályok mindenkire vonatkoznak. Ha nem tetszik, keress másik helyet.
Marina dühöngött, Szonja nyafogott, Maxim pedig teljesen összezavarodott. Egy hónap múlva Marina összepakolt, és elköltözött a nővéréhez. Maxim egyedül maradt. Írt Lizának:
– Ezt direkt csináltad? Ez a Sztasz kibírhatatlan. Gyere vissza, Liz. Hiszen mi egy család vagyunk.
Liza a telefonjára nézett és elmosolyodott. Rég nem mosolygott így, könnyedén. Ezt válaszolta:
– A család tiszteletet jelent. Én ezt nem éreztem. Élj, Max.
— Az új lakásban Liza kicsiben kezdte. Vett egy fehér bögrét vékony peremmel. Az ablakpárkányra tett egy ibolyát. Kibérelt egy fotelt – nagyot, kényelmeset, puha karfákkal. Az ablak elé tette, és reggelente ott kávézott, miközben a parkot nézte.
— Ha szeretnéd, folytatom a fordítást a történet következő részével is.
