— Halló, drágám! Nagy meglepetésem van számodra! Készítsd el vacsorára a híres specialitásodat!
— Mi történt? — kérdezte gyanakvóan Szvetlana.
— Minden nagyszerű! Este elmesélem!
A hívás megszakadt, a nő pedig kétkedve nézett ki az ablakon. Kint nyirkos októberi idő volt. A férje telefonja nem igazán dobta fel a hangulatát. Huszonöt év házasság alatt a férfi egyszer sem szervezett meglepetést — különösen nem nagyot.
Pont akkor csengettek, amikor éppen kivette a sütőből a húsételt a saját, különleges szószával.
— Szia, háziasszony! Micsoda illatok! — lelkendezett Nyikita, miközben letette az üveget az asztalra. — Gyerünk, teríts, megérkezett a családfenntartó!
— Családfenntartó? — Szvetlana összehúzta a szemét. — Valamiért túl boldognak tűnsz.
— Mindjárt megmosom a kezem, és elmesélek mindent!
Miután bort töltött a poharakba, Nyikita ünnepélyesen kezdett beszélni:
— Emeljük poharunkat a legjobb férjre és apára! Valamint ránk és… két hét nyaralásra egy fényűző háromcsillagos szállodában, közvetlenül az óceán partján!
Egy pillanatra Szvetlana valóban megörült, de a férje folytatta:
— Egyébként tudod, hogy Miska tud búvárkodni?
— Ki?! — zavarodott meg a nő.
— Hát hogyhogy ki, anyukám? Miska, Polinánk férje!
— És mi közöm nekem Miskához meg Polinához?
— Hát együtt megyünk, egy nagy boldog családként!
A nő letette a poharat anélkül, hogy egy kortyot is ivott volna.
— Ki fizette az utat?
— Én, természetesen! — ütögette büszkén a mellét Nyikita.
— Vagyis huszonöt éven át etettél ígéretekkel a paradicsomi nyaralásról, és most azt várod, hogy együtt menjünk a lányunkkal meg a vejünkkel? Hiszen minden nap látom őket! Még főzni sem szoktak, mert tudják, hogy nálunk mindig van étel. Te vásárolsz be nekik, te fizeted a lakbérüket! Mert ők „még nem igazodtak el a felnőtt papírmunkákban”.
— De hát a mi kis Polink… — kezdte Nyikita.
— Mit „a mi kis Polink”?! Én tizennyolc évesen szültem! Egész fiatalságomban azzal vigasztaltam magam, hogy majd később élhetek magamnak is. És most negyvenöt vagyok. Sehol sem jártam, semmit sem láttam. Itthonról dolgozom, a tűzhelytől és a mosogatótól el sem mozdulok.
A könnyei a torkát fojtogatták.
Szvetlana szerette a lányát, de a vejével szemben közömbös volt. Úgy gondolta, hogy a felnőtteknek önálló életet kell élniük. Tizennyolc évesen ő is egyedül boldogult, és a férjétől, aki egy kutatóintézetben dolgozott, kevés segítséget kapott. Megtanulta a könyvelést, és máig ő tartotta el az egész családot.
— Szvetlana! — a férj hangja hirtelen szigorúbbá vált. — Ne kezd már megint! Így is rengeteg időt töltünk kettesben, a gyerekeknek pedig segíteni kell! Még csak most keresik önmagukat!
— És rám nem próbáltál gondolni?
— Dehogynem! Hiszen te is jössz! Mi ebben a probléma?
— Úgy tűnik, a probléma bennem van… — suttogta a nő, majd felállt és bement a szobájába.
Másnap
Polina ugrott be látogatóba.
— Szia, anya! Nem jöttem üres kézzel! — lengetett meg egy doboz fagyasztott pizzát.
— Szia. A mikró ott van, — bólintott Szvetlana, és újra a számítógépébe temetkezett.
— Mi van veled, anya? Mindjárt ideér Misa, azt hittem, főzöl valami levest meg sütsz valamit a teához.
— A konyha ugyanott van, — mutatott ismét, anélkül, hogy felnézett volna.
— Most mérges vagy? Apa panaszkodott, hogy nem értékelted az ajándékát!
— Ahhoz, hogy megérts, az én bőrömben kellene lenned, — válaszolta halkan Szvetlana.
— Mit motyogsz ott? Eljöttem hozzád, de még beszélgetni sem akarsz! Azt hittem, átnézzük a ruhatárat, és elmegyünk vásárolni valami újat a nyaralásra. Még Misát is hívtam, hogy cipelje a szatyrokat!
Szvetlana nem bírta tovább.
— Kislányom, ha nem vennéd észre, dolgozom. És dolgozom már huszonhét éve értetek! Hogy az apád munka és kilátások nélkül tengődhessen. Hogy a lányom szakácsnőként és támogatóként használhasson.
Mély levegőt vett, de ekkor megszólalt a csengő.
Az ajtóban Misa állt — magas srác, sűrű szakállal, bajusszal és elmaradhatatlan rollerével.
— Csókolom, Szveta néni! Hoztam egy kis ajándékot! Az egész csapat nevében. Nikita Szergejevics is benne volt!
Előhúzott a hátizsákból egy… turmixgépet.
— Bocsánat, hogy nincs dobozban, nem fért be. De minden tartozék benne van!
— Na, anya, hát ez klassz! Hiszen te szeretsz főzni! Tökéletes ajándék egy háziasszonynak!
Szvetlana csak elmosolyodott, majd csendben bement a szobájába.
— Mi van vele? — suttogta Misa.
— Ki tudja. Lehet, apa elrontott valamit. Gyere, menjünk.
— És most komolyan? Még enni se kapunk semmit?!
— Vidd el a pizzát. Otthon edd meg.
— Utálom a mirelit pizzát. A friss piték jobbak.
— Akkor süssél magadnak! — csattant fel Polina.
Miután az ajtó bezárult a vendégek mögött, Szvetlana tenyerébe temette az arcát, és suttogva mondta:
— Talán tényleg rossz anya és feleség vagyok…
Feszült elméjét nyugtalan álom kerítette hatalmába.
Azt álmodta, hogy kicsi Polinának fáj a hasa. Aztán azt, hogy a fiúgyerekek bántják őt az udvaron, és Szvetlana megvédi a lányát. Majd azt látta, hogy Nikita fizetését megvágták, ő pedig vigasztalja a férjét, és pluszmunkát vállal. Aztán fut valahová. Misa rolleren üldözi.
És hirtelen… minden nagyon nyugodt és csendes lett. Egy domb tetején állt. Lent kígyózott egy folyó, a távolban hegyvonulatok látszottak, amiket a lemenő nap vöröses fénybe vont.
Amikor felébredt, Szvetlana pontosan tudta, mit kell tennie.
— Szia, drágám! Itthon vagyok! Hogy vagy? Jól érzed magad? Polina mondta, hogy nem akartál elmenni a boltba, és az ajándék sem tetszett.
— Nekem nincs szükségem semmire a boltból.
— És mi lesz például a fürdőruhával meg a kalappal? Nekem meg kéne venni egy sortot meg egy pólót.
— Akkor menjetek, és vegyétek meg. Én nem megyek veletek se boltba, se strandra! Nekem megvan a saját óceánom. A vásárlásokkal és a készülődéssel foglalkozzatok ti. Engem ne zavarjatok! Rengeteg munkám van.
Nikita ledermedt.
— És a pénz? Hiszen már mindent kifizettem.
— Tekintsd úgy, hogy ez a díj az idegeimért.
Nikita hangosan fújtatott — nála ez a végső sértettség jele volt. Többé nem szólt a feleségéhez. Szvetlanának ez tökéletesen megfelelt.
Két nappal később befejezte a fontos munkáit, összepakolta a meleg ruháit és a laptopját, majd felhívta a férjét.
— Halló. Meggondoltad magad? Már nem haragszom.
— Nem érdekel a sértődöttséged, Nikita — mondta nyugodtan Szvetlana. — Csak azért hívlak, hogy közöljem: elutazom egy munkakiküldetésre. Nem tudom, meddig maradok. Ne felejts el postát nézni és befizetni a lakást. Ennyi.
Miután megszakította a hívást, úgy érezte, könnyebben lélegzik. A tükörbe mosolyogva lépett ki a lakásból.
A hosszú repülőút sem tudta elrontani a szépséggel való találkozás élményét. A szállás elfoglalása, a házirend és szolgáltatások megismerése szinte ködbe burkolózva zajlott.
És íme! A pillanat, amit várt! Egyik oldalon füstölgő vulkánok! Másikon zúgó óceán! Szvetlana mély levegőt vett, és ámulattal nézte, ahogy a lenyugvó nap vérvörösre festi Kamcsatka fenséges tájait!
A világ másik végén, egy meleg tengerparton viszont már negyedik napja szenvedett hasmenéstől Nikita Szergejevics és Mihail. Polina, amennyire tudott, ápolta őket, és szidta apját a fösvénysége miatt. Az a szálloda, ahol megszálltak, egyáltalán nem hasonlított arra a fényűző helyre, amit a lány elképzelt. Mindent elmondott apjának, amit gondolt, mire az visszavágott: önző vagy.
Mihail pedig egyszerűen csak szenvedett. A gyomorbajon kívül valami nagyon viszketett a szakállában…
— Most komolyan le kell borotválkoznom?! — nyöszörgött, vakarózva és a vécébe rohangálva. — Csinálj már valamit!
— Mit?!
— Adj valami gyógyszert!
— Nem tudom, milyet…
— Hívd fel anyát! Ő tudja!
— Anya kikapcsolta a telefonját.
Sokszor emlegették Szvetlana hiányát és a kikapcsolt készülékét. A nyaralás szinte szó szerint a vécén ment le.
Szvetlana egy hónap múlva tért vissza. Otthon már várták. Az asztalon sushi és egy kissé megégett pite állt.
— Elköltözöm Kamcsatkára — jelentette be Szvetlana. — Ha valaki velem akar jönni, megbeszélhetjük. A többi nem vita tárgya.
— Á, inkább majd meglátogatunk, anya… — mondta a lánya kissé megsértődve, de végül elengedte.
Nikita próbált beszélni, fenyegetőzni, megsértődni. De Szvetlana már nem a múltban élt. Két hónap múlva elváltak.
A világ peremén az élet végre igazi ízt kapott! A sós szél ízét az arcán… És ki tudja — talán még a valódi boldogság is rátalál…
