Lena véletlenül tudta meg, hogy a férje elmegy. 🤨 Korábban ért haza, és különös jelenetbe botlott: a férje épp a saját táskáját pakolta össze – először életében.
Lena belépett a szobába, és néhány másodpercig csendben figyelte, ahogy a férfi próbálja összehajtogatni a pólóját meg a rövidnadrágját. Egyáltalán nem ment neki, ezért Lena úgy döntött, megkönnyíti a férfi „sanyarú sorsát”.
– Na gyere, segítek. Így kell hajtogatni? – szólalt meg végül, miközben a férje mögé lépett. Az meg ugrott egyet a meglepetéstől, pedig egyáltalán nem volt sportos típus.
– Lena?!
– Mi van? – gyors mozdulatokkal belegyömöszölte a szekrényből előrángatott ruhákat a táskába. A férjének ideje sem volt elmondani, hová készül. – Megint elutazol? Süssek palacsintát útravalónak?
– Hát… Nem bánnám…
– Rendben, csak átveszem a ruhámat, felkapok egy köntöst.
Lena dúdolta a kedvenc dalát, miközben a férje a fiókokat kutatta, hátha talál még valami értékeset, amit elvihet. A lakás Lena nevén volt, így a férfi már rájött, hogy legfeljebb „mozdítható” vagyont vihet el – amit elbír a táskája.
– Tíz darab palacsinta elég lesz?
– Igen…
– Öntsünk rá sűrített tejet?
– Inkább tejfölt.
Lena kivett a hűtőből egy 20%-os tejfölös dobozt, és mielőtt kinyitotta volna, végre megkérdezte a férjét:
– Messzire mész? Nem fog megromlani a tejföl?
– Nem, csak ide a közelbe… A szomszéd házba.
Lena először nem is tulajdonított jelentőséget a szavainak, de amikor jobban belegondolt, félretette a tejfölt.
– Tessék?
– Hát… Egy másik nőhöz megyek. Válni akarok. Köszönöm a palacsintát.
A férfi toporgott egy kicsit, aztán felkapta a palacsintás dobozt és elindult az ajtó felé. Lena pedig ott állt, a serpenyővel a kezében, mozdulatlanul.
Amikor felfogta, mi történt, lerohant az utcára, úgy ahogy volt: köntösben, kötényben, forró serpenyővel a kezében. A férje szerencséjére már bepakolta a cuccait a taxiba, és szó szerint kicsúszott Lena orra elől. Akkor Lena mindenre képes lett volna.
Vissza kellett mennie a lakásba. A serpenyő kihűlt, a tejföl pedig savanyodni kezdett – vagy a nyári melegtől, vagy Lena lelkiállapotától.
– Elment egy másikhoz! És én magam csomagoltam össze neki a holmiját… – zokogta, miközben felhívta a barátnőjét.
– Hogy érted ezt?!
Lena mindent elmesélt, a szavakat könnyek és szipogás tarkította.
– Elment! Most hogyan éljek tovább?!
– Ahogy más is él, Lena. Te is élni fogsz.
– Nem fog menni egyedül!
– Menni fog.
– Nem!
– Akkor menj a fiadhoz.
– Ott csak útban lennék.
– Vegyél egy kutyát.
– A férjem allergiás a szőrre…
– A férjed elhagyott! Kit érdekel, mire allergiás?!
– De… mi van, ha visszajön? – kérdezte reménykedve Lena. De a barátnője helyette egy egész előadást tartott arról, hogy ötven felett az embernek meg kell tanulnia önállónak lenni, és örömöt találni az életben – nemcsak férjjel, hanem egyedül is.
Mindez azonban nem ért célba. Lena sehogy sem találta a helyét.
„Hogy nem vettem észre? Közben egy másik nővel élt… Talán nem figyeltem rá eléggé. Minek is mentem el arra a szabás-varrás tanfolyamra?! Itthon kellett volna maradnom, többet vele lennem” – morfondírozott, és önmagában kereste az okokat.
– Anya, hagyd már ezt! Láttam apát, egyáltalán nem szomorú. Úgy járkál, mint egy felvágós pulyka, új öltönyt is vett! És te? Nézz magadra… Se frizura, se manikűr! – fakadt ki a fia, Vova, aki korábban nem is törődött vele, hogy friss-e a körömlakk anyja lábán. – Tessék.
Odanyújtott neki néhány bankót. Vova már dolgozott, és tudta támogatni anyját anyagilag. Régebben Lena nem fogadott el tőle pénzt, de ezúttal úgy döntött: elfogadja.
– Ha bármire szükséged van, ne szégyellj kérni…
– Igen, rendben. Köszönöm, fiam.
Lena bejelentkezett fodrászhoz, vett magának egy szép anyagot egy új blúzhoz, és kiválasztott egy különleges parfümöt. Szeretett új illatokat viselni, amikor az életében változások történtek. Az illat friss volt, akár a tengeri szellő. Lena imádott álmodozni, miközben bőkezűen fújta magára a parfümöt.
Talán épp ezért találkozott Vaszilijjal.
– Ön olyan jó illatú… – mondta a férfi a buszon. Lena zavarba jött, még el is pirult. Gyorsan elkezdett gondolkodni, vajon reggel használta-e a dezodort, de szerencsére a férfi hozzátette:
– Nagyon kellemes. Milyen parfüm ez?
– Tetszik? – sóhajtotta Lena. Nem mintha különösebben érdekelte volna a véleménye, de abban a pillanatban nagyon is fontos volt számára, hogy ápoltnak tűnjön mások szemében.
– Igen! Parfümüzletben dolgozom, de ilyet még nem éreztem.
– Ez egy „erőforrás-parfüm”. Személyre szabva készítették nekem. Többféle illóolaj van benne, ami most illik a hangulatomhoz.
– Most már értem, miért nem találkoztam vele korábban.
– Ön… parfümőr?
– Valamennyire igen. Vaszilij a nevem. És ön?
– Engem Elenának hívnak. Jaj! Majdnem elfelejtettem leszállni! – felpattant és szinte kiugrott a buszból. Szerencsére még épp időben sikerült leszállnia.
A férfira ezután nem is gondolt egészen addig, amíg újra nem találkoztak a buszon.
– Ó, Lena! Jó reggelt!
– Önnek is…
– Tudja, már régóta felfigyeltem önre.
Lena kissé megfeszült.
– Ne gondoljon semmi rosszra, csak hát nem minden nap lát az ember egy ilyen érdekes nőt a buszon.
– Régebben a férjem vitt munkába.
– És most?
– Elváltunk.
– Akkor nemcsak érdekes, hanem szabad is?
Lena megvonta a vállát. Közeledett a megállója.
– Adja meg a számát, holnap elutazom egy másik városba, és nem szeretném elveszíteni a kapcsolatot.
Lena ránézett Vaszilijra, majd a cipője orrára, aztán újra rá… és anélkül, hogy igazán tudta volna, miért, gyorsan lediktálta a számát.
Vaszilij csak egy hét múlva hívta. Lena ez idő alatt sokat gondolt rá, találgatta, vajon miért nem keres, és végül csak felhívta.
– Szeretném elhívni önt randira.
– Hívjon.
– Jöjjön el hozzám. Itt a cím.
– De ez nem Moszkva…
– Nem, a külvárosban lakom. Elköltöztem, mert a volt feleségem úgy döntött, hogy a lakás kell neki és a fiának.
– Értem.
– Ez zavarja önt? Járnak vonatok, ott majd várom.
– Át kell gondolnom.
– Rendben. Nem sietek.
Lena nem sokáig gondolkodott. Miután újra a kongó szobáját nézte, és már megint a kaktuszához beszélt, beírta a címet a navigációba, és megtervezte az utat.
Vaszilij, ahogy ígérte, ott várta. Virágot nem hozott, de kifizette a taxit.
– Hova megyünk?
– Hozzám.
– Ilyen gyorsan?
– Minek pazarolni az időt és a pénzt? Nálam otthon minden megvan. Bor, „saláta” – anyám szeletelte –, kolbász, sajtocska…
Lena Vaszilijra nézett. Első gondolata az volt, hogy megkéri, hívjon neki egy taxit vissza. De amikor elképzelte, hogy ismét a kongó, üres lakásába lép be, gyorsan meggondolta magát.
– Rendben, de ígérje meg, hogy elvisz az állomásra, amikor csak kérem. És ne próbáljon rávenni semmire, amit nem szeretnék.
– Természetesen.
Lena vegyes érzésekkel lépett be Vaszilij lakásába. Egyrészt remélte, hogy ez a buszos találkozás akár sorsszerű is lehet – talán ez az ő második esélye… Másrészt azonban a konyhából kiszűrődő hang majdnem minden reményt kioltott benne.
– Vaszja! Te vagy az?
– Igen, mama.
– Kefírt hoztál?
– Nem.
– Miért? Akkor mivel eszem meg az okroskát?
– Mama, vendéget hoztam.
– Vendéget? Az okroska nem vendégfogadó étel. Nekem kefír kell.
– Lena, csak fáradj beljebb, érezd otthon magad. Egy pillanat, gyorsan leugrok a boltba – nálunk a ház alatt van, – mondta bocsánatkérően Vaszilij, és választ sem várva kisietett.
Lena úgy döntött, elindul a konyha felé.
– Jó napot kívánok…
A kötényben álló nő vele szemben legalább hetvenéves lehetett. Haja kontyba volt fogva, és apró, szikár arcvonásai egy undok öregasszonyra emlékeztették Lenát egy gyerekkori meséből – arra, akinek egy patkányszerű kutyája volt pórázon. Mintha csak megerősítené gondolatait, egy kis, patkányra emlékeztető eb ugrott elő a sarok mögül, és ugatni kezdett Lenára.
Vaszilij anyja úgy tűnt, észre sem veszi. Csak némán vizsgálgatta Lenát, mintha valamire várna.
– Jó napot! – ismételte Lena kissé hangosabban.
– Szép jó napot…
– Megtenné, hogy lenyugtatja a kutyáját? Félek, hogy megharap.
– Ő a család tagja. Nem fogja megharapni magát. Az ilyen viselkedéssel csak azt mutatja, hogy védi a gazdáját.
Lena nem tudta, mit feleljen erre. Úgy döntött, inkább megvárja Vaszilijt az előszobában.
– Mik a szándékai a fiammal? Hozzá akar menni feleségül? – kérdezte a nő a háta mögött.
– Semmi szándékom nincs. Meghívott, és eljöttem.
– Meg is jöttem! Mama, itt a kefír. Lencsi, ismerkedjetek meg: ő az anyukám, Larisza Nyikolajevna. Baron, pfuj! – próbálta oldani a helyzetet Vaszilij. – Na, üljünk le az asztalhoz.
– Előbb kezet mosni! – csattant fel Larisza Nyikolajevna. – És különben is, hogyan ülhetnénk le, amíg Sándor meg nem jön?!
– Ki az a Sándor? – kérdezte halkan Lena.
– Sanyika – a fiam. Most mindjárt felhívom.
A fiú nem vette fel, és pár perces meddő vita után úgy döntöttek, nem várnak rá tovább. Lenát végre meghívták az asztalhoz.
A megterített asztal nem bővelkedett különlegességekben: az okroskán kívül kiszáradt sajt, kétes külsejű kolbász és rengeteg kenyér került rá. A megígért bor helyett egy kefíres doboz trónolt az asztal közepén.
– Szóval elvált? – kérdezte Larisza Nyikolajevna.
– Igen.
– És miért hagyta ott magát a férje? Bár inkább ne is válaszoljon, sejtem…
– Mégis, miért?
– Talált egy fiatalabbat, csinosabbat? Ugyan ki akarna velünk, vénasszonyokkal élni? – harsány, rekedt kacajjal nevetett fel Vaszilij anyja.
– Az öregség még messze van. Még nyugdíjas sem vagyok, – pirult el Lena.
– Dolgozik? Hát, legalább az valami… És mit csinál? Remélem, jó a fizetése? Nálunk az a szokás, hogy minden pénz hozzám kerül. Majd én tudom, hogyan kell megőrizni.
– Vaszilij, azt mondtad, hogy parfümőrként dolgozol… – fordult Lena inkább hozzá, hogy ne kelljen tovább hallgatnia a leendő anyós őrültségeit.
– Parfümőr?! – Larisza Nyikolajevna majdnem leesett a székről a nevetéstől. Olyan nyikorgó, krákogó hangon nevetett, hogy Lena nem tudta eldönteni, jól van-e, vagy mentőt kellene hívni.
– Vaszja, a parfümőr! Haha!
– Hát nem igaz? – vonta fel a szemöldökét Elena.
– Biztonsági őr a vegyeskereskedésben – mondta ki végül az igazságot az asszony.
– És a parfümök?
– Az üzletben árulunk illatszereket is, meg kozmetikumokat, meg minden mást a háztartásba, – vallotta be Vaszilij.
– Értem…
– Maga aztán jól beleélte magát, mi? Jaj, nem bírom! Vaszja, a parfümőr! Ezzel a végzettséggel és az egészségével csoda, hogy egyáltalán felvették biztonsági őrnek! Maga egyébként egészséges? Nincs valami krónikus betegsége? Bár inkább ne is válaszoljon. Nem fogok hinni a szavának, hozzon nekem orvosi igazolást. Tudnom kell, hogy nem fertőz meg semmivel.
Egész étkezés alatt Lénának olyan érzése volt, mintha tűkön ülne. Sem távozni nem lehetett, sem tovább ott maradni nem volt kedve. Ráadásul a szék, amit kapott, nyikorgott és borzasztó kényelmetlen volt…
A „főételből” a vendég nem kért, inkább teát kért.
– Tea majd az étkezés után lesz. Senki sem iszik teát előbb! – vágta rá határozottan Larisza Nyikolajevna.
– És te miért nem eszel okroskát? – kérdezte Vaszilij.
– Nem szeretem. – Léna el sem tudta képzelni, hogyan lehet megenni a sós uborkát, kolbászt és hagymát, leöntve ezt a keveréket kefirrel vagy kvasszal.
– És mit szeretsz?
– Orosz hússalátát, „olivjét”.
– Ugyanaz, mint az okroska – fújta megvetően Larisza Nyikolajevna. – Egyébként vendégségbe nem illik üres kézzel jönni. Hozhattad volna azt az „olivjét” is. Legalább megítélhettük volna a főzőtudományodat.
– Lénácska, és mit szeretsz főzni? – kérdezte Vaszilij.
– Mindent szeretek főzni. A főzés a szenvedélyem.
– Akkor talán meg is mutatnád nekünk valamelyik nap?
Léna nem tudott válaszolni, mert megszólalt a csengő, és megérkezett Vaszilij fia.
– Csá, nagyi! Szia, apu! – A kamasz leült az asztalhoz. Lénára rá sem nézett.
– Léna, ne üldögéljen ott! Látja, megjött a fiatalember? Kell neki tiszta tányér, evőeszköz… – jelentette ki Larisza Nyikolajevna, várakozóan nézve a vendégre.
– Tessék?
– Nincs mit megbocsátani. Menjen a konyhába, és hozza, amit mondtam, de gyorsan! – ismételte szigorúbban Vaszilij anyja.
– Én?
– Maga!
Léna megdöbbent.
– És a mi koszos tányérjainkat is vigye el az asztalról. Mossa el, törölje szárazra, és hozza vissza. Még nem fejeztük be az étkezést.
Léna felállt, összeszedte a tányérokat, és kivitte őket a konyhába. Elmosogatni azonban nem állt szándékában. Az egész helyzet inkább egy rossz tréfára hasonlított. Mielőtt eldöntötte volna, mit tegyen, megjelent a konyhában Vaszilij.
– Figyelj, Léna… Ha már itt vagy, gyorsan dobj össze valamit teához. Talán néhány palacsintát, gyorsan megvan. Sanyka sem szereti az okroskát, és anyám mostanában… hát, nem százas. Minden nap kefirt meg okroskát követel…
– Észrevettem, hogy furcsán viselkedik.
– Ne törődj vele, Léna. Meg lehet szokni.
– Attól tartok, én nem fogom.
– Mi van már?! Léna! Meddig kell egy nyomorult tányérra várni?! Magát csak a halálba lehetne küldeni, oda is késve érne! – kiáltott be ingerülten Larisza Nyikolajevna. – Ilyen szedett-vedett lányt hozol ide?! Se modor, se háztartási érzék! Még egy villát se tud odahozni?! Minek egy ilyen feleség?
Léna nem válaszolt. Sajnálattal nézett Vaszilijra, aki amúgy sem volt igazán szimpatikus neki, majd megköszönte a „romantikus” vacsorát, és az ajtó felé indult.
– Léna, és a palacsinta?
– Majd máskor.
– Hogyhogy már megy is?! – észrevette a bejárati zajokat meg a kutya ugatását Vaszilij anyja. – Semmi tapintat! Jön, belakmározik, aztán már indul is! Honnan szedsz te ilyen pofátlan nőket, Vaszilij?!
– Anya…
– Minden jót, Larisza Nyikolajevna – mondta Léna, és hátra sem nézve sietve távozott.
Otthon csend és nyugalom várta.
– Ah, de jó így! Saját magam ura vagyok! Ha akarok, lekvárt eszem, ha akarok, palacsintát… nem sütök! – mondta, miközben körbenézett a szobában: a kedvenc kanapé, a puha kárpitozású szék és a kedvenc kaktusz. Mi kell még a boldogsághoz? Talán csak egy kis kiscica.
Vasza még többször hívta, próbált valamit javasolni. Egyszer még a buszmegállónál is várta. De Léna elutasította a különös kapcsolat folytatását.
Most már teljesen világos volt számára: kapaszkodni egy férfiba – hálátlan dolog. Inkább legyen egyedül, mint együtt egy egész sereg bogárral a leendő anyós és annak családjának fejében.
