„Az én kis majmom most otthon takarít az anyósomnál!” – jelentette ki fennhangon a céges rendezvényen. Otthon azonban egészen más hangulat fogadta…
Vadim számára remekül indult az este: közeledett az újév, a bónusz már zsebben, mindenütt jókedv, poharak csengése és vidám zene. Ő volt a társaság lelke – szellemes, életvidám, minden történetet úgy tudott előadni, hogy még a legzárkózottabb kollégák is nevetésben törtek ki. Imádták a képességéért, hogy bármilyen helyzetet képes oldani.
– Az én kis majmom most épp padlót mos az anyósomnál! – kiáltotta, miközben koccintott. – Hogy ne zavarjon itt, amíg én szórakoztatlak titeket!
A terem újra nevetésben tört ki. Valaki tapsolt, más csak idegesen kuncogott. Csak egy lány a szomszéd osztályról hirtelen lesütötte a szemét. A „kis majom” szó fájón érintette. Eszébe jutott a nővére, akit a férje hasonló módon gúnyolt… majd egyszerűen elhagyta egy fiatal diáklányért.
De Vadim nem törődött más érzéseivel. Ő volt az est királya. Az életnek csak a napos oldalát látta: szerencsésnek, gondtalannak és bőkezűnek érezte magát.
Otthon eközben Olga, a felesége, a kis konyhában állt a tűzhely mellett. Kezét repedezetté tették a sok mosogatás és a maró tisztítószerek. Reggel óta takarított, segített az anyósának befőzni télire, boltba rohant, majd vissza a konyhába. Vadim anyja szigorú, követelőző és türelmetlen asszony volt. „A menynek háziasszonynak kell lennie a házban!” – hangoztatta mindig.
Olga nem panaszkodott. Tudta, hogy a férje sokat dolgozik, fáradt, és ő szeretett volna támasza lenni. Néha hiányzott neki egy kis figyelem vagy egy hálás szó. De tűrt. Mert szerette.
Késő este, amikor a gyerekek már aludtak, és az anyós elvonult a szobájába, Olga elővette a telefonját, és véletlenül belefutott egy élő közvetítésbe a céges buliról. Az egyik kolléganő élőzött. Hallatszott a nevetés, a zene… majd hirtelen:
– Az én kis majmom most épp padlót mos az anyósomnál!
Olga megdermedt. Először nem is értette, kiről van szó.
Majom?
Róla?
Amikor Vadim hajnalban hazaért – elégedetten, alkohol és idegen parfüm illatával a ruháján – Olga nem szólt egy szót sem. Csak nézte. Hosszan, csendben, könnyek nélkül.
És Vadim először érzett félelmet.
– Mi történt? – kérdezte, miközben levette a kabátját.
A felesége szó nélkül letette elé a telefont, és elindította a felvételt.
A mosoly eltűnt az arcáról. A csend vastagon terítette be a szobát.
– Ez csak vicc volt… Tudod, milyenek ezek a rendezvények – motyogta.
– Vicc? – válaszolta Olga nyugodtan. – Tudtad, hogy egész nap takarítottam anyukádnál? Hogy alig ettem valamit, mert előbb mindent el akartam végezni? Hogy én, a te „kis majmod”, mindezt érted tettem? És hogy a gyerek beteg lett – lázas volt, gyógyszer kellett –, és én egyedül rohantam a gyógyszertárba, miközben te szórakoztál?
A hangja nyugodt volt, de belül jég lakott.
Vadim lesütötte a szemét.
– Nagyon sajnálom…
– Én is.
Olga felállt, bement a gyerekszobába, visszajött egy táskával és a kabátjával. Lassan öltözködni kezdett. Vadim hallgatott. Egy szó sem jött ki a száján.
– Hová mész?
– Oda, ahol nem hívnak gúnyosan majomnak.
Elment. Nélkülözve a veszekedést, a kiabálást. Egyszerűen csak elment. Nem a fáradtság, nem a mindennapok miatt — hanem azért a fájdalomért, hogy az ő munkája mások nevetésének tárgya lett.
Három nappal később Vadim maga ment el hozzá. Nem mint a jókedvű mókamester, nem viccekkel és pezsgőspohárral a kezében. Egy ember állt előtte, aki ráébredt arra, mit veszített.
– Bocsáss meg – mondta, megállva az ajtóban.
Olga hallgatott. A szemében nem volt harag. Csak fáradtság és mély csend.
– Ostoba voltam… Soha többé nem teszek ilyet.
– Ne tedd. Inkább tanulj meg értékelni.
Vadim bólintott.
Attól a naptól kezdve többé nem viccelődött a családján társaságban. Gyakrabban segített, mondott köszönetet, próbálta észrevenni azt, amit korábban figyelmen kívül hagyott. És megértett valami nagyon fontosat: még a legerősebb nők is elfáradhatnak – különösen azok, akik dolgoznak, miközben mások ünnepelnek.
Eltelt egy hét.
Olga nem tért haza azonnal. A húgánál szállt meg – egy meleg kis lakásban, ahol a konyhában sütemény és törődés illata szállt. Ott nem volt nyomás, ítélkezés, hideg tekintet – csak egy egyszerű, emberi mondat: „Ülj le, hozok egy teát.”
Nem sírt. Csak ült, és az ablakon át nézte, ahogy az esőcseppek csíkokat hagynak az üvegen. A fejében emlékek kavarogtak: Vadim hangja, nevetése, idegen tekintetek… és az üresség belül.
Vadim… először maradt egyedül a lelkiismeretével.
Az anyja először felháborodott:
– Micsoda viselkedés ez? Elment, megsértődött! Most akkor én vagyok a hibás?
De amikor látta, hogy a fia némán ül az asztalnál, nem nyúl az ételhez, nem válaszol semmire, először gondolkodott el igazán: talán mégsem olyan egyértelmű minden?
Egy este bekopogott hozzá.
– Vadim… Ő jó lány. Elragadtattad magad. Hozd vissza. De ne szavakkal – a tetteiddel.
Vadim némán bólintott.
Másnap szabadságot kért. Vett egy szerény csokrot – nem hivalkodó rózsákat vagy díszes liliomokat, hanem egyszerű százszorszépeket, amiket Olga gyerekkora óta szeretett. Bement a gyógyszertárba egy tápláló kézkrémért. Aztán – egy háztartási boltba. Majd – a konyhai eszközök részlegére. Nem látványos gesztusként, hanem egy új kezdet jeleként.
Elment Olga húgához. Állt az ajtó előtt, összeszedte a gondolatait, megnyomta a csengőt.
Olga ajtót nyitott. Újra csend lett. De ez a csend már más volt – nem nehéz, hanem valamivel telített, szinte észrevehetetlenül.
– Szia – mondta halkan Vadim. – Nem vagyok a nagy szavak mestere, de egy dolgot megértettem: én saját magamat zártam sarokba. És te nem vagy „majom”. Te vagy az otthonom, a nyugalmam, a támaszom.
Átnyújtott egy csomagot. Benne a százszorszépek, a kézkrém és egy egyszerű, pátosz nélküli cetli:
„Elfáradtál. És én nem vettem észre. Újra akarom kezdeni. Szeretettel: Vadim.”
Olga sokáig nézte őt. Aztán átvette a csomagot.
– Átgondolom – mondta.
– Megvárlak – felelte Vadim.
Két nap múlva tért haza. Nem azért, mert mindent elfelejtett vagy megbocsátott. Hanem mert Vadim nem csak kért – hanem már lépett is a változás felé.
Ezután együtt főzték a vacsorát. Az anyós, látva, hogy a fia mennyire másként bánik a feleségével, kissé megenyhült. Néha még fel is ajánlotta:
– Olga, pihenj egy kicsit, majd én megcsinálom.
Egy alkalommal, amikor újabb céges rendezvény volt, Vadim nem ment el.
– Miért nem jössz? – csodálkozott a főnök.
– Mert otthon van valaki, aki fontosabb minden koccintásnál. Inkább elmosogatok, mint hogy újra semmibe vegyem a munkáját.
Egyik szokásos este, amikor a gyerekek már aludtak, Olga odalépett hozzá, és fejét a vállára hajtotta:
– Tudod… már nem érzem azt a fáradtságot. Köszönöm.
Vadim nem válaszolt. Csak megcsókolta a haját.
És megértette: egész életében ezekre a szavakra várt – nem hangzatos, nem színházias mondatokra, hanem az igazira.
Eltelt néhány hónap.
Vadim és Olya családja megváltozott. Nem eseményekben, hanem érzésekben. A lakás levegőjében, a hanglejtésekben, abban, ahogyan egymásra néztek. Vadim megváltozott: észrevette, ha Olya elfáradt, ha elmélyült valamiben, ha a hallgatása túl sokáig tartott.
Ha az anyósa elkezdett zsörtölődni, már nem nézett félre.
– Mama, elég. Nem kötelessége mindenkinek megfelelni. Ő az én családom, nem a szolgám.
Eleinte az asszony megsértődött. De idővel egyre többször hallgatott, egyre ritkábban avatkozott közbe. Talán életében először látta a menyében – az embert, nem a kötelességet.
Egy este hármasban ültek az asztalnál. Vadim teát töltött. Olya tortát szeletelt. Az anyósa hirtelen ránézett, és halkan megszólalt:
– Te tulajdonképpen nem is vagy olyan rossz. Ha nekem is ilyen menyem lett volna fiatalon – talán én is jobb emberré váltam volna.
Olya nem válaszolt. Csak a legnagyobb szelet tortát tette a tányérjára. És sok év után először őszintén mosolyogtak egymásra – belső harc nélkül.
A munkahelyén Vadim már nem volt a társaság középpontja. Komolyabb lett, megfontoltabb a szavaiban. A kollégák eleinte csodálkoztak – hová tűnt a mókamester? De hamarosan értékelni kezdték érte az érettségét és tartózkodását. Különösen azok, akik maguk is átélték a közöny következményeit.
Ha egy új kolléga viccelődve kérdezte:
– Hé, Vadim, hol a kismajmod?
Nyugodtan válaszolta:
– Nekem nincs kismajmom. Van egy nő az életemben, aki megtanított arra, hogyan legyek igazi férj.
És mindenki értette – itt nem érdemes tovább firtatni.
Egy este, amikor az ablakon túl hullott az első hó, a gyerekek pedig békésen aludtak a tévé előtt, Olya elővett egy régi dobozt. A levelei voltak benne – jegyzetek egy fiatal lánytól, aki épphogy férjhez ment.
– Meghallgatod? – kérdezte halkan.
– Persze.
Kibontott egyet. Bizonytalan betűk, de reménnyel teli sorok:
„Azt akarom, hogy nevessen – de ne rajtam. Hogy megcsókolja a kezem takarítás után, ismerve az illatát. Hogy büszke legyen rám, még ha csak otthon vagyok is. Mert az otthon is egy egész világ. És én vagyok a szíve.”
Csöndben hallgatta. Minden egyes szóval valami összeszorult benne.
– Bocsáss meg, hogy ilyen későn hallottam meg ezt, – suttogta.
– Az a fontos, hogy végül meghallottad.
Tavasszal hosszú idő után először kettesben utaztak a tengerhez – gyerekek és szülők nélkül. A nagymama maradt a kicsikkel. A parton Vadim egy öreg helyi árustól vásárolt egy kagylót, és átnyújtotta Olyának.
– Azt mondtad, szeretnél látható lenni. Mostantól ragyogni fogsz. Mint a tenger, mint a naplemente. Nem másokért – magadért.
Olya tenyerébe zárta a kagylót.
– Tudod, a kagyló csak fájdalom után ad gyöngyöt.
Vadim bólintott.
– De te vagy a legértékesebb gyöngyöm. És most már látni is tudom ezt. Nem fájdalmon át – hanem szeretetből.
Este kéz a kézben sétáltak a tengerparton. Szavak nélkül, ígéretek nélkül. Már nem volt szükségük bizonyítékokra. Az ő történetük nem a tréfáról vagy a megalázásról szólt. Ez a történet egy nőről szólt, akit megpróbáltak láthatatlanná tenni – de ő önmaga maradt. És egy férfiról, aki elég erőt talált magában, hogy jobb emberré váljon.
Eltelt két év.
Vadim többé nem járt céges bulikra. Elég volt neki az otthoni vacsora – Olyával, a gyerekekkel, teával és azzal a süteménnyel, amit a felesége sütött. A felesége – nem egy „kismajom”.
Egy nap, amikor a régi holmikat pakolta, megtalálta azt a bizonyos világoskék inget – azt, amelyben annak idején elhangzott az a végzetes mondat. Egy darabig a kezében tartotta. Eszébe jutott a nevetés, az arcok, aztán az ő pillantása… És egyszerűen kidobta. Nem a szekrénybe, nem egy dobozba – a szemetesbe.
Olya észrevette.
– Mi történt?
Vadim a szemébe nézett.
– Csak rájöttem, hogy soha többé nem akarok az az ember lenni, aki azt az inget viselte.
Olya odalépett, megölelte.
És Vadim kimondta azt, ami a legtöbbet jelentette:
– Soha többé nem leszel egyedül.
Olya szemében fény gyúlt. Nem a könnyektől.
Hanem attól, hogy végre hitt – benne. És önmagában.
Ez volt az ára, amit mindketten megfizettek egy ostoba viccért.
De ez a vicc örökre megváltoztatta az életüket.
